Vezéráldozat

Szerbiában sajnos – s a történelem folyamán nem először – igazi, lényeges változások akkor kezdődnek, amikor az ország első embere gyilkosság áldozatává válik – fogalmaz lapunknak adott interjújában Kasza József. A szerb kormány miniszterelnök-helyettese és a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke a szükségállapot feloldása után úgy látja: a miniszterelnök életébe került, hogy komolyan hozzálássanak annak a rendszernek a lebontásához, ahol a legfőbb bűnöző maga az állam volt.

Feloldották a múlt héten a rendkívüli állapotot. A közvélemény előtt nagyjában ismeretesek a Djindjics-gyilkosság részletei, de mi történt március 12-én és az azt követő napokban? Szerbia miniszterelnök-helyetteseként ön mindezt hogyan élte meg?
– Djindjics miniszterelnök úrral a demokratikus folyamatok kibontakozása óta ismerjük egymást – tehát a nyolcvanas évek derekától. Együtt tevékenykedtünk Belgrádban az első többpárti parlamentben, s folyamatos kapcsolatban álltunk egymással mind az ellenzékiség évtizedében, mind a fordulat után mint egymás közeli munkatársai. Ezért nem meglepő, hogy igen megrázott mindaz, ami március 12-én történt, annál is inkább, mert sosem támogattam az erőszakot. Hiszem és vallom, hogy a politikai nézetkülönbségek színhelye a parlament, s nem az utca, annak ellenére, hogy a Balkánon sajnos ez utóbbi mindig előtérben volt. Erőszakkal nem lehet eredményt elérni, s bizonyos – sokak számára nem tetsző – folyamatokat nem lehet egy aljas gyilkossággal megállítani. Az elmúlt hetek eseményei is azt igazolták, hogy Szerbiában sajnos – s a történelem folyamán nem először – igazi, lényeges változások akkor kezdődnek, amikor az ország első embere gyilkosság áldozatává válik. Most is emberi élet árán történt olyan fordulat, mely Szerbiát közelebb viszi Európához. Beigazolódott, hogy a reformfolyamatok nem állíthatók le – éppen ellenkezőleg, azok felgyorsulnak. Ide tartozik többek között a szervezett bűnözés elleni erőteljes fellépés, a hágai nemzetközi törvényszékkel való szorosabb együttműködés, a gazdasági fegyelem megteremtése.
– Miért most történik csak mindez? Miért nem korábban?
– A válasz sajnos igen egyszerű: a társadalom nagyobbik fele nem érezte mindennek a szükségét, az emberek nem mertek szembenézni a közelmúlttal s a jelennel sem addig a pillanatig, míg a tragédia be nem következett. A balkáni térség államaira a mai napig jellemző, hogy nem mernek szembesülni a valósággal, s úgy vélik, sokkal egyszerűbb ezekről a dolgokról nem beszélni, könnyebb mindent a szőnyeg alá söpörni. Mint említettem, Szerbiában ismét az állam első emberének az életébe került az, hogy társadalmi konszenzus jöjjön létre. Sőt megkockáztatom a kijelentést, hogy a józanodási folyamat igazából magán a temetésen kezdődött meg, amikor Belgrád polgárai felsorakoztak a halottas menetben, s egy emberként bizonyították, hogy Djindjics mögött állnak, hogy Djindjics európai Szerbiáról szóló álmát támogatják a múlt sötét erőivel szemben. Ez csendes, méltóságteljes megnyilvánulás volt, mely megnyilvánulás kötelezi a kormányt, a cselekvőképes hatalmi ágazatokat arra, hogy igenis végig kell vinni mindazokat az elképzeléseket – még ha azok néha igen nagy árat követelnek is –, melyeket a kormányfő célul tűzött ki Szerbia első demokratikus kormánya számára. Az eredmények magukért beszélnek: a rendkívüli állapot alatt a gyilkosság megrendelői, megszervezői, végrehajtóinak a kiléte ismeretessé vált, fény derült a Stambolics- s más gyilkosságok részleteire is. Nemcsak az információk terén ért el a rendőrség eredményt, hiszen több mint kétezer embert tartóztattak le másfél hónap alatt az országban, akik kapcsolatban álltak a szervezett bűnözéssel. Nyitott kérdés azonban, hogy mindezt ki pénzelte, kik a tagjai annak az oligarchiának, akik a szervezett bűnözés, a klánok mögött álltak. S bizony az igazságügyre tartozik még annak a kérdésnek a tisztázása is, hogy mely politikai struktúráknak, csoportoknak volt közvetlen összeköttetésük ezekkel a bűnöző klánokkal, melyek közös erővel azon voltak s vannak, hogy Szerbiában visszafordítsák a történelem kerekét, hogy visszaállítsák a régi vagy hozzá hasonló rendszert, ahol a legfőbb bűnöző maga az állam volt. Mindez az elkövetkező időszak feladata, de hiszem, hogy erre sem kell sokáig várni.
