Vének tanácsa

Olyan érzése van az embernek mostanság, mint amikor a kereskedelmi tévék indulása idején, úgy öt-hat esztendővel ezelőtt a közszolgálati televíziózás hosszú távú győzelme mellett érvelt. Akkor mindenki sajnálattal nézett rá, mint aki nem tud lépést tartani az idővel. A médialiberalizáció prófétái a „duális médiarendszerben” a szólásszabadság kiteljesedését látták, miközben az új, profitéhes társaságok számára elmulasztották előírni, hogy legalább hírműsoraiknak a valóságról, az életünkről s nem valamiféle műanyag fikcióról kell szólniuk. A kvázi piaci közszolgálatban is megtollasodott, frissen átigazolt „médiasztárok” magabiztos interjúkban, sebtében rittyentett kommunikációs ideológiákban próbálták igazolni pénzelvű árulásukat. Pedig elég lett volna picit nyugatabbra tekinteniük, ahol a médiadivat hullámai általában egy fázissal hamarabb fodrozódnak: ott akkortájt már kifulladt a gagyitévézés, megindult a közszolgálati reneszánsz. Az amúgy is tollas hazai sztárok a nekik ajándékozott, fáziskéséses fél évtized alatt tovább tollasodtak, mielőtt (feledve harsány közszolgálat-temető nyilatkozataikat) visszaszállingóztak volna a köztévéhez – a vérlázító az, hogy továbbra is sztárgázsiért. Éppolyan idegenül néztek néhány éve az emberre akkor is, amikor azt prófétálta: semmire nem jutunk, ha a politikát nem párosítjuk az erkölccsel. „Hol élsz te, öreg? A Marsról jöttél?” – lapogatták a hátát. „Politika és erkölcs? Ugyan már…” A publicista pedig, aki rühelli a Don Quijote-szerepet, ezúttal is csak jó emlékezetében meg asszociációkészségében bízhatott a pragmatikus percemberkék ellenében. Így aztán, mikor arról értesült, hogy felállt a Solt-bizottság (hivataloskodó nevén a Köztársasági Etikai Tanács), a kóbor lovag úgy gondolta: ez a fejlemény őt igazolja.
A bizottságnak, ha komolyan veszi a feladatát, először is a saját elnevezését kell felülvizsgálnia. Egy grémium, amelyet egy átmeneti (bármilyen) kormányfő hívott életre, nem léphet fel egy tágabb fogalom: a köztársaság, az állam nevében. Ez hitelrontóan etikátlan volna – éppúgy megfosztaná az államfőt, a köztársaság elnökét attól, hogy e fontos szimbolikus kérdésben (a társadalom erkölcsi tisztasága fölötti őrködés dolgában) a köztársaság nevében lépjen fel, mint amikor kicsinyes kormánypolitikai érdekektől vezettetve megtagadták tőle, hogy a történelmi jelentőségű uniós csatlakozási okmányt Athénban (más államfőkhöz hasonlóan) a kézjegyével lássa el. A tanácstagoknak tudniuk kell: lényegében a kétarcú Gyurcsány-programhoz adták a nevüket, amely az „etikai minimum” formális megteremtésével mindenekelőtt a szocialista hatalomgyakorlás bebetonozását szolgálja. A bizottság elnevezése révén a köztársasághoz, ám létrehozója révén a miniszterelnökhöz kötődik: legitimáló eszköze tehát a korábban (más kormányfő idejében) sokat csepült kancellári rendszer megerősítésének. Azt a látszatot kelti, mintha a miniszterelnök nem az ország „fő szolgája” volna, aki a versengő politikai programok egyikét igyekszik szabott időben a gyakorlatba átültetni, hanem az ország fölött állna – hiszen, lám, képes etikai tanácsot életre hívni és működtetni tekintélyes, „független” személyiségekből.
