Washington büntet és megbocsát

A gyakorlatban is igazolódni látszik az a tétel, amelyet az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, Condoleezza Rice a minap megfogalmazott az atlanti körökben gúnyosan csak „béketábornak” nevezett Párizs–Berlin–Moszkva-tengely tagjaihoz való viszonyulásról. Eszerint Franciaországot meg kell büntetni, Németország iránt hűvös közömbösséget kell tanúsítani, míg a szövetségesi kötelezettségek alá nem tartozó Oroszországnak meg kell bocsátani. Pedagógiai okokból a sajtón keresztül mindhármukat megvádolták azzal, hogy összejátszottak Szaddám Huszeinnel, Washington azonban ezután rögtön felkérte Moszkvát, hogy vegyen részt Irak újjáépítésében, míg Párizst még a NATO döntéshozatali mechanizmusában is háttérbe szorítaná.

Oroszország egyik félre sem tett, így nem volt sem győztes, sem vesztes Irakban – értékelte a minap az utóbbi hónapok világpolitikai csatározásainak eredményét Vlagyimir Putyin. Az Egyesült Államok gyors győzelmének fényében mindenképpen optimista megközelítésű kijelentés világosan jelzi utólag is a Kreml szándékait. A szeptember 11. utáni kivételes pragmatizmussal a nyugati nyitást megerősítő orosz elnök az atlanti vitában következetes európaiságának megfelelően Párizs mellé állt, érezhetően nem kívánt azonban nyilvános vitába keveredni Amerikával sem. Nem utolsósorban azért, mert mint az ismert moszkvai elemző, Szergej Karaganov fogalmazott, Oroszországnak fontosabb a kétoldalú jó viszony, mint Amerikának.

A Kremlnek az európai elkötelezettség mellett is elengedhetetlen az Egyesült Államok jóindulata, s nem is elsősorban az iraki koncessziók, hanem az ország modernizációja, nemzetközi gazdasági beágyazódása szempontjából; új kitörési pontot jelenthet az olajiparnak az energetikai partnerség megtöltése tartalommal, de nem közömbös az sem, Washington miként viszonyul a WTO-tagsághoz, vagy milyen acélkvótákat és vámokat állapít meg. Arról nem is beszélve, hogy a terrorizmus elleni harc is összeköti a két országot. Az ezt nem figyelmen kívül hagyó moszkvai diplomácia kórusa Putyin vezérszólamával jó ideig most is kiválóan szerepelt. Mindenki azt hallotta ki az előadásból, amit éppen hallani akart. A Kreml jó érzékkel próbálta érvényesíteni az orosz diplomácia hagyományos erényét, és az ellentéteket meglovagolva egyfajta közvetítői szerepben tudott feltűnni. Az érzelmek azonban egyre magasabbra csaptak, s e felfokozott hangulatban Oroszország mind kevésbé tudott egyensúlyozni a két tábor között. Igor Ivanov hosszú Amerika-ellenes monológjainak élét már nem nagyon finomította Putyin sem, s a Kreml lassan a Fehér Házzal is nyílt vitába sodródott. Ráadásul a harctéri események sem úgy alakultak, hogy felértékeljék Moszkva szerepét. A gyors amerikai győzelem pedig egyenesen kínos helyzetbe hozta a Kremlt. Jelzi ezt, hogy elemzők szerint emiatt csúszik máig Putyin hagyományos évi értékelő, programadó üzenetének dátuma is.

E beszéd hangsúlyainak átírásával egy időben megkezdődött a kiegyensúlyozottságában megbillent orosz külpolitika korrekciója is. Megkönnyíti Putyin dolgát, hogy ez iránt a Fehér Ház is érezhető nyitottságot mutat. Jelezte ezt már a bagdadi bevonulás előtt Condoleezza Rice moszkvai villámlátogatása is, s azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Chirackal ellentétben Putyinnal az előző hetekben is beszélt telefonon Bush. A két elnök a kiszivárgó hírek szerint a hónap végi szentpétervári csúcs előtt még külön is találkozik. Az a minapi washingtoni üzenet pedig – miszerint Oroszországot is szívesen látják az iraki újjáépítésben – egyenesen zeneként csenghetett a moszkvai diplomaták fülében. Közben ne feledjük el, hogy e gesztus mögött ott áll a washingtoni diplomácia azon törekvése, hogy leválassza a Kremlt európai szövetségeseiről.

