A melankólia kifejezés a XIX. század végéig volt használatban, azután a depressio elnevezés vált általánossá, amely a hangulat nyomottságát fejezi ki. Gyakran lelki válságként, máskor a hit megrendüléseként fogták fel, az orvostudomány XIX. századi fellendülése óta azonban törekedtek a pontos tünettani leírására: Emil Kraepelin német orvos leírta a psychosis maniaco-depressiva kórképét (ezt ma bipoláris zavarnak nevezik). Felismerte, hogy megjelenésében örökletes tényezőknek is szerepük van. Elsősorban Sigmund Freud és követőinek munkássága nyomán alaposabban tanulmányozták a depressziók neurotikus formáit.
A XX. század második felére kiderült, hogy a depresszió bizonyos formáiban zavar támad az idegsejtek közötti információátvitelt megteremtő anyagok forgalmában. Az idegsejtek közötti kapcsolatot teremtő szinapszisokban az információt sajátos anyagok, úgynevezett neurotranszmitterek közvetítik. Számos ilyen anyagot ismerünk, az egyik a szerotonin. Bizonyos depressziós kórképek hátterében az áll, hogy e jelátvivő anyagnak a mennyisége kisebb a szükségesnél.
Az 1950-es évek óta a neurotranszmitterek egyensúlyát helyreállító gyógyszerek újabb és újabb változatait alkalmazzák. A gyógyszerek egyik típusa akadályozza a szerotonin visszaáramlását az anyasejtbe, ezáltal a szinaptikus résben megnő a szerotonin mennyisége, s enyhül a depresszió. A gyógyszerek másik típusa a szerotonin (vagy más jelátvivő molekula) lebontását gátolja, így tartja fenn normális szintjét. A depresszióban a szerotonin mellett a noradrenalinnak (illetve hiányának) is nagy szerepe van. Magyar kutatók (Arató és munkatársai) összefüggést találtak a szerotonin hiánya és az öngyilkosság súlyos formái között.
A gyógyszeres terápia eredményei arra utalnak, hogy az agy biokémiai zavarainak nagy szerepük van a depressziós állapotokban, de az is kiderült, hogy a jelenség jóval bonyolultabb annál, hogysem meg lehetne magyarázni kizárólag egy vagy több hírvivő anyag átmeneti hiányával. A depressziók alig egy százalékának a hátterében áll agyi anyagcserezavar; ezeket korábban endogén, ma inkább primer depressziónak nevezik. A depressziók túlnyomó többségében elsősorban az egyéni lelki hajlam jut szerephez, amelyet az élet kedvezőtlen eseményei betegséggé súlyosbíthatnak.
Orvosilag a depresszió diagnózisát bizonyos tünetek együttes előfordulására alapozzák. A tüneteket három csoportba sorolják:
– testi (vegetatív) tünetek: alvászavar, fáradtság, étvágyzavar, fogyás vagy hízás;
– magatartási tünetek: lehangoltság, koncentrációzavar, döntésképtelenség, az aktivitás csökkenése, munkaképtelenség, visszahúzódás, bezárkózás, a mozgás lassulása, görnyedt testtartás, sajátos arckifejezés, öngyilkosságra utaló kijelentések, esetleg kísérlet; az örömre való képesség és a humorérzék elvesztése is jellemző;
– szubjektív, lelki tünetek: szomorúság, kedvetlenség, szorongás, félelem, aggodalom, reménytelenség, önleértékelés, önutálat, önvád, bűntudat, ellenségesség érzése, halálvágy, öngyilkosság fontolgatása.
A testi tünetekről az orvos és gyakran maga a beteg sem jön rá, hogy depresszióról van szó. Kivizsgálások kezdődnek, esetleg téves diagnózisok születnek, és kezelésekre is sor kerülhet. A környezet értetlenül áll a depresszióban szenvedő ismerős viselkedésének megváltozása előtt, a hozzátartozók erkölcsi, fegyelmi kérdésként kezelik, és azt hajtogatják: szedd össze magad!
