Vótok és lettek

A nyelvek katalógusában kis kereszttel jelölik azokat, amelyeket már egyetlen ember sem beszél. Grétsy László szerint ez a veszély hosszabb távon sem fenyeget minket, hiszen az unióban felértékelődhet nemzeti önérzetünk, nekiállhatunk, hogy kigyomláljuk anyanyelvünk vadhajtásait.

Gyakran hallani, hogy pusztul anyanyelvünk, egyre több a szabályokat felborító idegen hatás, szegényedik a szinonimakészlet.
– Változik az anyanyelv, ez igaz. De nem minden újdonság jelent romlást. A nyelvésznek, mielőtt az új jelenségekről ítéletet mond, meg kell vizsgálnia, illenek-e azok a nyelv belső rendszerébe. Mondok egy példát: sokan bírálják a láthatóak, hallhatóak, megtámadhatóak szavakban a becsúszott „a” hangot, mondván, miért nem jó nekünk a láthatók, hallhatók, megtámadhatók. Másfél évszázaddal ezelőtt a birtokos személyragokba csúszott be egy töltelékhang: Petőfi korában lett a barátimból barátaim, a virágiból virágai. Ez nem nyelvromlás. Lehet, hogy egyikünknek tetszik, másikunknak nem, de nem szabad beleszólni, legfeljebb elfogadni lehet. A nyelv nagyobb úr, mint a nyelvész.
– Nincs romlás?
– Vannak romlástünetek. Például napjaink helyesírási kultúrája sokkal rosszabb, mint harminc évvel ezelőtt, és ebbe beleértem a sajtó nyelvhasználatát is. A kádári diktatúrában jobb volt a magyar helyesírás. Mostanra a számítógép átvette a nyelvhelyességet figyelő ember szerepét. Sok lapnál már nem is alkalmaznak korrektorokat.
– A sajtósok dolga sem könnyű. Különféle kétes nyelvi szubkultúrákból szivárognak be szavak, szószerkezetek, és sokszor nem tudják eldönteni, mi az, ami használható.
– Látok új, színes szavakat is a sajtótermékekben, olyanokat, amelyekre egy szőrösszívű korrektor azt mondaná: nem szabad használni. Én azt mondom, a korrektor csak a helyesírás tekintetében legyen szőrösszívű, de attól még élhet egy szó, hogy nincs bent a szótárban. Száz–száznegyvenezer szó található szótárainkban, s ez elég soknak számít. A nyelvnek viszont sok millió szava van. Valóban módosulnak a források, egyre többet merít a sajtó nyelve a szlengből, Budapest élő nyelvéből. Viszont tizenkétezer csodás közmondással és szólással rendelkezünk, de legfeljebb száz forog a magyar sajtóban, gyakran kificamodva. A „nem enged a negyvennyolcból” olykor így hangzik: „nem enged a huszonegyből”, s ez ostobaság. A huszonegy a kártyajátékra vonatkozik: „kivágja a huszonegyet”. A negyvennyolc pedig a negyvennyolcas eszmékre. Így keveredett össze a „lándzsát tör valaki mellett” és a „pálcát tör valaki felett” szólás is.
– A főváros ma is konglomerátumnak számít?
– Hogyne. Kétszáz éve a lakosság fele német ajkú volt. A köznyelv lett Budapest nyelve, noha a köznyelv nem itt született, hanem Széphalom környékén, Kazinczyék munkássága nyomán. Nyelvjárási beütések is vannak, sőt özés, amit az ingázás hozott magával; gyakran hallani a kell helyett, hogy köll, a becsület helyett, hogy böcsület. A katonaság sajátos kifejezései is megjelentek a budapesti utcanyelvben, az ifjúsági nyelv is buján tenyészik, és bekerül a sajtóba, főként a bulvársajtón keresztül. Kár, hogy ez sokszor a jó ízlés rovására megy. Az országos lapok tartózkodóbbak, és ez rendjén is van.
– Divatos lett a szójáték a sajtóban és a reklámokban.
