Új hívó szó: világterrorizmus

Egyetért abban a szakemberek többsége, hogy a terrorizmus fogalmát nemigen lehet definiálni. Az országonként és kulturális közegenként eltérő erőszakos cselekmények jellemzésére mindössze szempontokat említhetünk – kétséges azonban, hogy néhány általános fogalom egységesítheti-e a jelenséget. Az olyan megfogalmazások, mint „kényszerítő megfélemlítés” (Paul Wilkinson), „félelemkeltés” (terrorizmust megelőző törvény – Egyesült Királyság), „felforgató erőszak” (Conor Gearty) aligha visznek közelebb a megismeréshez. Politikai szimpátia alapján egyes csoportokat „szélsőségesnek”, „fanatikusnak” bélyegeznek meg, másokat pedig vélt előjogaik alapján sohasem címkéznek. Ez a szemlélet könnyen oda vezethet, hogy a bűnök relativizálódnak, az erőszakot pedig – egyéni ízlés alapján – önkényesen utaljuk a terrorizmus vagy éppen a nemzeti önvédelem tárgykörébe. A terrorizmus mibenlétét a gyakorlatban tehát felettébb kétséges meghatározni, de ez úgyszólván a jelenséggel egyidős probléma.
Ha őszintén gondolkodunk a kérdésről, be kell látnunk, hogy a terrorizmus fogalmát mindig a hatalmon lévők – a nagyhatalmak, a többségi nemzetek, a tájékoztatás birtokosai – alakították. Azt, hogy ki a terrorista, általában „készen csomagolva” kapja az újságolvasó vagy televíziónéző. Az erőszak terjedése szempontjából persze nincs különösebb jelentősége annak, ki adta ki a tűzparancsot. A politikusoknak azonban nagyobb a felelősségük, mint a gerilláknak, hiszen ha ők is elkötelezik magukat az erőszak mellett, akkor a terrorizmust mint jelenséget rászabadíthatják az egész társadalomra.

A jelenlegi amerikai külpolitika nem tudja, de nem is akarja definiálni a terrorizmust, a Bush-doktrína alapja a már említett nagyhatalmi előjog: azt, hogy ki a terrorista, én mondom meg. A lassan végéhez közeledő washingtoni kormányzati ciklus újszerűsége nem abban rejlik, hogy jókra és rosszakra osztja a világot – ez úgyszólván az amerikai politikai gondolkodás sajátja –, hanem abban, hogy a rosszakat egymás után meg is támadja. Hatalmas katonai fölényének birtokában nem törődik olyan formaságokkal, mint a nemzetközi felhatalmazás, csak és kizárólag a végcélra, politikai súlyának növelésére összpontosít. Ennek a politikának a hívó szava a terrorizmus, a terrorista veszélyre való hivatkozás.
2001. szeptember 11-én reggel még úgy látszhatott, hogy a világ megtanult együtt élni a terrorizmussal. A 70-es, 80-as évekhez képest határozottan visszaszorultak az erőszakos cselekmények, teljesen eltűntek vagy eljelentéktelenedtek az ideológiai terrorizmus képviselői (Vörös Brigádok, RAF stb.), 1979 után marginális jelenséggé vált a baszk ETA, véget ért a harmincéves északír polgárháború, s egy ideig úgy látszott, a közel-keleti békefolyamat nyomán okafogyott lesz a palesztin ellenállás is. A World Trade Center elleni támadás azonban soha nem tapasztalt mértékben felkorbácsolta az indulatokat, azóta se szeri, se száma a terroristák szándékait firtató cikkeknek, tanulmányoknak, politikai tanácskozásoknak és magánbeszélgetéseknek. Csakhogy az új helyzetben éppen a terrorizmus lényegét érintő kérdésről feledkezünk meg. Nyilvánvaló, hogy az ikertorony elleni támadásokat, a világtörténelem alighanem legnagyobb hatású szabotázsakcióját csak széles körű összefogással lehetett végrehajtani – a tájékoztatásban (is) világelső amerikai kormány azonban mindmáig nem tudta megnyugtatóan feltárni és kommunikálni a merénylet részleteit. Márpedig ha így áll a helyzet, könnyű belátni, hogy a világ közvéleményében egyre több kétely fogalmazódik meg a támadást illetően. Mindmáig nem tudjuk például, hol bujkál Oszama bin Laden, él-e, hal-e a rejtélyes Omar mollah, mint ahogyan Szaddám Huszein hollétéről is csak találgatunk.
Ha létezik nemzetközi terrorista-összefogás, feltétlenül kell lennie politikai szómágiának is. Már az is jelzésértékű, hogy a szeptember 11. előtt összefogást, közös cselekvést jelölő „nemzetközi terrorizmus elleni fellépés” kifejezés mára az amerikai nagyhatalmi stratégia szinonimája. A „világbékéhez” hasonlóan értelmetlen „világterrorizmus” kifejezés ugyanakkor számos államférfit megihletett az eltelt másfél esztendőben. Feltűnő, hogy azok az országok csatlakoztak elsőként az al-Kaida elleni keresztes hadjárathoz, amelyeknek otthon is akadnak rendezetlen számlái. Bár az al-Kaida támadása egyértelműen az Egyesült Államok, nem pedig az egész világ ellen irányult, George Bush kiterjesztette a terrorizmus érvényét, amikor az emberiség fenyegetettségéről beszélt. A hívó szó hallatán Ariel Saron izraeli miniszterelnök rögvest párhuzamot vont az al-Kaida és a palesztin fegyveresek között. Azóta az észak-írországi unionisták vezére, David Trimble is felfedte az IRA nemzetközi kapcsolatrendszerét, José María Aznar spanyol miniszterelnök pedig terrorista-világlista felállítását javasolta, amely természetesen a baszk ETA megsemmisítésére irányulna. Így lesz a megfoghatatlan nemzetközi ügyből nagyon is valóságos nemzeti érdek – a világterrorizmus, mint fogalom, továbbra is értelmezhetetlen, de ennek örve alatt mindenki rendet tesz a saját udvarában.