– Az imént célzott arra, hogy a társadalomban nem volt konszenzus arról, hogy a bűnszövetkezeteket szétverjék az országban. Azt viszont nehéz elhinni, hogy a kormánynak minderről nem volt tudomása. Ön hogyan látja mindezt, nem lehetett volna a tragikus eseményeket megelőzni, miért kellett mindezzel eddig várni?
– A kormány tagjai minderről nem voltak informálva. A sajtóban az elmúlt években ugyan sok minden napvilágot látott, azonban egyetlenegy kormány sem hagyatkozhat a bizonyítékok nélküli állításokra. Tény az, hogy fragmentumaiban itt-ott kiszűrtünk bizonyos információkat, de az információk többsége még a kormány tagjai számára sem volt hozzáférhető. Mindez a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott. Feltételezem, sőt merem állítani, hogy a miniszterelnöknek minderről voltak információi. Azonban ő is és mi is pontosan tudtuk azt, hogy a reformfolyamatok gyorsítását, a bűnözőkkel való leszámolást mely hatalmi góc nem engedélyezte vagy gátolta. Ez a hatalmi góc Ko¹tunica volt államfő környezetében keresendő: a katonai hírszerzés, a hadsereg egyes vezető testületeiben s a hasonló feladatot ellátó csoportosulásoknál. Ezeknek a struktúráknak volt mit rejtegetniük, s nem meglepő az sem, hogy minden erőből gátolták a folyamatokat. Egyszerűen nem volt meg a szükséges erő ahhoz, hogy mindezt vér nélkül lehessen megvalósítani. Egyértelmű tehát, hogy az elmúlt időszak gaztetteire igenis fényt kell deríteni. Ez alól pedig a katonai vezetés legfelsőbb csúcsa sem képezhet kivételt.
– Mindezek ismeretében felmerül az emberben a kérdés: ilyen erők árnyékában megtorpanhatnak-e még továbbra is a reformfolyamatok?
– Inkább abban hiszek, hogy a reformok és a politikai folyamatok felgyorsulnak. Nemcsak a belső felhajtóerő miatt, amit a merénylet kiváltott, hanem külső tényezők hatására is várható mindez. Úgy tűnik, akár Szerbia, a világ közvéleménye is csak egy emberi élet feláldozása után jött rá, hogy sokkal nagyobb támogatás szükséges Belgrádnak: nem elég a vállveregetés, nem elég a morális támogatás. Konkrét szakmai és anyagi segítségre van szükség, mert a negatív folyamatokat csak így lehet orvosolni. Erre tehát a nyugati világ is rájött, s nem véletlen az sem, hogy Solana a tragédia után azonnal Belgrádba repült. Nemcsak ő, hanem Romano Prodi és Colin Powell (pedig az amerikai diplomáciát azokban a napokban a Közel-Kelet kötötte le) is Belgrádban folytatott tárgyalásokat. Hadd idézzem Romano Prodi egyik gondolatát: „Nem az a kérdés, hogy a balkáni államok akarják-e az integrációt és a belépést az Európai Unióba, hanem az igazi kérdés az, hogy mindez hogyan s mikor történik meg.” Mindez jó reményt ad arra, hogy Szerbiában a reformfolyamatok felerősödnek, felgyorsulnak és eredményesek lesznek.
– Újra hallani lehet az előrehozott választásokról. Ön szerint melyik csoportosulás nyerné meg ezeket a választásokat?
