Tisztelt Szerkesztőség!

A kisebbségi terror elfogadhatatlan
Anyák napján súlyos provokáció érte a magyar társadalmat. Azon szervezetek és magánszemélyek, amelyek és akik előzetesen tiltakoztak a drogok népszerűsítése ellen, most a Kendermag Egyesület által szervezett botrányos megmozdulás után igazolva látják korábban kifejezett aggodalmainkat.
Ennek következtében ismét szükségesnek látjuk, hogy – megismételve korábbi közleményünk egyes pontjait – helyt adjunk aggályainknak, ezzel kapcsolatos véleményünknek. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy egy kisebbség a szabadság eszméjét hirdetve terrorizálja az egészségesen gondolkozó többséget! Ne az oktatástól, a családok, az idősek egészségügyi ellátásától csoportosítsanak át közpénzeket a droggal tönkretett emberek rehabilitációjára, hanem fizettessék meg azt a drogfogyasztás szabadságát hirdetőkkel!
Célunk az, hogy az embereknek olyan alternatívát nyújtsunk, amely által a kábítószerek helyett megtalálják életük értelmét, boldogulásuk útját.
Magyar Kolping Szövetség ([email protected])

Értékmegőrzők Civil Szervezet; Templomos Lovagrend; Hegyvidéki Lokálpatrióta Egylet; Asszonyok a Nemzeti Egységért Mozgalom; Értünk Mozgalom; Modern Magyarok Mozgalma; A Képmás újság szerkesztősége; Regnum Marianum Katolikus Közösség; Nemzetközi Szent György Lovagrend Magyarországi Szervezete; Szent Korona Lovagrend; Áprilisi Ifjak Egyesülete; Magyar Cserkészszövetség; Solymári Konzervatív Kör; Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája; Magyar Máltai Szeretetszolgálat; a Professzorok Batthyány Körének számos tagja; Magyar Egészségügyi Társaság; Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend; Budai Irgalmasrendi Kórház Kht.; polgári körök, az MDF Zala megyei választmánya

Név szerint csatlakoztak: Kemény Győző, Szabó Csilla, Raksányi Gellért, Grosics Gyula, Rákay Philip, Bánffy György, Bitskey Tibor, Csúri Ákos, Esztergályos Cecília, Gulyás Dénes, Gyarmati Dezső, Kárpáti György, Hamar Dániel, Kautzky Armand, Keresztes Ildikó, Horkay György, Mészöly Kálmán, Reviczky Gábor, Sasvári Sándor, Szikora Róbert, Sztankay István, Varga Miklós, Usztics Mátyás, Jókai Anna, Loppert Dániel, Hargitay András, Uhrin Benedek, Uhrin Attila, Molnár István, Varga Csaba, Molnárné Simon Veronika, Molnár Erika, Herkéné Molnár Veronika, Faragóné Kovács Anna, Faragó Béla, Szabó Gábor, Papp Ágnes, Melegh Ákos és neje, Kordás Mariann, Koppányné Szilárd Teodóra, Koppány Viktória, Kiss István, Réffy József, Sík Tibor, Morelli Edit, Szvorák Katalin, Fábián László, Görcs Tamás, Wéber Ágnes, Szemkeő Judit, Nagy Sándor, Szax László, Jósvai Ágnes, Bősze Tamás, Kálóczy Imre, Nemcsák Károly, Melocco Miklós, Halász Zsuzsa, Tarnai Katalin, Papp Gábor, Borhidi Attila, Zsombok György, Szenci Ottó, Fáy Árpád, Harmati Péter, Pálinkás József, Naszlady Attila, Vágulyhelyi Pál, Balázs Krisztina, Vágujhelyi Ferenc, Bartha Dénes, Cs. Kovács Gabriella, Zsigóné Bán Annamária, Zsigó József, Sajgó Mihály, Keglevich György, Szarka László, Lovas Rezső, Szirányi Tamás, Veress László, Náray-Szabó Gábor, Kiss István, Fodor Tamás, Granasztói György, Lipcsák Tamás, Zsolnay Miklós, Thompson Beatrix, Sáringer Gyula, Úry Előd, Bognár Nándor, Kovács Gábor, Csath Magdolna, Freund Tamás, Nagy Miklós, Horváth Ildikó, Tanító Béla, Kálmán Erika, Gyurkó Andrea, Vitéz Skodacsek András, Báthori György, Havas András, Szabó József, Császár Angéla, Gáborné Tóth Irén, Vajna Zoltán, Borsos László, Balassa Lászlóné, Szathmáry István, Kollár Lajos, Csernyus László, Cuth János, Polyák Endre, Kollár István, Bolberitz Pál, Jezsó László, Gőcze Péter, Jávor Alajosné, Jávor Zoltán, Hardy F. Gábor, Barcsik Géza, Bercsi Katalin, Szent Korona Szövetség, Eőry Karácson főtitkár, Kulik László