A Bush-doktrína veszélye nem csak abban áll, hogy önkényesen kijelölt államok ellen indít büntető hadjáratokat. Legalább ekkora veszélyt jelent a világra nézve, hogy másfél év alatt számos térségben gyökeresen felforgatta a status quót, s helyette nem adott új rendező elvet. Meghaladottnak hitt vagy nyugvópontra jutott konfliktusok támadtak fel hamvaikból. Nehéz helyzetbe hozta a Bush-doktrína a világ félkatonai szervezeteit, fegyveres csoportjait is. Gyakori jelenség, hogy a tegnapi terrorista – Jasszer Arafat, Nelson Mandela, Gerry Adams – a békefolyamat eredményeként ünnepelt politikus, elfogadott tárgyalópartner lesz. Nem mindig látszik azonban a békességszerzés ára. A gerillaharc természetéből fakadóan a harcot könnyű elkezdeni, de annál nehezebb befejezni – mindig akad egy maroknyi radikális, aki semmiféle kompromiszszumra nem hajlik, és a végsőkig folytatná az ellenállást. A világterrorizmus elleni keresztes hadjárat az Arafatokat és az Adamseket hozta nehéz helyzetbe – hiába ismerték fel a békés megoldás szükségességét, hiába kötöttek történelmi megegyezést, ha a saját radikálisaik és az újra mozgásba lendülő állami gépezet kettős szorításában kell őrlődniük. Félő, hogy a 2001. szeptember 11. után kibontakozó amerikai diplomáciai offenzíva a végletekig elbizonytalanította a békességszerzőket, és feltüzelte a harcra kész ellenállókat.
Az új amerikai politika éppen egyszerű voltánál fogva riasztja meg a világ népeit. Senki, még a legegyszerűbb elme sem hiheti, hogy a világ fekete-fehér, hogy a valóság pofonegyszerűen értelmezhető, s az igazságnak léteznek letéteményesei. Minden ember életében döntő jelentősége van annak, hogy milyen közösségben született, s miután George Bush leegyszerűsített világában nem nyílik arra mód, hogy a kisebbségi lét, a nemzeti, vallási különbözőség mozgatórugóit közérthetővé tegyék, sokan érezhetik magukat kitagadottnak, megbélyegzettnek – elég, ha arra gondolunk, 2001. szeptember 11. óta milyen képzetek tapadnak a mozlim szóhoz.