Ha a depresszió elsősorban szubjektív tünetekben mutatkozik meg, sokáig rejtve maradhat, legfeljebb a közeli hozzátartozók vesznek észre változást. A szubjektív tünetek pedig sokszor elviselhetetlen kínszenvedést okoznak a betegnek, aki az öngyilkossági kísérletektől sem riad vissza, hogy megszabaduljon szenvedéseitől. Néha csak egy „váratlan”, „érthetetlen” öngyilkosság után derül ki, miről van szó.
A depresszió egyes formáit leginkább hosszú távú megfigyeléssel lehet elkülöníteni. Az epizodikus vagy fázikus lefolyási formák esetén a betegség időszakosan jelentkezik, bizonyos ideig (átlagosan hat hónapig) tart, majd a beteg visszanyeri egészségét. Az úgynevezett unipoláris formában a depressziós időszakokat egészséges életszakaszok követik, a bipoláris formában a depressziós időszakok között felhangoltsággal, túlzott aktivitással jellemzett állapotok fordulnak elő.
Az idült, hullámzó lefolyású depressziók egy része az agy károsodására, sérülésére vagy szervi betegségére vezethető vissza. Az agyi érelmeszesedés is okozhat depressziós állapotot. Más testi betegségeket is kísérhet depresszió, sőt ez lehet egy testi betegség első tünete. E csoportot organikus depresszió névvel illetik.
Az idült, hullámzó lefolyású formakörben a személyiségszerkezethez köthető depressziók – ezeket ma disztímiás zavarnak, korábbi szóhasználattal neurotikus depressziónak nevezik – adják az esetek nagyobb részét. Az ilyen depresszióban szenvedő személyek még jó állapotban is örökös pesszimizmussal, panaszkodással terhelik a környezetüket. Tringer László így jellemezte az egyik ilyen betegét: „Ragaszkodom hozzá, hogy azt tehessem, amihez rossz kedvem van.”
A depressziók harmadik típusát az élet nehezen feldolgozható eseményei: a szeretett hozzátartozó váratlan elvesztése, háborús katasztrófák, természeti csapások, balesetek, erőszak, bűntettek stb. váltják ki. Ilyenek ellen senki sincs biztosítva.
A depresszió biológiai gyógymódjai között a gyógyszereké az elsődleges szerep. A gyógyszerek hatása azonban csak lassan, két–négy hét alatt mutatkozik, ezért – kellő felvilágosítás híján – a beteg idő előtt abbahagyja a kúrát, mert „nem használ”. Amikor az öngyilkosság közvetlen veszélye fenyeget, nem lehet megvárni a gyógyszerek hatásának kifejlődését, altatásban végzett elektrokonvulzív (elektrosokk) kezelésre van szükség. Sok előítélet kering e kezeléssel kapcsolatban, pedig ez az egyik legkevésbé veszélyes, nagyon hatásos, esetenként életmentő eljárás.
A gyógyszeres kezelés azonban nem helyettesíti a lelki gyógyítást. A betegeket felvilágosítják betegségük természetéről, a kezeléssel kapcsolatos tennivalókról, a várható kilátásokról. Ők maguk rendszerint saját elképzelést alakítanak ki arról, mi vezethetett állapotuk kialakulásához: környezetüket, családjukat, házastársukat okolják betegségükért. Ha megismerik betegségük valódi természetét, elképzeléseik közelíthetők a realitásokhoz, és megtanulhatják, miként élhetnek együtt a tüneteikkel. Ezt a folyamatot pszichoedukációnak is nevezik. A gyógyulás szempontjából fontos, hogy a család is valós képet alkosson a betegség természetéről.
