Vonal a homokban

Mindenki érzi, hogy a Közel-Kelet álcája mögött a diplomáciai célterület az „öreg Európa” és annak országai, Franciaország, Németország, a Vatikán és a „mozgó célpont”, Oroszország.

Úgy látszik, a birodalom megszületik! Úgy látszik, a birodalom mégsem születik meg! A vita egyre élesebbé válik, a világsajtó Máltától Új-Zélandig részt vesz benne – ez talán a globalizmus legbiztosabb jele. A legérdekeltebb, Washington igyekszik elfordítani a fejét, úgy tesz, mintha a történelmet csinálná, de nem kommentálná. Pedig a téma ma már minden amerikai családi asztal körül jelen van, ha másként nem is, hát a birodalom gazdasági oldalát illetően: lehet-e birodalom az az ország, ahol a munkanélküliség tíz százalék fölé emelkedik? Másrészt Roosevelt elnök idejében a háború vetett véget a depressziós munkanélküliségnek. Manapság is ez a lehetőség húzódik meg a vita mögött.

Más kérdések is előtérbe tolakodnak, ezek hosszabb távra vonatkoznak. Amerika talán megalakulása óta két vonal mentén halad: az egyik az asszimiláció, a másik a diverzifikáció. Ez a társadalom abból él, hogy minden évben újabb tömeget hív meg asztalához, amelyet aztán asszimilál: iskoláiban, a munkahelyen, a napi élet ezernyi körében. Ez több mint egy évszázad óta megállás nélkül folyik, milliószámra érkezik az emigráns: a mexikói, az európai, az afrikai, az ázsiai – és mind beléömlik a nagy olvasztótégelybe. Bár az olvasztótégely rutinosan magába fogadja a tömeget, mégsem állíthatjuk, hogy a sokmilliós tömeg nem őriz meg valamit eredeti vonásaiból, másságából. Az asszimiláció működik, de hézagok is mutatkoznak. A délnyugati részek „elmexikósodnak”, mintha az aztékok és a maják bosszúra készülnének. A Pearl Harbor-i japán támadás után az ultraliberális Roosevelt-rezsim a második generációs japánok, a niseik tízezreit zárta ellenőrizhető táborokba, mint ahogy 2001. szeptember 11. óta is gyanúsak az arab származású amerikaiak. Még a hetvenes években is megtörtént, hogy külföldről ide látogató barátaim megütköztek a július negyedikén tartott felvonulásokon, amikor zászlók feliratai üdvözölték a tényt, hogy Amerika befogadja minden ország fiait Albániától Zanzibárig. Ezt az olvasztótégely-produktumot akkor a többség pozitívumként könyvelte el. Ma már korántsem ennyire egyértelmű a megítélése.
Míg az asszimilációs erővonal kétségtelenül uniformizál, a diverzifikáció ez ellen hat: itt a cél a különbségek hangsúlyozása, politizálása. Ezt szolgálja az „affirmativ action”, ami azt jelenti, hogy a pontos százalékaránynak megfelelően vesznek fel diákokat az egyetemekre, e szerint bocsátják el a munkaerőt, választják a közhivatalnokokat, a tanítókat, a rendőröket, a szemétkihordókat. Épp most van egy ügy a legfelsőbb bíróság előtt, amelybe Bush elnök is belekeveredett. A lényege: van-e joga Michigan állam egyetemének faji alapon rekrutálni tanulóit? Vagyis szabad-e megszabnia, hogy ennyi fehér, ennyi fekete, ennyi kínai származású diák iratkozhat be? Ennyi lány, ennyi fiú, ennyi „más nemhez tartozó”? Az az Amerika, amely büszkén építette társadalmát az egyéni érdem elvére (meritokrácia), manapság a kasztrendszert fogadja el mint vezérelvet, és ezt még mindig demokráciának titulálja. (A legújabb ilyen jellegű botrány akkor tört ki, amikor a New York Times színes bőrű újságírójáról kiderült, hogy a pozitív diszkriminációt zászlajára tűző lapvezetést az orránál fogva vezetve több tucat álriportot jelentetett meg az újságban. Az ügy nem csupán a szerkesztőségi politika újragondolását, hanem a pozitív diszkriminációról szóló viták felerősödését is maga után vonja.)