– A hatvanas években írtam egy tanulmányt a Nyelvőrbe Nyelvi játékok, nyelvi nevelés címmel. Akkoriban élesen különválasztották a játékot és a munkát. Elmondtam, hogy a játékosság mindenütt jót tesz, az oktatásban is. A huszadik század első felében volt játék a reklámnyelvben: „Haladjon Ön is a korral, süssön Váncza sütőporral” és sok efféle, de a hatvanas évekre mindezek eltűntek, s a helyükben egyetlenegy született: „Fabulon a bőre őre, ezt használja nyakra-főre.” Aztán a hetvenes évektől kezdve terjedeztek a szójátékok mind a reklámokban, mind az újságokban. De azt hiszem, mára sok a jóból. Lassan nincs olyan reklám, amelyik ne szójátékra épülne, sokszor pocsék, erőltetett módon.
– Rengeteg anglicizmus jelenik meg a nyelvben.
– Régen a germanizmusokat ítélte veszélyesnek a nyelvművelés. Hetvenkettőben, a Magyar Nyelvőr megszületésének századik évfordulóján írta Illyés – ő volt akkor az Akadémián az Anyanyelvi Bizottság elnöke –, hogy ez a kertpusztító, mármint a germanizmus „ma is föl-föltűnik. De sántán, farbapörkölten, csorba agyarral, elkullogóban” van. Az orosszal nem kollaborált a nyelvünk, nagyon neki kellene gyürkőznöm, hogy húsz orosz eredetű szót összegyűjtsek. A hatvanas–hetvenes évektől kezdődött az angol hatás, ez ellen viszont védekeznünk kell. Régen is átvettünk idegen szavakat, de megmagyarítva, hozzáidomítva az anyanyelv dallamvilágához, hangkapcsolatrendszeréhez. Ma viszont majmolás folyik – nyugodtan használhatjuk az anglománia kifejezést –, főként a kereskedelemben, a gazdasági életben és a reklámok világában.
– Nem kellene annyit foglalkoznunk az angollal?
– Sokkal többet kellene foglalkoznunk vele. Egy év múlva ott leszünk az unióban, és mindössze tizenkét százalékunk beszél idegen nyelvet. Az öszszes többi uniós ország kenterben ver bennünket. A spanyolok harminc százaléka, a finnek hatvan–hetven százaléka tud angolul. Az unióban meglesz a magyar nyelv teljesjogúsága, de az angolul tudás alapkövetelmény. Kodály mondta idestova fél évszázada: arra kell törekedni, hogy minden magyar legalább egy idegen nyelvet jól tudjon, de ezt a tudásunkat fel kell használnunk arra is, hogy újratanuljuk a magyart. Mostantól kezdve az anyanyelv megőrzésére sokkal több energiát kell fordítani, mert az idegen hatás erősödni fog. A stemplizőgépeken már nem év, hó, nap a keltezés sorrendje, hanem nap, hó, év vagy hó, év, nap. Mindennap veszek joghurtot, és nézem a szavatosságát: nulla négy, nulla öt – akkor ez április negyedikéig vagy május ötödikéig fogyasztható?
– Nincs példa az angol kifejezések magyarítására?
– De igen, például a számítástechnika nyelvében, amely különben sült angol. A tudomány és technika területén még fenyegetőbb az idegen nyelvi hatás, ezért alakult meg tavaly a Magyar Szakírók Szövetsége. Évente kétszer megjelenik a Magyar Orvosi Nyelv című szakfolyóirat. Nagy szükség van ezekre, mert a magyar nyelv elveszítheti ősi sajátságait. Például azt, hogy a szó elején nem tűri a mássalhangzó-torlódást: a groschenből garas lett, a gloginyából galagonya, a bratból barát, de ha tízezrével vesszük át az idegen szavakat, már nem biztos, hogy a nyelv belső ereje elegendő lesz ahhoz, hogy sajátságainkat megőrizzük. Ha átvesszük a nyugati nyelvekből a hangsúlyelcsúszást – például nem a kérdőszó kapja meg a fő hangsúlyt, hanem a mellette levő –, az megváltoztatja nyelvünk hanglejtésvilágát. Hányan dolgoznak ennél a cégnél? – kérdi a rádióriporter, megnyomva a dolgoznak szót. Erre azt lehetne felelni: legfeljebb a fele, a többi csak lopja a napot. Pedig épp a sajátosságok teszik vonzóvá nyelvünket a külföldiek számára. Az uráli nyelvek közt tán a legdivatosabb a magyar, a világ hetvenöt egyetemén oktatják. Olyanoknak, akik nem magyar anyanyelvűek, nem is magyar származásúak. Számukra ez különös, az indoeurópai nyelvektől merőben eltérő nyelv.