A Tocsik-ügy és az igazságszolgáltatás
A jogerős bírósági ítélet után a közvélekedés szerint az egész procedúra köznevetség tárgya lett

Az önkormányzatiság, a többpólusú demokrácia, a valódi népképviselet egyik létalapja az anyagi-vagyoni háttér. A „rendszerváltozás” (a kommunizmus bukása) során az Országgyűlés törvényben határozta meg az addig egyeduralkodó állami vagyon felosztását, ezen belül az önkormányzatoknak juttatandó vagyon kereteit, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megteremtsék az önkormányzatok függetlenségét a nyomasztó központi hatalomtól, így közeledhessenek a nyugat-európai társadalmi mintához, ami ott századok alatt alakult ki és fejlődött töretlenül a mai berendezkedésekig. (Nálunk sajnos ennek a középkori szabad királyi városokkal kezdődő fejlődésnek minden eredményét elpusztította az erőszakosan központosító kommunista uralom 1945 után.)
Az első nagy osztozkodás (rablás) után úgy látták a „nagyok”, nincs elegendő pénz ahhoz, hogy az önkormányzatok megkaphassák a nekik törvény szerint járó összegeket – vagy lehet, hogy csak sajnálták tőlük, az eredmény szempontjából egyre megy. És ekkor jött a bukfenc, ami az események további sorát kiváltotta: a baloldali kormányzat ugyanis nem az egyedül elfogadható becsületes utat választotta, nevezetesen azt, hogy a parlament elé visz egy kompromisszumos javaslatot és törvényt módosít, amivel tiszta vizet önt a pohárba. Ehhez nem volt bátorsága, no meg a szovjet emlőkön nevelkedett magas körök módszere nem a glasznoszty, hanem a ködösítés, a dolgok szőnyeg alá söprése, amivel tág teret nyitottak többek között a protekcionizmusnak. Tragédia (de sajnos nem meglepő), hogy egy becsületes eljárásnak még csak a gondolata sem merült fel.
Az alapszituáció ezzel adott volt, és készen állt az alkalom, ami „szüli a tolvajt”. Megindult az eléggé el nem ítélhető, erkölcstelen és törvénytelen alkudozás a sarokba szorított, nemegyszer a puszta létükért küzdő önkormányzatokkal. Beszálltak a besurranó tolvaj vagy a zsebes erkölcsi szintjén álló „ügyintézők”. Egyesek nem átallották megzsarolni az ügyintézőt. Nem maradhattak ki a jogi képviselők sem, akik – nagy öszszegekről, kemény érdekekről lévén szó – nyilván nem emberbaráti szeretetből és önzetlenül tették megbízóiknak, amit tettek.
A végeredmény: az önkormányzatok csak morzsákat kaptak törvényes járandóságukból, azt is „differenciáltan” (értsd: amennyit kapcsolataikkal vagy kenőpénzzel meg tudtak szerezni). Elindult egy korrupciós lavina. Az ország elégtelenre vizsgázott parlamentarizmus, törvénytisztelet, jogbiztonság, sőt még az igazságszolgáltatás színvonalának szempontjából is, ami köznevetség tárgya lett. Az ország (az egész magyar nép) pénzéből méltatlanul és érdemtelenül a Tocsik-ügy kapcsán elfolyt egymilliárd – vagy ki tudná megmondani, mennyi – arra a „nemes” célra, hogy megkurtítsák az önkormányzatokat, vagyis megint csak az egész magyar népet. Szégyen, gyalázat, bűn. A magát előszeretettel politikai elitnek nevező körök bűne, de mindannyiunk kára és szégyene.
Kovács János nyugdíjas
Budapest