Mármost mi köze mindennek a birodalomépítéshez? Ez a konszenzusra alapozó ország annyira meg van győződve saját társadalmi felsőségéről, hogy a receptet habozás nélkül kívánja más országokra is alkalmazni. Amikor Bush elnök (vagy elődei és nyilvánvalóan utódai) a közel-keleti viszonyokról értekezik, szavai nem Irakot vagy Iránt célozzák, hanem az ohiói vagy texasi szavazópolgárt, annak életkörülményeit és kívánalmait. Ezt annak idején a Római Birodalomban is megtették, de Róma mindig is „az urbs” maradt, és önmagát Senatus Populusque Romanusnak címezte (a szenátus és a római nép, amely megnevezés a római uralkodó osztály, vagyis a szenátus és a nép ötvözött erejét igyekezett kifejezni). Modelljét rá tudta kényszeríteni a meghódított területekre, mivel ezek a területek, mint Róma maga, földközi-tengeri városállamok voltak, hasonló mentalitással és helyi érdekekkel. Más azonban a helyzet egy nagyon plurális világ esetében, különösen, ha ez a világ (látszólag) demokratikusan rendezkedik be, és követeli jussát, érdekeinek számontartását, helyzetéből eredő politikai és kulturális útválasztását. Ez esetben – hacsak nem ringatjuk bele magunkat valami globális utópiába – a kormányzó centrum kényszerűen ide-oda kapkod, ide légióit küldi, oda kulturális bürokratáit. Egy birodalom sohasem érzi magát biztonságban: éppen tarkasága az a tényező, amely lázadásokra ad okot, és megtorlást eredményez. Róma is csak addig bírta az iramot, míg képes volt központosítani hatalmát, és támaszkodni tudott a birodalom gerincét alkotó itáliai parasztságra a légiók feltöltésénél.
A mai helyzet ezt nem engedi meg. Részben amerikai befolyás alatt a népek, fajok, vallások öntudatra ébredtek, követelik valódi vagy képzelt jogaikat, és nem tekintik többé az Egyesült Államokat sem egyedüli modelljüknek, sem jóindulatú gyámjuknak. Amerika körülbelül ott tart most, ahol Róma a Kr. e. II. században, mikor a szenátus elküldte egyik tagját (Popilius Laenát), aki egy vonalat rajzolt a homokba a szíriai király előtt: „Eddig terjeszkedhetsz, de nem tovább!” Antiochus Epiphanes értett a szóból, még inkább a fenyegetésből.
Szíria akkori helyét ma Európa egésze foglalja el (bár a jelenlegi bonyodalmak ismét Szíria körül zajlanak), és mindenki érzi, hogy a Közel-Kelet álcája mögött a diplomáciai célterület az „öreg Európa” és annak országai, Franciaország, Németország, a Vatikán és a „mozgó célpont”, Oroszország. Ez egyelőre lehetővé teszi a blitzkriegek sorozatát (a légiók fölényét a technológia váltotta fel), de ugyanakkor az ellenstratégia játékterét is kibővíti. Az ellenstratégia neve ma terrorizmus, és nem tudni, milyen formát ölt ez a mozgó hadszíntér a későbbiekben új típusú harcosaival. Carl Schmitt jól látta alig néhány évtizede, hogy az új háborút a partizánok vezetik majd (Schmitt olyasmire gondolt, mint a Napóleon elleni spanyol népfelkelés volt). Nem szükséges messze mennünk, hogy a dzsihádot is ide soroljuk.
Európa most válaszúthoz érkezett, vagy talán túl is haladta: a partizánháború és a dzsihád ellen csak a nemzetállam és az önvédelem lehet hatásos. Egy „európai birodalom” nemzeti tartalom nélkül nem Európára van szabva. Ennyit megtanultunk Napóleontól és Hitlertől, most pedig Amerika mutat be egy új változatot. A globalizmus, a birodalmiság legújabb maszkja nem más, mint délibáb. Keressük ezt inkább a Hortobágyon, mint Brüsszel tanácstermeiben!