A szorosabban vett pszichoterápia a depresszió típusa szerint változik. A primer, döntően biológiai eredetű depressziók kezelésében a pszichológiai foglalkozás a depresszióra jellemző gondolkodási stílus korrekciójára irányulhat (kognitív terápia). Ez enyhítheti a depresszió tüneteit, és a beteg könnyebben viseli el az állapotának rosszabbodásával járó lelki terheket.
Korábban a depressziók többségét a neurotikus kategóriába sorolták, újabban a karakterológiai depresszió megjelölést is használják. Az érintetteknél nem feltétlenül alakul ki orvosilag definiált betegség, egész életüket leélhetik állandó panaszkodás, pesszimizmus, keserűség, mártíromság közepette. E boldogtalanok azonban könnyen beteggé válnak, és testi betegségekre is hajlamosabbak: lelki sérülékenységük testi funkcióikat is gyengíti.
A depressziós karakter gyökereit a gyermekkorban kell keresnünk. A szülők általi nyílt vagy rejtett elutasítás, a családban uralkodó brutális légkör, a csonka vagy széthullott család, a szülők súlyosan kóros személyisége, alkoholizmusa, kábítószer-fogyasztása, a súlyos nevelési hibák (például túlzottan tekintélyelvű vagy túlzottan megengedő nevelési stílus) mind okai lehetnek a karakter kialakulásának. A depressziós karaktert valószínűsítik a gyermekkori neurotikus tünetek, magatartászavarok, a szociális készségek, például a kapcsolatteremtés, az érdekek kifejezésének zavarai.
A megismeréssel kapcsolatos (kognitív) tudományok fejlődése a depressziót is új megvilágításba helyezte. Eszerint a depressziós karakter lényege az információfelvétel és -feldolgozás zavaraiban ragadható meg. A depressziós személyiség az információkat negatív irányban torzítja: nagyobb eséllyel választ negatív értékmozzanatokat tartalmazó jeleket, és ennek megfelelő viselkedési alternatívákat valósít meg. Sajátosan torzult képet alkot önmagáról, másokhoz fűződő viszonyáról, a világról és a jövőről. Aaron Beck nyomán a pszichiáterek kognitív tetrádról beszélnek: a betegekben a valóság négy tartományának mindegyikével kapcsolatosan sajátos attitűdök alakulnak ki, amelyek hatására a negatív torzulás megvalósul.
1. Az önmagunkkal kapcsolatos beállítódások negatív torzulása a negatív önkép. Az egyén értéktelennek, különlegesnek, betegnek, új dolgokra képtelennek érzi magát. A negatív önélmény sajátos „magántörvényekben” fejeződik ki:
– másokkal összehasonlítva alulmaradok;
– rajtam nem lehet segíteni;
– más vagyok, mint a többi ember stb.
2. A másokkal való kapcsolat torzulásaira jellemző hozzáállás:
– engem nem lehet szeretni;
– hogy szeressenek, előbb tennem kell érte valamit;
– ha valaki azt állítja, szeret, azt próbára kell tenni stb.;
– aki nincs velem, az ellenem van.
3. A világot sötét szemüvegen át látja:
– az életnek semmi értelme;
– az élet csupa hajsza, gürcölés;
– az emberek csak érdekből ragaszkodnak egymáshoz;
– a férfiak csak eszközt látnak a nőkben stb.
4. A depressziós jövőkép reménytelen, csupa negatív események népesítik be:
– nem örülök, ha valami jó ér, mert utána rossz következik;
– bele sem kezdek egy kapcsolatba, úgyis elromlik;
– nem sok időt jósolok magamnak;
– minden rosszra előre fel kell készülni.
A valóság eltorzítása logikai hibáknak nevezhető gondolkodási műveletekben valósul meg. A túlzó általánosítás az egyszeri tapasztalatból törvényt szerkeszt: „Elhagyott a szerelmem – engem mindenki elhagy.”