– Hogyan viszonyul egymáshoz az anyanyelv és a nemzeti identitás? Nyelvében él a nemzet?
– Nem mindenütt igaz, hogy „egy nemzet, egy nyelv”, de a magyarságra mindig ez volt jellemző. Széchenyinek tulajdonítják a kérdésben idézett mondást, pedig nem tőle származik, hanem egy Kőváry László nevű történésztől, aki az akkor huszonöt éves Laborfalvi Rózáról áradozva írta: színészet által terjed a nyelv, nyelvében él a nemzet. Mondják, hogy a szülőföld, a közös emlékek, a közös történelem… Ez így önmagában nem egészen igaz a szlovákiai vagy kárpátaljai magyarokra. Ott az anyanyelv őrzése jelenti elsősorban a magyarságot. Ezért küzdenek magyar oktatásért és a legalább két nyelven írt bizonyítványért.
– Mi lesz a kis nyelvekkel az unióban?
– Én derűlátó vagyok. A finneknek például nagyon jót tett a belépés, hatalmasra nőtt a nemzeti büszkeségük. Kis nép a finn, alig ötmilliós, és bekerült az európai elitbe. Azóta sokkal több energiát fordítanak finnségük megőrzésére, és ezt számukra a zene, a néprajzi hagyomány és a nyelv jelenti. A mi nemzeti önérzetünk a vesztes háborúk után megtépázódott – a vesztes népek így járnak. Az EU-ban majd ráébredünk, hogy ott vagyunk az élcsapatban. Sokkal többet áldozhatunk majd az anyanyelv ápolására, a néprajzi hagyományokra.
– Lát erre igényt az átlag magyar emberben?
– Nem vagyunk elég igényesek, az igaz. De ennek oka épp a nemzeti önérzetünk megroppanása. Régebben büszkék voltunk nyelvünkre és magyarságunkra. Herder, ez a neves esztéta és filozófus 1791-ben azt jósolta, hogy néhány évszázad után ennek a népnek még a nyelvét sem ismeri majd senki. Bő két évszázad eltelt azóta, és megtöbbszöröződtünk. A herderi jóslat arra volt jó, hogy sokkolja a reformkor költészetét. „A sírt, hol nemzet süllyed el”… Vörösmarty eltemette a magyarságot ennek hatására. Kölcsey azt írta, hogy e nép „névben él csak, többé nincs jelen”. Sorskérdésnek fogták fel a nemzet jövőjét. Ma hiányzik ez a buzgalom.
– Megtanultunk kicsik lenni?
– Annyira azért nem vagyunk kicsik. A magyar a beszélők lélekszáma alapján a negyvenötödik helyen áll a maga tizennégymilliójával. Ne téveszszen meg senkit, hogy létezik tíz–tizenkét olyan nyelv, amelyet százmilliónál több ember beszél! Van még további tíz–tizenöt, amelyet ötven–száz millió közti népesség használ anyanyelveként, de a következő kategória már mihozzánk vezet. A világ csaknem hétezer nyelvéhez képest ez az élmezőny. Európában a tizennegyedik helyen vagyunk, húsznál több nemzetet megelőzve. Nem kell a magyart a kipusztulástól félteni.
– Miért tűnnek el a kis nyelvek?
