Különösen azon liberális zsurnalisztáktól fárasztó heti rendszerességgel szemforgató sirámokat olvasni arról, hogy nekik nagyon hiányzik az igazi konzervatív sajtó – és a nekik tetsző konzervatív, jobboldali párt –, akiknek liberalizmusa oly miniatűr, mint tisztességük. Melyet – Katharina Blumtól eltérően – ők soha nem veszítettek el. Hiányt ugyanis nehéz elveszíteni. Várkonyi Tibor, a régi sztálinista idők régi újságírója, a Magyar Hírlap szellemi arculatának egyik alakítója veterán lamentáló. Várkonyi főként a szélsőségekre és a rasszizmusra érzékeny, amelyet ott is felfedez, ahol nincs. Azonban akár társai, ő is már annyiszor leplezte le magát szinte minden téren kettős mércéjével, hogy újabb és újabb önleleplezései inkább ásítást, mint érdeklődést váltanak ki, de azért a Micuko kontra Japán vitában a valóban undort keltően rasszista Micuko melletti kiállása még a világ második gazdasági hatalma budapesti képviseleténél is kiverte a biztosítékot. Abe Hiroshi első titkár, a japán nagykövetség kulturális és tájékoztatási osztályának diplomatája kényszerítve érezte magát, hogy nyílt levélben fejezze ki felháborodását, amiért Várkonyi a rasszistákat vette védelmébe, és – szokása szerint – az áldozatba, a japánokba rúgott bele. Ez a kis bevezető csak arra szolgál, hogy egyszer mi is panaszkodjunk – mégpedig jóval több joggal, mint a Várkonyi-féle oldal – egy valóban liberális Magyarország hiánya miatt. Ahol a liberális oldal Sztálin halálának ötvenedik évfordulójáról nem olyan kiállítással emlékezne meg, mint amilyet a történelemhamisító Mink András és a pártállami múltjáról közismert Rév István rendezett Soros György pénzén a Nádor utcában, drága kulisszák mögé rejtve a tömeggyilkos véres valóját, miközben ugyanez a liberális oldal szó szerint őrjöngve – és sikerrel – követelte a kőszegi kiállítás betiltását. Nekünk legalább egy napra kellene egy olyan liberális Magyarország, amely Sztálinról úgy emlékezik meg, ahogyan meg kell emlékezni róla. Például mint azt tette a francia liberálisok vezető napilapja, a Le Monde, amely február 26-án különszámot szentelt a szovjet zsarnoknak. A megszokott fekete újságnevet a lap piros cirill betűs átírása fedte le, és amit a Le Monde teljesítményben, gazdagságban, információban, a történelmi ábrázolás árnyaltságában nyújtott, az szinte újságtörténet. Sztálin, 50 évvel utána: aki volt, amit tett, és ami marad belőle – olvasható az aktualitássá varázsolt, történelmi áttekintést nyújtó fő cikk fölé helyezett szalagcím. És hogy kiről is szól valójában a megemlékezés, annak lényegét az első oldal hajtása fölött, jobb oldalon látható vezércikk címe fejezi ki: Modern barbarizmus. Az újság első embere által jegyzett vezércikk Sztálin rendszerének XXI. századi megfelelőjét Észak-Koreában találja meg, és hogy miért van szükség különkiadást szentelni a kommunista szörnyetegnek, annak az értelmét a pedagógiában adja meg. Az első oldalon olvasható, illetőleg ott hirdetett, a lap belsejében található cikkek címei közül néhány: Pavlik Morozov (a „hős úttörő”) meghamisított igaz története; Hitler bűntársa, majd legyőzője; A megszervezett terror és a Gulág kontinense; Vallás és gúny: miként áll ellen a „homo sovieticus”; Az NKVD (a Cseka utódja) módszerei felélednek Csecsenföldön; A dicsőített Sztahanov és a kiéheztetett Ukrajna; A retusált fényképek haszna; A nukleáris verseny és az ökológiai katasztrófa; A művészek lefekszenek vagy eltűnnek; Trockij, Berija, Tito és Kolima élő emléke.
Milyen más ez, mint a Mink–Rév-féle Sztálin-kiállítás!
A lap munkatársai az egész Nyugat szemére hányják, hogy Sztálin halálakor a nyugati országokban a dicsőséges háború vezéréről és nem a diktátorról emlékeztek meg.
A Le Monde a Kominternről írt cikkének ezt a sokatmondó címet adta: A Komintern, a párt határokon túlnyúló eszköze – Lenin utódja a Kommunista Internacionálét az orosz kommunista párt szolgájává alakítja.
Marie-Pierre Subtil, a lap moszkvai tudósítója 2003, „hivatalos mítosz” a fiatal nemzedékek szolgálatában című beszámolójában arról ír, hogy míg a 27 millió áldozattal járó, nagy honvédő háborúról megemlékező állami múzeum havonta tizenegyezer látogatót fogad, a kis Szaharov-múzeum, amely a szovjet rendszer atomtudósból ellenzéki békeharcossá váló nagy alakjának állít emléket, csupán évi 1800 látogatót vonz. A nagy múzeumban persze nyoma sincs koncentrációs tábornak. „Az embereknek meg kell ismerniük történelmüket” – magyarázza a tudósítónak a rossz emlékektől gondosan megtisztított múzeum igazgatója.
A különkiadás harmadik oldalán térképek, amelyeken a szovjet tömb országai piros színben láthatók, és vezetőiket fekete-fehér fényképek keltik életre, közöttük Rákosi Mátyást, akiről az olvasó azt is megtudhatja, hogy 1971-ben, a szovjetunióbeli Gorkijban fejezte be életét. Nem kisebb személyiség, mint André Fontaine tekint vissza a jaltai találkozóra, ahol Churchill, Roosevelt és „Joe bácsi”, vagyis a vendéglátó Sztálin megállapodott a Hitler utáni Európa sorsáról, így a miénkről is.
A lap ezután a moszkvai kirakatperekről, a nagy tisztogatásokról, Visinszkij főügyészről, valamint Trockijról, Kirovról, Buharinról, Zinovjevről és Kamenyevről ír.
A szemben lévő oldalról megtudjuk, hogy a Politikai Bizottság 1930. április 7-én „avatja fel” fel a Gulágot, ahová tízmillió „zeket” (politikai foglyot) küldtek. Csak egy jellemző adat: 1942-ben a Gulág-foglyok 17,6 százaléka pusztult el. A 6. oldal a titkosszolgálatokkal foglalkozik, többek között a Lubjanka börtönében található, a KGB-t dicsőítő múzeummal és a Gulág-szigetcsoport nagy epikusával, Szolzsenyicinnel. A 7. oldal az elűzött népeké, a 8. a „szovjet emberé”, a 9. a hruscsovi korszaké és a gorbacsovi reformoké. A 24 oldalas különszámból szinte igazságtalannak érződik bármelyik, remekbe szabott cikk kiemelése. Viszont feltétlenül említést érdemel az egyedül Ukrajnában hétmillió áldozatot követelő mesterséges éhínség és az az írás, amely a fejekben élő sztálinizmusról szól. Helyi liberálisainknak ez lehetne a különkiadás legnagyobb haszonnal tanulmányozandó írása.
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