– Nem hiszem, hogy előrehozott választásokról kell beszélni. Tény és való, hogy ez a kérdés Szerbiában szinte mindig napirenden szerepel. Az ellenzéknek szíve joga ezt követelni, s teljesen normális, hogy ezt teszi. A kormány azonban stabil, működőképes, teszi a dolgát, eredményeket tud felmutatni. A parlament is működik, az új törvények meghozatala folyamatban van, ezen a téren sincs megtorpanás. Ugyanezt mondhatjuk el az államvezetés többi struktúrájáról is, s nemcsak ezt, hanem azt is, hogy minden téren felgyorsulás tapasztalható, így én nem látok okot az előrehozott választásokra. Az is igaz, ha most lennének a választások, a gyilkosság által kavart vihart nagy haszonnal állíthatná vitorlái szolgálatába a kormánykoalíció. Ám nem ez a cél, hanem a reformok megvalósítása. Biztos vagyok abban, hogy az elért eredmények hatására a rendes választásokon a Demokratikus Ellenzék (DOS) nevű kormánykoalíció vagy közösen, vagy különböző koalíciós csoportokban felállva győzelmet fog aratni.
– A Magyar Köztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere Athénban aláírta az ország csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz. Hogyan értékeli azt a folyamatot, amit a rendszerváltás utáni magyar kormányok ezen a téren megvalósítottak, hogyan értékeli a jövő májusi csatlakozást?
– Valóban folyamatról van szó, hiszen az Európai Unióhoz való csatlakozás nem egy pillanat műve, s nem egy aláírás hozadéka. Mindezt az Antall-kormány indította el, s évek kitartó munkájának eredménye az, hogy a Magyar Köztársaság visszatér oda, ahová tartozik: az európai népek nagy családjába. Az athéni aláírás nem jelenti azt, hogy ez a munka befejeződött, hiszen a következő kormányoknak is lesz még tennivalójuk – gondolok itt elsősorban a jogharmonizációra vagy az euróra való átállásra. Én ezt a sikert – mert kétségtelenül az – a mindenkori magyar politika sikerének tartom, s csak gratulálni tudok a rendszerváltás utáni négy kormány tagjainak ehhez a történelmi pillanathoz. Mint mondtam, ez közös eredménye mind a jobb-, mind a baloldali parlamenti pártoknak, s nekünk sem mindegy itt, a Délvidéken, hogy jövő májustól a Magyar Köztársaság már tagja lesz az uniónak. A trianoni traumát, a trianoni határok légiesítését, magyar nemzetünk erőszak, háború és határmódosítás nélküli újraegyesítését csak így lehet megvalósítani: az egységes Európával, melynek előbb vagy utóbb Szerbiának is szerves részévé kell válnia. Sajnos Szerbia egy ideig mindennek szenvedő alanya lesz, s a Szerbiában, a Vajdaságban élő magyarok ennek egyelőre csak a hátrányát fogják megtapasztalni. Minduntalan kihangsúlyoztam, s ezt teszem most is: ez nem az anyaország hibája, hanem a szerbiai politikáé. A mi feladatunk az, hogy ezt a nemsokára felmerülő problémát megoldjuk, s ezt az országot is bevigyük Európába, már csak azért is, hogy mi, délvidéki magyarok is újra csatlakozhassunk a magyar nemzethez, s közösen, közös erővel építsük a nemzetek Európáját, hogy közösen alakítsuk a politikát ebben a térségben.
– Az imént a vízumkényszerre célzott. Felmerül bennem a kérdés, hogy a magyar, illetve a szerb–montenegrói külügyminisztérium egyeztetett-e önökkel a vízumkényszerrel kapcsolatban?
– Azt is mondhatnám, hogy nem. Azonban a magyarországi állami intézményeknek nem politikai párttal, hanem az itteni állami szervekkel kell elsősorban erről a kérdésről egyeztetniük. Ez folyamatban van, információim alapján pozitív irányban haladnak a tárgyalások, mindkét fél keresi a megoldásokat, hogy fájdalommentesen hidaljuk át ezt a kérdést. Úgy érzem, hogy fogadókészség ezekre a megoldásokra Szerbiában is van, s olyan információim vannak, hogy a föderáció nem gondolkodik ellenlépésben, tehát a magyar állampolgároknak nem lesz szükségük vízumra a beutazáshoz. Remélem, hogy mindez ideiglenes megoldás lesz, hiszen a mi célunk az kell legyen, hogy minél előbb felkerüljünk az úgynevezett fehérlistára, amely országoknak nem kell vízum a schengeni térségbe való belépéshez.
