Szívposta

Falusi gyerek voltam, az első tévés nemzedékből. Esténként a fél utca a nagybátyámékhoz járt a kisképernyős Kékes készüléket nézni. A tágabb családba a Nők Lapján kívül két napilap is járt – kedvenc szórakozásom volt, hogy összevessem a cikkeiket: többnyire szóról szóra ugyanazt írták. A sportrovat viszont különbözött – s e páratlan szabadságot látván sokáig sportújságíró akartam lenni. A falunkban még működött a kultúrház, hetente kétszeri vetítéssel. Minden, ami ezen túl közösségi történésnek mondható volt a községben, az iskola, a templom, a könyvtár, a népbolt és a posta köré szerveződött. A posta épületére minden falumbéli büszke volt: emeletes betonmonstrum, hátul szolgálati lakással. Emlékeim szerint a postás kisasszonynak nagyobb volt a presztízse, mint a handabandázó tanácselnöknek. Az emberek úgy vették: a községháza mégiscsak „pártunk-és-kormányunkat” képviseli, a postamester meg az államot. Minálunk nem volt rendes vasút: a MÁV mértékadó szerepét is a posta játszotta. Ott, az üvegablak előtt nyílt ki számomra Magyarország is: kamaszként számtalan levelet adtam fel az elszakított országrészekben élő levelező partnereimnek, többnyire bájos bakfisoknak. Mi tagadás, hamisítatlan szívposta volt.

A riporternő, aki éppen önkormányzati szakembereket faggat a stúdióban, szemmel láthatólag nem érti, miért katasztrófa egy kistelepülés számára, ha megszüntetik a postahivatalát. Ismereteit a magyar vidékről a sajtóból meríti, a falusi életmódról meg a szentendrei skanzen rituális végigjárásával szerzett benyomást. A szentendrei skanzenben még nem állítottak fel falusi postát, ám ez talán csak idő kérdése. Valahogy meg kell idézni a múltat… A falusi postákról ugyan még jelen időben beszélhetünk, de a Magyar Posta tervezett liberalizálása majd elintézi, hogy ne így legyen. A postaépületet majd kiutalják a helyi pártalapszervezetnek, a szolgálati lakásba rászoruló aktivistákat költöztetnek. A postás kisasszony talán kap egy íróasztalt a körzeti központban, vagy pedig menjen isten hírével: talán még a Népszabadságra sem fizetett elő a központi hivatali utasítás ellenére.
A kommunistamegmaradási törvény a piaci körülmények között fokozottan érvényes. A veszteséges piaci működésre ugyanis mindent rá lehet kenni. Az emberi jogok, állami kötelességek ilyenkor hanyagolhatóak. Tegyük fel, hogy egy jó elvtársat főpostási székbe ejtőernyőznek. (Ha nem ejtőernyőznék, hanem vérbeli postás volna, eszébe nem jutna megszüntetni az alaptevékenységet, a misszió lényegét.) Körülnéz, mi okozza a veszteséget, majd a homlokára csap: hát persze, túl sok a posta! Ha kevesebb volna, nem kellene annyi postás kisasszonyt tartani! Nosza, rögtön kiadja a kérdést szakérteni valamely baráti szakértő cégnek, amely tudományosan megállapítja, hogy hatszáz léleknél kell meghúzni élet és halál határmezsgyéjét. Hogy miért nem ötszáznál vagy hétszáznál? Csak. A kistelepüléseken majd egy mobilposta pöfög végig, és mindenki hivatalos levelet kap, hogy az ő lakhelyén mondjuk negyed négytől háromnegyed négyig gyakorolhatja táviratozó vagy csomagküldő alkotmányos jogait. Később borítékolhatóan kiderül, hogy a benzin és a szervezés többe kerül, mint amennyit megtakarítottak, de akkorra a postaépületből már réges-rég ifjúszocialista diszkóklub lesz. Egy újabb baráti szakértő cég pedig jó pénzért kisüti a válságkezelő megoldást: uniós pályázati pénzekből minden faluban le kell betonozni egy mobilpostát!
A keserű tréfát félretéve: a tradícióit őrző, működőképes magyar tanyarendszer felszámolása óta nem volt olyan mértékű „modernizációs” bűntett, mint ami most készül. Az akkori elvtársak az iskolák körzetesítésével, egész vidékek elnéptelenítésével a magyar paraszti életmódnak azt a maradékát is igyekeztek eltörölni, amelyet az erőszakos kollektivizálás meghagyott. A szlogenszinten munkahelyteremtést és esélyegyenlőséget hirdető Medgyessy-kormányzat viszont az elődökön is túltesz, amikor a kistelepülések túlélési esélyeit végképp megszünteti. (Igaz, egy munkahelyet tagadhatatlanul teremtett: mégpedig az esélyegyenlőségi miniszter asszonynak.) Egy kisközségbe, ahol nincsenek jóléti és szolgáltató intézmények, nincsen iskola és óvoda, ahol nincs vasútállomás, mert gazdaságossági okokból felszedték a szárnyvonalat, ahol még egy Népszabadságot sem lehet venni, mert a központban úgy döntöttek, hogy 599 állampolgárnak nem dukál postahivatal, garantáltan nem települnek vállalkozások, még gyérebb lesz a munkalehetőség. Beindul az elvándorlási spirál, a faluban csak a magatehetetlen öregek maradnak, az elhagyott lakóépületek (kivéve a honfitársaik feketén való bérüdültetését végző németek és hollandok által felvásárolt parasztházakat) pusztulásnak indulnak, összeroskadnak. Megannyi Gyűrűfű lesz, s lehet majd aggódó tanulmányokat írni a jól dotált, szociálisan érzékeny Népszabadság közeli folyóiratokba. Ahol pedig nincs német és holland vásárlóerő, ott megjelennek a roma betelepülők, s mivel senki nem fogja foglalkoztatni őket, egész falvak szorulnak majd segélyre. Lehet, hogy az állam egy posta megszüntetésével megspórol néhány százezer forintot, de ennek következményeképp ki fog fizetni néhány tízmilliót.
A riporternő ott a fővárosi stúdióban persze kisüti, hogy ha azok a szerencsétlen falusiak nem tudnak levelezni, miért nem interneteznek inkább – s ezzel a kérdésével bízvást kiérdemelné a Marie-Antoinette-díjat: ő vetette föl, hogy ha nincs a pórnépnek kenyere, mért nem eszik kalácsot. (Emlékezetes az országjáró miniszter esete, aki egy faluban sikeres előadást tartott az internet előnyeiről, s csak utólag tudatták vele, hogy a településen sem telefonvonal, sem térerő nincs.) Az persze még véletlenül sem jutott a riporternő eszébe, hogy rákérdezzen: vajon nincs-e némi összefüggés a hatszáz lelkesnél kisebb falvak központi elsorvasztása és e települések választási statisztikája között? Kizárt-e az, hogy egyesek éppen a hagyományosan kisgazda orientációjú szavazóbázist akarják büntetni, maradék komfortérzetétől megfosztani, ellehetetleníteni? Miközben lépten-nyomon azt halljuk: minden magyar a lakóhelyén boldoguljon; a kormánypártok kiherélték a határokon túl ezt elősegítő státustörvényt, s most már a határokon belül is ezt a politikát folytatják.
Lehet, hogy egyszer s mindenkorra le kell mondanunk a szívpostáról?