Vagány csillagon

Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.
(Szécsi Margit: Címer)

A Magyar Könyvklub 2001-es Egyetemes lexikonjának szócikke: Szécsi Margit (1928–1990) költőnő, Nagy László költő felesége. Művei: A trombitákat összesöprik, A Madaras Mérleg, Költő a Holdban, A Betlehem-blues.
Az újabban kiadott irodalomtörténeteket már meg se nézem, akad-e hely Szécsi Margitnak. Majd tíz–húsz év múlva, ha még élek. De ha kihullanak a rostán a mai felkent újak, ha elunják őket a királycsinálók, és az idő rostál, ott lesz Szécsi Margit büszkén, mint életében, igazi társai között. Már van ideje várni, vége a tülekvésnek, itt hagyta sárkányait, lovagjait, angyalait nekünk, kik még élünk, és ha ritkán is, olvassuk őt, a pestszentlőrinci csibész dalkirálynőt.
Tizenhárom éve halt meg. Hetvenöt éve született, ahogy ő írja ritka prózai megnyilatkozásai egyikében: „Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból való ének.” A Költő a Holdban című, 1984-es kötetben a méltóságos, tömör ars poetica mellett látható Szécsi egész alakos fotója. Színpadon áll, keze és arca kiragyog a sötétségből, visszafogottan mosolyog, köszöni a tapsot. Edit Piaf is lehetne. A franciák nagyasszonya, a sanzon királynője. Magyarországon a költészet nagyasszonya lett, nem a sanzoné, az ő dalai Sebő Ferenc hangján szólnak bennem ma is, azt hiszem, már örökre. A Disznó ének szomorúsága Zolnay Pál feledhetetlen filmjében: „Etettél hogy megölhess / lettem életed / vérem véredben kering / mire kell neked”, aztán a Fotós énekből: „Orcádon irgalmam virága / Hazudtam teljes húst reád / Hogy megvénülsz s meg is kell halnod / ki vágná arcodba Világ!”, aztán a Címer, az „Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik” és „Egy pulóver elindul / megérint fekete ujja / Szél fújja szívem, fújja / kalóz voltam, hallelúja” – alig tudom abbahagyni az idézést, már könyv sem kell hozzá. Beleborzongok. Ez volt az ifjúságom.
„Ó, szállj le ide sólyom, csak szállj le ide sólyom…” Bocsánat, ez már Nagy László.
Szécsi Margit még tizenkét évet élt Nagy László nélkül, s bár én csak Nagy lászló halála után ismertem meg, mindig ott láttam mellette társa gyönyörű ikonarcát, ballagó alakját. Ma is együtt látom őket.
Nekem csak később lett Margitka, amikor egy Nagy Lászlóról készülő hangosított diafilm munkálatai közben megtisztelt segítségével.
Kicsit szigorúnak tartottam mindig. Mintha semmi oldottság nem lett volna benne, holott kedves volt. Nagy Lászlóval küldetés volt életük is, nem csak költészetük. Talán ezt éreztem benne: a „résen kell lenni” fegyelmét, mert nagy költőnek lenni – és nagy költő özvegyének is – gyönyörű teher és szerep lehetett egyszerre. Közben a verseiben nemegyszer megvallott iszonyú magány:
„Ünnepély! / Elmentek a muriba, / falánk anakonda-szemetekkel / végigcsókoljátok a testemet, a ruhámat, / végig-öleltek párzóan, szemérmetlenül, / a szemekkel, éhes szemekkel, mert ugye / mindennek ideje van, / ideje a bérfizetésnek, / ideje a murinak, a magánynak, / és nem látjátok, hogy a felolvasott / tizedik sor után / remeg a lábom / a magánytól, igenis, a magánytól, / és – remélem, mindenki jól szórakozott!”
Mindenki jól szórakozott bizonyára: ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja.
Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.
Én örülök, ha egy kis viskót nagy nehezen összehozok. Mi hiányzik a mostani költőkből a verskatedrálisokhoz? Szécsi Margit olyan ambícióval és akkora horizonttal írta „hosszú vers”-nek nevezett versépítményeit, mint Whitman, Apollinaire, T. S. Eliot, Saint-John Perse, itthon Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos.