Ha az etikai tanács létrehozásának volna bármiféle alkotmányos vagy erkölcsi alapja (nincsen, hiszen a népfenség kifejezője a választott parlament, illetve az Országgyűlés által jóváhagyott szervek, mint például a Országos Rádió- és Televíziótestület vagy maga az Alkotmánybíróság), akkor legelőször éppen Medgyessy Péternek a kormányzásra való etikai alkalmasságát kellene vizsgálnia. Ez a „napirend előtti” kérdés valahogy így hangzana: „Etikailag alkalmas-e demokratikus kormányzásra az a személy, aki diktatórikus körülmények között titkos, fizetett tevékenységet folytatott, s múltjának ezt a lényeges részét választói elől eltagadta?” A tanács vélhetőleg nem tesz fel efféle kínos kérdést – elsősorban azért, mert a kenyéradó gazdát nem szokás kritikával illetni. Igaz, hogy minden más kérdés ehhez képest súlytalan és lényegtelen – de hát ettől a grémiumtól nem is vár senki érdemi munkát. (Csak remélni lehet, hogy nem a politikai ellenfelek direkt lebunkózására óhajtják használni, mint a Keller-féle államtitkárságot, amelyet a kormánypárti panamák egyszerűen nem érdekelnek.) Ez a grémium a puszta létezésével tesz a kormányoldalnak politikai szolgálatokat. Azontúl, hogy erkölcsileg rehabilitálja a rehabilitálhatatlant, elfogadtatja a közgondolkodással a „vének tanácsa” gondolatát is, amelynek bármily gazdag múltja van is az egyetemes kultúrtörténetben, alkotmányos berendezkedésünkben idegen test. A szocialisták tanultak egyik legnagyobb fiaskójukból: „a három európai bölcs” ítéletet mondott fölöttük is, amikor alaptalannak ítélte fasisztázó Bécs-ellenes bojkottjukat. (Gondoljunk erre mindig, amikor Kovács László annak a Ferrero-Waldner külügyminiszter asszonynak udvarol, aki az Orbán-kormány idején szinte csak álruhában mert Budapestre jönni tárgyalni a szociálliberális hisztériázók miatt!)
A Medgyessy–Gyurcsány-féle üzenet többrétű. Egyrészt azt sugallja: a hagyományos politikai intézmények (különös tekintettel a parlamentre) mindinkább elveszítik jelentőségüket: ahol csak lehet, alkalmi testületekbe fogjuk „kiszervezni” a döntéseket, véleményalkotásokat. Másrészt nyugdíjba küldjük Montesquieu-t: „felmondjuk” a francia forradalom által szentesített szerződést a hatalmi ágak között. Ennek fő eleme, hogy a kormányfő és a gyakorló bíró (Solt Pál) gyakorlati összekapcsolásával összemosódik a bírói meg a végrehajtói hatalom, s ehhez szimbolikus „ex”-ek (Györgyi Kálmán, Kilényi Géza, Gönczöl Katalin) jelenlétével az ügyészi, alkotmánybírói és ombudsmani tekintély is asszisztál. Van még a grémiumban „díszítősornak” korrupcióhivatalnok (Berki Zolna), kriminológus (Lévai Miklós) és számvevőszéki kutató (Báger Gusztáv) is – utóbbi jelenléte feltehetőleg formálisan is éppolyan összeférhetetlen, mint Solté. Hankiss Elemér beválogatása azért kínos, mert a máskülönben jeles szociológus hosszú időn át volt a sajtóetikátlanságokban élenjáró 168 Óra című lap állandó szerzője is. Vértes András közgazdász „függetlenségéhez” elég annyi, hogy már a tiszavirág-életű Horn-féle tanácsadó testületben is képviseltette magát. A harmadik, legfőbb üzenet: hiába definiálják Gyurcsányék a baloldali embert úgy, mint aki „elutasítja a tekintélyelvűséget” – igenis a tekintélyre építenek, sőt ők maguk is tekintélyességre vágynak. Ettől pedig már csak egy lépés a tekintélyuralmi berendezkedés, amelyben egyébként jócskán van gyakorlatuk.
Mindezek ismeretében az etikai tanács akkor járna el etikusan, ha alakuló ülésén mindjárt föl is oszlatná magát. Ez esetben tagjai nemcsak a tekintélyüket őriznék meg, de visszatérnénk ahhoz az alapelvhez is, hogy az erkölcsnek nem holmi bizottságokban, hanem a politika egészében kell érvényesülnie.