– Mert a globalizáció megöli őket. Ha egyetlen világnyelv és egyetlen kultúra lesz, akkor a kis nyelveknek végük. De kis nyelveknek nem a tízmilliós, hanem a néhány száz- vagy tízezer ember által beszélt és őrzött nyelveket nevezzük. Sokszor még ezek is próbálkoznak, a modern technika eszközeit kihasználva. Viszont a finnugor nyelvcsalád több tagja kipusztult már. A vótokról önnek még tanulnia kellett – nem akarok élni a morbid szójátékkal, hogy „vót”, de ott tartunk, hogy ma már csak néhányan beszélnek vótul. Ha már egyetlen ember sem beszél anyanyelveként egy nyelvet, a katalógusban kis kereszttel jelölik. Ilyen nyelvrokonunk is van, a kamassz-szamojéd, egy uráli nyelv. Ma már egyébként nem finnugor, hanem uráli nyelvcsaládról beszélünk. Bizonyos lélekszám alatt a folyamat visszafordíthatatlan, a nyelv nem használható; ha csak tíz ember beszéli, akkor senki sem érti a boltban, a postán. Néhány százezer ember kell, hogy önállóan élhessen egy nyelv.
– A tradicionalisták az ősi, archaikus nyelvekhez hasonlítják a magyart. Talán árnyalatgazdagsága, ködbe vesző eredete miatt.
– Szokásommal ellentétben hadd idézzek külföldi szerzőt. Sir John Bowring, a XVIII. századi brit nyelvtudós írja: „a magyar nyelv… sajátos módon fejlődött ki, és szerkezete oly régi időkből ered, amikor a ma beszélt európai nyelvek még nem is léteztek. Olyan nyelv, amely önmagában következetesen és szilárdan fejlődött, és amelyben mély logika rejlik, párosulva az erő és a hangzás alkalmazkodóképességével és rugalmasságával. Az angol büszke lehet, hogy nyelve magában hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, melyeket a különböző népekkel való érintkezések során olvasztott magába. Ellenben a magyar olyan, mint egy egyetlen darabból álló terméskő, amin az idők viharai még csak karcolást sem ejtettek. Nem naptár, mely a korok változásaihoz alkalmazkodik. … Ez a nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. … A régi egyiptomi templomok mennyezete is egyetlen sziklából készült… Senki sem tudja, honnan származnak, vagy hogy melyik hegyből vették a csodálatos sziklatömeget. Azt sem tudni, hogyan szállították és emelték fel a templomok csúcsáig. A magyar nyelv eredetisége még ennél is bámulatosabb. Aki ennek titkát valaha is megoldja, az isteni titkot fog megfejteni. Legalábbis a titok első tételét, amely így hangzik: kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige…” Itt már a mennybe emeli nyelvünket, ami persze túlzás, de kifejezi a magyar nyelv csodáját. A zöngés és a zöngétlen hangok aránya rendkívül kedvező benne. A szó elején nem, de a belsejében szereti a magánhangzó-torlódást, mégpedig úgy, hogy a hosszú és a rövid magánhangzók nagyon jól elkülönülnek. Igazán jól sikerült nyelv a miénk, grammatikájában is. Gyengéi ennek is vannak, mint mindegyiknek, de a világ bármelyik nyelvével állja a versenyt. Szóalkotásmódjait tekintve pedig szerintem első helyen van.

Grétsy László nyelvészprofesszor 1932-ben született Budapesten. Tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte 1954-ben.
1954–71 között az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa; 1971–87: a mai magyar nyelv osztályának vezetője; 1987–98: az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának magyar nyelvi tanszékvezető tanára. 1989-től az Anyanyelvápolók Szövetségének főtitkára, 1994-től ügyvezető elnöke. 2000-től az MTA közgyűlési képviselője. Az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának társelnöke. A Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának tagja, az Édes Anyanyelvünk felelős szerkesztője, az Élet és Tudomány és a Szabad Föld rovatvezetője. A nyelvtudomány kandidátusa (1960), számos díj (Apáczai Csere János-díj, Szarvas Gábor-díj, Bugát Pál-emlékérem) kitüntetettje.
Főbb művei a közelmúltban: Álljunk meg egy szóra! (Vágó Istvánnal, 1991), Nyelvművelő kéziszótár (Kemény Gáborral, 1996), Anyanyelvi őrjárat (1999), A mi nyelvünk (2000), Anyanyelvünkről anyanyelvünkért (2000), Nyelvi illem – nagyszüleink kiskorában (2001).