Csak azt ne mondja senki, hogy a kor megváltozott. Szécsi Margit talán nem a mi korunkról ír?
„Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek. / Elszabotáltátok a béreket, / a kultúrára-fordított köteg-bankó / a slágerszerzők lábához rugalmasan összeáll. / Csináltatok a Holdból kirakatot – / a jólét viszonylagos! / Vannak mellékuccák, vannak sugárutak, aki fejet hajt: keres, aki nem: / oxigénhiányban sorvad. / Csináltatok kirakatot, s most kéne bele, / kéne a bohóc, bíborpalástos, / koszorús, automobilos, bohóc, akit fizettek, magatokat fizetnétek, magatokat akarjátok imádni – / de az a bohóckirály nem én leszek.”
Szégyen és elégtétel borítja arcom, míg a sorokat másolom. Szégyen, mert régen olvastam Szécsi Margitot, csak most, az ünnepi alkalomra vettem elő, és féltem, milyen lesz a találkozás. Nem lesz-e régi, fennkölt a hang, mi lesz, ha tizenhárom év pókhálóját találom csak? Fölösleges volt félnem. Csak meg kell várni az új harsogásának csillapodását, s akkor meglátjuk, ki itt a bohóc. Ha ma élne Szécsi Margit, sem írhatna mást. Tizenhárom év, száztizenhárom, bírja az időt. Idők változását és változatlanságát.
Sokáig elfeledkezhetnek az utódok egy-egy költőről, mert más dolguk van, mert más szelek fújnak, mert, mert… A költő, ha már meghalt, kiszámíthatatlan. A legváratlanabb pillanatokban és hívatlanul ott terem közöttünk, mesél, hogy is volt akkor, hogy éltek ők az időben, hogyan tudták művelni a költészetet.
Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat.
Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkásősökkel. Verseiben a „cigány-Margitra” emlékezik, a csavargó gyerekre, a nádasokban bujkálóra. Senki a magyar költészetben nem írt annyi verset akkora gyöngédséggel a nádasokról, mint ő. De a gesztenyeimádó cirkuszi zenészben is őt érzem, aki ül Kondor és Nagy László mellett és szájharmonikázik. Vagy csak fújja, fújja a füstöt, issza egy deci borát.
Nem szeretem a származásukkal kérkedőket, legyen bár gróf vagy paraszt az ember, a származás csak adottság. De amikor ők jöttek, fényes szellők fényesítette arccal és elszánással, a hatalom nagyon szerette volna – mocskos – keblére ölelni őket. Aki akarta, tisztán látta akkor is, hogy róluk lepergett minden kísérlet. De mert akkoriban épp az újholdasok voltak félreállítva, ha nem is érthető, megbocsátható a sértettség, a gyanakvás azok iránt, akik látszólag kedvencei voltak a politikának. S hogy ennek máig ható következményei vannak, mi sem bizonyítja jobban, mint az irodalompolitikai, szellemi megosztottság. Akire rásütötték egyszer a bélyeget: Nagy László-i örökség, az hallhatja a néma kórust: mucsai, paraszt, népi szürrealista, vallomásos líra, látomásos vers – micsoda borzalom! De ez már másik történet. Mindenkinek meg kell küzdenie elődeivel és vonzalmaival. Szécsi Margitnak sikerült, ami Nagy László másik „közelijének”, testvérének, Ágh Istvánnak is: ki tudtak törni a bűvkörből, a hatalmas, lenyűgöző fa árnyékában teljes értékű, nagy költészetet létrehozni úgy, hogy sosem kellett megtagadniuk a szellemi és „földi” közösséget testvérükkel.
Szécsi Margit a városi folklór szavait használja dalaiban, bluesos, külvárosi életképeiben, majd egyre nagyobb formákat épít, talál ki magának. Bár József Attila, Kondor (a költő!) és főleg Kassák hatása tagadhatatlan, életműve második részében már tisztán szól az összetéveszthetetlen Szécsi Margit-hang. Nagy versében, a Madár-e az denevérben (alcíme: Kassák ifjúsága) ilyen merész, szabad szájú daloszlopok tartják a gondolatoktól súlyos versépítményt:

„Mondja Lajos: a profánok
s a próféták közege
miért nem vonja kebelére?
Mert tükröt tart, igaz-e?
(…)
Minden korban van egy Korszer,
ez újít vagy kiherél.
Mitől korszerű az Óvszer?
Madár-e az Denevér?

Szent a maga tót-kalapja,
szent maga, méltó alap.
Maga: gond és gondolat-tő,
a többi csak faszkalap.”

Kondor Bélához így szól:

„Hajrá Samu, gyúrd az ipart,
amíg a Szent Lélek kitart.
E világ tiszta és rohadt,
s ha átsugárzod mint a nap,
szívedre szennye nem ragad,
hajrá Samu, ne hagyd magad.”

Ahogy a már idézett ars poeticában írta, megsejtett és megítélt mindent. A hétköznapi lét apró sárkányait, az irodakukacokat, a papírhalmok közt bóbiskolókat csak a költő szeme láthatja veszélyes fenevadaknak, csak ő érezheti katasztrófának az emberi létezésre mért csapásokat, a méltóság gyalázatát.
A Papírkorona a modern kor betonketrecében indul, az elidegenedés jelképévé vált hivatalban: „És ha mindenütt tilos az álom: / álmodni gyerünk haza, / haza, a papírpalotából, / főnökeink leheletéből.” De ahogy hazaér, a macskát is a nádasba küldené, mert már a békák is idomítottak. Azután innen is nagy iramodást vet a vers, és csak nagy sokára derül ki, merre jár. Ott, a gyerekkor gyalupadjánál. „Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad / göndör aranycsiga-forgácsa… álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről.”
Ez a világ ismerős nekem, az én hajam is faforgácsokkal volt tele, az orrom fűrészporral, szívtam a ragasztó szúrós, édes illatát, a gyalupad alatt feküdtem bódultan. Tűzhelyünkön a tea mellett majdnem mindig ott rotyogott dupla falú edényben az enyv. Apám asztalosceruzája, szerszámai előbb szoktak a kezemhez, mint a baba. Milyen nevetségesen babonás a költő! Hogy keresi a hasonlóságot, az elhivatottság jeleit! Mikor megtudtam, hogy Goethével egy napon születtem, néhány évszázad eltéréssel, az sem okozott olyan izgalmat, mint mikor kiderült: Szécsi Margit is úgy játszott a gyalupad alatt, mint én.
A Papírkorona közepe felé derül ki, hogy ez a verse is a város meghódításáról beszél a sok-sok látomás közül, mint olyan sok másik.
Megírja nagy verseit, melyeket időnként ünnepélyes keretek között, felkucorodva az ágyra elő kellene vennünk újra és újra, ha lenne rá időnk. Kell hogy legyen, ha úgy érezzük, hogy kellenének újra a földre a „dantei léptek”.
Birodalom, Imák, Európa madarai, A paradicsom nyomorúsága, A nagy virágvágó gép, Jelentés a szívdobogásról.
Azután nemsokára már Piros kabátban járja a temetőt, mielőbb szeretne Nagy Lászlóval találkozni. Most bizonyára ott ül valamelyik maga választotta vagány csillagon. És ahogy Anna Ahmatova örökre otthagyta árnyékát a leningrádi falakon, úgy maradnak velünk Szécsi Margit jóslatai és ítélkező tekintete.