Érezve a megbocsátást, a moszkvai diplomácia is egyre inkább elemében van, így Putyin magabiztosan kérte számon a szankciók feloldásának brit felvetése kapcsán a minap Tony Blairtől, hogy hol vannak Irak vegyi fegyverei. Ez a fricska is jelzi, hogy Moszkva Párizzsal és Berlinnel egyetemben továbbra is az ENSZ-et helyezné a világpolitika középpontjába. Érthető, hiszen itt látják a legnagyobb esélyét az amerikai befolyás korlátozásának. Moszkva ugyanakkor igyekszik kihasználni az amerikai és a brit politikai és különösen üzleti körök oroszpolitikájában rejlő kettősséget is. Ezek az erők figyelmeztetnek Oroszország elszigetelődésének veszélyeire, az energetikai partnerségre és arra, hogy az átmeneti időszakban még Irakban is jól jöhet Moszkva tapasztalata. Így aztán e közös érdekek némi utat engedhetnek az orosz üzleti érdekek iraki érvényesülésének is, és aligha lepődhetünk meg, ha majd kiderül, hogy a legnagyobb szankciósértő is Ukrajna, Belorusszia vagy Bulgária volt. A Kremlnek persze azzal is számolnia kell, hogy az amerikai közvéleményben sem mindenki bocsátja meg neki „iraki árulását”, és egyre kevésbé kezelik különleges országként. Ugyanakkor gyorsan szembesülhet azzal is, hogy Kalinyingrád, a schengeni határok vagy a WTO-tagság esetében az érdekek vezérlik majd Párizst és Berlint is, s így nem sok jóra számíthat.

Párizs cselekedeteit minden relációban hagyományos nagyhatalmi ambíciói motiválják. Franciaország így sok mindent elfogadna a jelenlegi helyzetben, de – ellentétben Nagy-Britanniával – soha nem hódolna a hozzá képest gyermekkorú szuperállamnak. Az elemzők nagy része úgy véli, a francia nemzetközi politika a második világháború óta a különutasságot képviseli, amellyel ellensúlyozni akarja a nála nagyobb hatalmak, jelenleg az Egyesült Államok törekvéseit. Úgy látszik, az iraki háborúban képviselt állásponttal és az azóta követett viselkedéssel nagy fába vágta a fejszéjét, s az idegek háborújában nem biztos, hogy a Quai D’Orsay nyer. Jacques Chirac francia elnök eltökélt háborúellenes magatartását az összecsapások során szinte minden honfitársa – és a világ túlnyomó része – támogatta, ám az utóbbi napokban egyre többen kritizálták a túlzottan merész kiállást Amerika politikája ellen. Elemzők szerint elképzelhető, hogy Washington nem tart lehetetlennek egy hidegebb, hivatalosabb francia–amerikai viszonyt. Colin Powell amerikai külügyminiszter azt mondta, a két ország kétszázhuszonöt éve él házasságban. Ez a kapcsolat nem mindig volt felhőtlen, de sok gondot tudtak együtt megoldani. A „felhőtlentől” most nagyon távol vannak a kétoldalú viszonyok, s egyáltalán nem biztos, hogy valaha kiderül még az ég.
Jelzésértékű lehet, hogy míg a másik nagy háborúellenes államot, Oroszországot Amerika felkérte az iraki újjáépítésben való részvételre, Párizs hiába vár a meghívóra. Az amerikai diplomaták nem győzik hangsúlyozni: a lerombolt ország újjáépítésében a győzelmet kivívók fognak részt venni, így köszönve meg szolgálataikat a háborút megelőző diplomáciai csatározásokban. Franciaországnak pedig szinte minden ütőkártya kikerült a kezéből: haderejét nélkülözni tudják, diplomáciai tevékenysége háttérbe szorult a győztes amerikaiak megnövekedett tevékenysége miatt, könnyen előfordulhat, hogy még a NATO döntéshozatali mechanizmusában is megkerülhető lesz, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagsága pedig egyre kevesebbet ér. Naponta jelennek meg hírek a világszervezet reformjának szükségességéről, amit elsősorban a tengerentúli újságírók és politikusok hangoztatnak, karöltve leghűségesebb szövetségeseikkel. Ha az ENSZ megújításának tervei megvalósulnak, Párizs aligha versenyezhet a vétójogért az Amerika-párti nagyágyúkkal, Indiával, Brazíliával vagy Japánnal. Ezek alapján nagyon úgy néz ki, Franciaország „túlvállalta” magát a háború ellenzésével, s bár a világ közvéleménye számára Párizs jelképe lett a morális indítékokat is figyelembe vevő, „tiszta” diplomáciának, a reálpolitikus gondolkodás nem tűr meg érzelmeket a nemzetközi kapcsolatokban.
Franciaország az újnál is újabb világrendben háttérbe szorulhat, ha nem fordul az Egyesült Államok felé, ám ez olyan presztízsveszteséget jelentene, hogy ezt nem kockáztathatja meg. Valószínűleg inkább bízik abban, hogy idővel rendeződik a jelenleg felbolydult méhkashoz hasonlító nemzetközi diplomácia, s a kétszázhuszonöt éves házasság hoszszú és gyönyörű évei nagyobb súllyal esnek latba Washingtonban is, mint az utóbbi hónapok. Ha azonban mégsem így történik, Párizs – hagyományait követve – az egyetlen nagyhatalom lehet, amely visszautasítja az amerikai hegemóniát. Ekkor azonban válással végződik a valaha szép házasság.