Drogtüntetés a Vörösmarty téren

Nehéz helyzetben van ma minden hazáját szerető magyar állampolgár. Nőnek az árkok köztünk és egykorvolt szeretteink, ismerőseink között. Tizenötmillió magyar országát szeretnénk építeni, és mégis két különálló, egyenként kétmilliós lakosságú ország kezd kialakulni. Jó hír, hogy annyi év után végre ki merünk állni véleményünkért, akkor is, ha milliók állnak velünk szemben. El merjük mondani, ha nem értünk egyet valamivel. Van bátorságunk harcosan szembeszállni dühödt tömegekkel és megküzdeni igazunkért akkor is, ha nehéz, ha fáj.
De merünk-e beszélgetni azokkal, akikkel nem mindenben értünk egyet? Van-e bátorságunk meghallgatni véleményüket akkor is, ha máshogy gondolkodnak? Bele merünk-e gondolni higgadtan, józanul, hogy bár látszólag más nyelven beszélünk, az ellentábor is jót akar hazájának, gyermekeinek, embertársainak?
Mindannyian szeretnénk, hogy gyermekeink már egy jobb világban nőjenek fel. Igényeink különböznek: van, ki szabadabb, igazságosabb jövőt szeretne a következő generációnak teremteni, és van, aki nemzeti hagyományainkat, kulturális örökségünket emelné be mindennapjainkba. Nézeteink különböznek, de hiszem, hogy mindannyian azért küzdünk, hogy egy élhető országot teremtsünk magunknak és utódainknak.
Itt az idő tehát, hogy mindenki – legyen halk vagy hangos, ifjú vagy idős, jobb- vagy baloldali érzelmű, marihuánapárti vagy marihuánaellenes – tegyen egy határozott lépést a túloldal felé. Mert van, amit politikusaink nem tudnak megtenni helyettünk…
Kopiás Attila
Humanista Párt
*
A drogliberalizáció mögötti szándékot egy bővített mondattal ki lehet fejezni: az a kormány, politika vagy ideológia szorgalmazza, támogatja azt, amely kormány, politika vagy ideológia nem tud, nem képes vagy nem akar pozitív alternatívát nyújtani s annak feltételeit megteremteni a társadalom érintett rétege(i)nek. Ha az ezt ellenző bármely kormány, politika vagy ideológia a szándék, a jelenség megjelenésekor megfogalmazza, erkölcsi vesztessé teheti a másik oldalt annak emberellenes mivolta és alternatívanyújtási képtelensége miatt.
G. Szalai István
Tahitótfalu
*
Jelenleg éppen egy negatív támadásnak van kitéve ifjúságunk. Az alkohol, a nikotin és az ízléstelen média adagolása mellett a könnyített drogokkal igyekeznek mérgezni őket. A „kendermagos társaság” fő pártfogója és szellemi támogatója egy külföldön élő író és egy talaját vesztett filmrendező, akik ketten (mintegy „bűnszövetkezetben”) fejtik ki propagandájukat a Vörösmarty téren.
E két ember jól tudja, mit cselekszik. Egy drogokra szoktatott, testileg-lelkileg erőtlen fiatal beteg, befolyásolható, irányítható felnőtt lesz. Ha lesz. Ilyenekből kerülnek ki aztán a meggyőződés és erkölcsi tartás nélküli falmázolók, kereszt- és sírdöntögetők, zászlóégetők. A kérdés, hogy milyenek lesznek az utódaik.
Koltay László
Szár
***