– A VMSZ elnökeként erre az átmeneti időszakra milyen vízumrendszert tart ideálisnak?
– Ideálisnak azt tartanám, hogy útlevél nélkül lehessen közlekedni Európán belül. Mivel azonban ez pillanatnyilag nem reális, s a Magyar Köztársaság is kényszerhelyzetben van, kötelezettségei vannak, ezért azt tartom természetesnek, hogy minél gyorsabban, minél zökkenőmentesebben és olcsóbban tudjunk vízumhoz jutni. Személy szerint félek az államapparátus kényelmétől, hogy a vízumok kiadását rugalmatlanul, kényelmesen és lassan fogják intézni, s ebből torlódások lesznek. Az elmúlt időszak tapasztalata a magyar bürokráciával kapcsolatban, hogy felső szinten, vezető politikusoknál hiába van meg a jó szándék a kényes kérdések pozitív megoldására. Az államapparátus, a végrehajtó szervek passzív hozzáállása és nemtörődömsége sok esetben olyan akadályokat gördít a mindennapi élet gondjainak a megoldására, hogy az elképesztő, felháborító! Itt nálunk az a kép alakult ki, hogy a bürokráciában dolgozó anyaországi magyar nemegyszer azon gondolkodik, hogyan tudná még jobban megkeseríteni a határokon túlra került magyar nemzettársai életét.
– Hetek kérdése a Máért összehívása. Feltételezem, hogy elnök úr megkapta a kedvezménytörvény módosításának legújabb változatát. Mi erről a véleménye?
– Kényszermegoldásként tudom csak elfogadni a változtatásokat. Úgy érzem, hogy az elmúlt egy évben a kedvezménytörvény sokat veszített súlyából. Végleges megoldást mindezek után már nem a kedvezménytörvényben látok, hanem az európai integrációban. Keservünkre igazi gyógyírt az jelent majd, ha minden magyar – határokon belül és túl – egyenrangú polgára lesz az európai társadalomnak.
– Húsvétkor hozta nyilvánosságra a VMSZ stratégiai programtervezetét a megmaradásról. Ebben külön foglalkoznak a gazdasági helyzettel. Egyúttal felkérik a magyar kormányt arra, hogy fontolja meg egy magyar érdekeltségű bank alapítását a Délvidéken, hogy ezzel segítsen a délvidéki magyar közösségben tapasztalható tőkehiányon. Hogyan gondolják mindezt, s mi lenne ennek a célja?
– A húsvétkor közzétett cselekvési program kerettervezet, mely csupán vázolja a jelenlegi állapotokat, ezért számtalan kérdés és annak megválaszolása még kidolgozásra vár. Ilyen értelemben több utalás található benne az anyaország felé is. Ennek egyik hangsúlyos része a magyar érdekeltségű bank létrehozása, annak ellenére, hogy a tőke nem ismeri a nemzetiségi kérdést, hanem sajátos szabályok, elvek szerint működik, s csak ott, ahol annak hozadéka is van. Ennek ellenére mostani felvetésünk nem az első, ezt már tíz éve kérjük az anyaország különböző politikai tényezőitől. Kérjük, gondoljanak erre, s tegyenek lépést ennek érdekében. Sajnos azt kell mondjam, eddig minduntalan süket fülekre találtunk. Számtalanszor előfordult – most is –, hogy az itt működő bankok háttérbe szorítják a magyar vállalkozókat, magyar kezdeményezéseket. Egyszóval a magyarok minduntalan háttérbe kerülnek, mert nincs fogékonyság a magyar vállalkozások iránt. Magyar közösségünknek éppen ez a legnagyobb gondja, melyre magunktól, önerőnkből igen nehezen, sok időt elvesztegetve tudunk alternatív forrásokat találni. Mert tőke, gazdasági erőforrás nélkül egyetlen közösség sem tud megkapaszkodni, gyarapodni. Ezért kell ezen újra és újra elgondolkodnunk, közös erővel megoldást találnunk.