A depressziós karakterű személyiség korrekciójára leggyakrabban az úgynevezett kognitív terápiát alkalmazzák, de más módszerek, például a pszichodinamikus vagy személyközpontú eljárások is szóba jöhetnek. Az időrabló pszichoterápia sajnos a magánrendelők falai közé szorul, mert ezeket a társadalombiztosítás nálunk még nem támogatja. Pedig azoknak is szükségük lenne személyiségfejlesztő foglalkozásra, akik orvosilag nem minősülnek betegnek, ám depressziós karaktervonásaik nehezítik az életüket.
Tringer Lászlót részben saját vizsgálatai győztek meg arról, hogy a depressziót az információfeldolgozás zavaránál alapvetőbb torzulás is jellemzi, amely a betegnek a léthez fűződő legáltalánosabb kapcsolatát érinti. A harmonikus személyiség világképe a valóságban gyökerezik, az ilyen ember élete szerencsés esetben ezer szállal kötődik mindahhoz, ami „van”. A depressziós egyén ahhoz ragaszkodik, ami „kell” (de nincs), beszédében feltűnően több „kell” típusú kijelentés fordul elő, mint másokéban. A „kellek” eluralkodását imperativizmusnak nevezik.
A negatív önértékelésen átsejlik az, ami nincs, de ott kellene lennie. Honnan tudja a depressziós, hogy van jobb, boldogabb jövő, hogy az önző, szeretetlen emberek önzetlenek és szeretetteljesek is lehetnének? A bajok tengerén át felsejlik az elveszett paradicsom.
Valószínű, hogy Ady is felismerte magában nincsei halmozódását:
„Nézz, drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.”
A depressziós lét tehát a hiányok eluralkodása; a világ színes gazdagsága néhány alapszínre, többnyire fehérre és feketére redukálódik. A jövő eseményeinek kiszámíthatatlan játéka előre tudott bizonyossággá unalmasodik (rossz lesz, kudarcot vallok, kapcsolataim előbb-utóbb úgyis elromlanak stb.). A depreszsziós nem önmaga vezérli életét, hanem a jövőből elővételezett torz önjóslatai. Jelene aszerint alakul, hogy egy jövőbeni veszély (amely irreális ugyan, számára mégis bizonyosság) elkerülhető legyen. Míg az átlagember számára a múlt lezárul, a jövő ellenben nyitott, a depressziósok lelkében ez inkább fordítva van: a múlttól nem tudnak elszakadni, a jövő pedig eleve elrendezett (negatív) események sorozata.
A depressziós karakter kialakulásának megelőzése általános elme-egészségügyi törekvés. A lelkileg egészséges személyiség „műhelye” a család, ezért a családot mint alapegységet támogató kormányzati intézkedésnek óriási mentálhigiénés hatása is van.
Korunkban mintha terjedne a depresszió, ez azonban csak látszat – mondta Tringrer László. Számos adat szól amellett, hogy a magyar nyelvi kultúrkör hajlamosabb a melankóliára, mint más népeké, ám nem állítható, hogy kapcsolat áll fenn valamely nemzeti sajátság és a depresszióban rejlő általános emberi problémák között. Az irodalomban tükröződő nemzeti önkép gyakran mutat melankolikus, bűntudatos vonásokat. Számos költőnk, írónk (Vajda János, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Vörösmarty Mihály stb.) orvosilag is depressziósnak minősíthető. A melankólia különböző történelmi korok meghatározó szellemi áramlataként is megjelenik, de nem csak hazánkban, és nem csak korunkban.
Depressziós hajlamaink szerint is Európában vagyunk – fejezte be előadását Tringer László. Egy hallgatói kérdésre válaszolva hozzátette, hogy a depreszszió gyakoriságát sem a kulturális hovatartozás, sem az anyagi helyzet, sem a nemi vagy vallási hovatartozás nem befolyásolja számottevően.
A fenti szöveg a május 12-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető május 17-én (szombaton) a Duna Televízióban 13.10-től, május 18-án (vasárnap) az MTV-n 13.20-tól, valamint az M 2-n 22.25-től.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása május 19-én 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a
www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!