KARALYOS-SZÉNÁSIi GYULA (Budapest): „A hazáért mindhalálig!” – egészíteném ki Kő András írásának címét (Mindhalálig – Ludovikások a felszálló vagy a pokolra leszálló zászló alatt. Magyar Nemzet Magazin, 2003. május 3.). Az ötvenes évek elején történt, hogy beszélgetés közben szóba került, én is a Ludovika épületében tanultam. Társaságunk egyik tagja megjegyezte, hogy amikor el kellett hagyniuk a Ludovika épületét, úgy gondolták, az csak ideiglenes, az eltávozás nem lehet végleges, ezért a Ludovika tisztjeinek ezüst étkészleteit, a serlegeket, a díjakat, amelyeket az évtizedek alatt az itt tanuló tisztek versenyeken nyertek, zászlóikat nem vitték magukkal nyugatra, hanem befalazták az egyik helyiségbe. A rendszerváltozás után a történetet elmondtam Raffay Ernő úrnak, aki adott egy gépkocsit, hogy felkeressem vidéken azt a tiszthelyettest, akitől a történetet hallottam, aki személyesen vett részt a befalazásban, de sajnos már nem élt. A relikviák feltehetőleg ma is ott vannak valahol.
*
DOBAI MIKLÓS (Budapest): Jobbnál jobb képek szerepeltek a Magyar Nemzet fotósainak kiállításán a Vigadóban. Közülük talán kettőt emelnék ki. Megrendítő volt az a fotó, amelyen tavaly július 4-én a szemerkélő esőben ernyő alatt álló Makovecz Imre rezzenéstelen arccal és végsőkig elszánt tekintettel néz farkasszemet a „nemzeti közép” kormányának rendőrségével. A másik, talán még karakterisztikusabb kép az volt, amely Kende Péter grimaszba torzult arcát mutatja, bizonyítva, hogy nemcsak a szem, de az arc is lehet a lélek tükre. Esküdni mernék, csak akinek ilyen arca van, az képes megírni vagy nevét adni ahhoz a förmedvényhez, amely nemcsak a szerzőt, hanem a megrendelőket és az olvasókat is minősíti. S ha már a Magyar Nemzet képeinél tartunk, hadd tegyem szóvá a Magyar Nemzet március 24-i számának 8. oldalán látható képet. A Batthyány-Strattmann László boldoggá avatásáról szóló beszámolóhoz mellékelt képen a székén megtörten ülő II. János Pál pápa s előtte a fél térdre ereszkedett Mádl Ferenc látható két további egyházi személy társaságában. A kép aláírása: Mádl Ferenc a szertartáson, a pápa előtt. A kép aláírása végül is korrekt, csakhogy elsikkad a lényeg, nevezetesen az, hogy a képen Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke a boldoggá avatási szertartásnak keretet adó szentmisén a Krisztus testévé átváltozott szent ostyát veszi át II. János Pál pápa kezéből, azaz áldoz! A képaláírás szerzője (s a szerkesztője!) elmulasztotta hangsúlyozni azt az örvendetes tényt, hogy Dobi Istvánok és Losonczi Pálok (s még kik!) fél évszázados országlása után Magyarországnak 2000. augusztus 4. óta először van olyan elnöke, aki nemcsak vallja, hanem gyakorolja is azt a hitet, amelyet Szent István királyunk hagyott ránk, s amelynek összetartó és megtartó ereje segítette hozzá nemzetünket a tatár, a török és az osztrák uralom, valamint a szovjet-kommunista rémuralom túléléséhez.
*
DARINA MÓNIKA (Budapest): Április 26-i számukban Kmetty Ágoston panaszkodik, hogy a nagy bevásárlóközpontok elviszik a vevőket a nagycsarnokból. Már csaknem 25 éve vásárolok a csarnokban rendszeresen, de azok után, ami az utóbbi hetekben történt, már csak nagyon kevés hely maradt, ahol nyugodtan tudok vásárolni, mert nem vernek át. Március 14.: a csécsiszalonna büdös; március 18.: a sertésnyelv is büdös, március 28-án a pulykasonka is és 300 forinttal kevesebbet akarnak visszaadni. Április 4-én a cserkészkolbász romlott, 12-én a makói dughagyma és a darált hús. A multiknál ellenben az előző öt évben még nem vertek át a pénztárnál, illetve romlott árut sem sóztak a nyakamba. Ha így folytatják, lassan tényleg az összes vevőjüket elveszítik. A kesergés helyett a minőségen kellene javítani.
*
TAR LÁSZLÓ (Érd): Demszky főpolgármester úrtól értesültem arról, hogy testvérvárosunkban, New Yorkban sem hiányoznak a budapestiekhez hasonló kátyúk. Kijavításukat Demszky tapasztalatai szerint ott úgy végzik el, hogy vaslemezekkel takarják le a burkolatot, amelyek, véli Demszky, még jobban károsítják a gépkocsikat, mintha nem lennének letakarva. A minap rokonlátogatásra az Amerikai Egyesült Államokba utaztam, és két hetet töltöttem ott. Ottlétem alatt több ezer mérföldet utaztam gépkocsival, és sehol nem sikerült egyetlenegy kátyút sem találnom. Sőt amikor New York-i rokonaimnak feltettem a kérdést a kátyúkról és a vaslemezekről, igen elcsodálkoztak, és elmondták, hogy ott vannak elhelyezve az úttesten acéllemezek, ahol valami útburkolat alatti javítási munkát kell végezni, hogy ne akadályozzák az amúgy is nagy forgalmat. Nos, nem lett volna célszerűbb egy helybelitől megkérdezni a vaslemezek kihelyezésének okát, mint a Nagy Testvért ilyen színben feltüntetni?
*
PAKSA TIBOR (Lenti): Pedagógusként nehezen élem meg, amikor nem mondhatok igazat. Hogyan feleljek a diákoknak, amikor ártatlan szemekkel kérdezik, hogy Kovács Lászlóék évtizedekig azt tanították, sulykolták belénk, hogy hazánknak az imperialisták és a NATO a legnagyobb ellensége. Most meg azt látják, olvassák, hogy ugyanazok az emberek az EU legnagyobb hívei, barátai lettek. Mit válaszoljak azokra a kérdésekre, amikor azt látják a gyerekek, hogy miközben az MSZP árkot szeretne betemetni, politikusai (az SZDSZ-szel együtt), a balliberális média folyamatosan gyalázza, ostorozza, leírom bátran: gyűlöli Orbán Viktort és az egész jobboldalt. Nehéz kérdések. Anyám aggódik értem, hogy az állásommal játszom. Apám meg az égi katedrán azt mondja: egy tanárnak mindig az igazat kell mondania…