Washington felértékelődött szövetségese

Az Amerika melletti kiállás jutalmaként Lengyelország irányíthatja a három iraki ellenőrzési övezet egyikét. A lehetőséget perspektivikus stratégiai befektetésnek tekintő, ettől középhatalmi pozícióinak érezhető megerősödését remélő Varsó a „vén Európa” országainak rosszalló fejcsóválása ellenére sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az Egyesült Államok második legfontosabb szövetségese legyen, ezért mindent megtesz az erejét kissé meghaladni látszó feladat teljesítéséért. A minap befejeződő első felajánlási konferencia után azonban még meglehetősen sok ezzel kapcsolatosan a kérdőjel.

Varsót legalább annyira meglepte a hónap elején elhangzó amerikai bejelentés, hogy a tervezett iraki ellenőrzési szektorok egyikét ők fogják irányítani, mint az Európai Unió tagállamait. A már a harcokban is kétszáz fős egységgel részt vevő, Irakban az amerikai érdekeket nagykövetségén keresztül tíz éve képviselő Lengyelország reflektorfénybe állításával, iraki kiállásának eme nyílt felértékelésével Washington a háborúban mögüle kiálló, vele szembehelyezkedő hagyományos szövetségeseinek küldött egyértelmű üzenetet. Úgy is mondhatnánk, hogy az első pillantásra meglepő lépés a németországi bázisok keletre helyezésével egyetemben a Donald Rumsfeld védelmi miniszter által meghirdetett „új Európa” felé fordulás megvalósítása a gyakorlatban. „Az iraki katonai győzelem után ideje a számvetésnek. Immár tudjuk, hogy kire támaszkodhatunk!” – fogalmazott egy amerikai kormánytisztviselő. Az Egyesült Államok emellett így nem kockáztatja, hogy kikerüljön a kezéből a gyeplő, ugyanakkor a stabilizációs erők gyors soknemzetiségűvé tétele révén csillapíthatja az ENSZ kirekesztése miatt őt érő bírálatot. A lengyelek, rajtuk keresztül az ukránok, a bolgárok, a litvánok és néhány uniós tagország bevonásával Amerika tompíthatja a feszültségeket magában Irakban, kevésbé kelti megszálló hatalom benyomását a világban, s teljesítheti azt a belpolitikai elvárást is, hogy ősszel százezer fővel csökkentse a Perzsa-öböl térségében állomásozó csapatainak létszámát.

Amerika tehát jól átgondoltan emelte a hagyományosan erős atlanti kötődésű Lengyelországot egyik legszorosabb szövetségesévé, már-már nagyhatalmi világpolitikai tényezővé, arról azonban már megoszlanak a vélemények, hogy Varsó is ily megfontoltan cselekedett-e, avagy kissé elszédítette a fényes ajánlat, a valóban páratlan lehetőség. A várhatóan az újjáépítés során konkrét hozadékkal is járó szerepvállalást nem fogadta egyértelmű helyesléssel a társadalom sem. A PBS felmérése szerint 45 százalék válaszolt igennel, míg 46 nemmel arra a kérdésre, hogy el kell-e vállalni az övezet irányítását. Valamivel többen voltak viszont azok, akik szerint e szerepvállalásnak semmilyen komoly következménye nem lesz az EU-tagországok és Lengyelország közötti viszonyra.
Az egyik bulvárlap ugyanakkor egyenesen Lengyelország újjászületéseként aposztrofálta az országot érő megtisztelő felkérést. Az innen esetleg túlzónak tűnő lelkesedés nem véletlen, gyökerei mélyen beágyazódtak a lengyel nemzeti pszichébe. Gondoljunk csak arra, hogy ezt az országot háromszor osztották fel, s történelmén végigvonul az a folyamatos sérelmektől már-már fóbiás félelemmel kezelt tény, hogy két nagyhatalom, Németország és Oroszország ütközőzónájában helyezkedik el. Valahol e helyzetből táplálkozik a társadalom szembetűnő vonzalma Amerika iránt is. A világ mai legerősebb hatalma egyrészt döntő szerepet játszott abban, hogy az ország 13 éve kiszakadjon a félgyarmati sorból, a már öröknek tűnő alárendeltségből, másrészt az Egyesült Államok elég messze van ahhoz, hogy a vele való szövetség túlságosan nyomasztóvá váljon. S hogy milyen érzékenyek erre a lengyelek, azt mutatja az a kínos varsói reagálás, amikor egy dél-iraki akció után a lengyel különleges egységek amerikai zászló alatt virítottak a nyugati lapok hasábjain.

Varsó mai lépéseinek vizsgálatakor azonban figyelembe kell venni az ország immár következetesen tudatos és öntudatos középhatalmi gondolkodását is. Ennek jeleit tapasztalhattuk már az uniós tárgyalások során, s azt is láthattuk, hogy bár nehezen barátkoznak a gondolattal, de a nyugati partnerek is így fogadják el Varsót. Eme nem megalapozatlan öntudattal a lengyel vezetés most a 19-re lapot húzott, annak reményében, hogy az új világrend kialakulásakor tapasztalható tülekedésben egy ilyen nem titkoltan kétélű szerepvállalással növelheti befolyását a NATO-ban, az Európai Unióban és a kelet–nyugati kapcsolatokban egyaránt. A szövetségesek által létrehozandó átmeneti polgári közigazgatás, az Iraki Újjáépítési és Humanitárius Segítségnyújtási Iroda (ORHA) helyettes vezetői posztjára kiszemelt volt pénzügyminiszter, Marek Belka megfogalmazásában itt a lehetőség arra, hogy „Lengyelország mostantól magasabb osztályba lépjen”. Varsó eme Amerika melletti nyílt kiállással Európában is megmutatta, hogy számolni kell vele. E lépésével jelezte a francia–német tengelynek, hogy a bővített Európai Unióban sem kíván másodrendű, alárendelt szerepet játszani, amelyet több szakértő szerint is a nagyok szánnak az új tagoknak. Nemcsak az Egyesült Államok használja fel tehát saját érdekében Varsót, hanem Lengyelország is revolverezni próbálja az Európában kicsiben amerikai politikát folytatókat.

A bökkenő csupán az, hogy Lengyelország éppen az uniós csatlakozás előtt, gazdasági szempontból meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben mutogatja oroszlánkörmeit, ráadásul tevékenyen blokkolja ezzel az amúgy is lassan alakuló közös kül- és biztonságpolitikát. Meg is üzente a lengyeleknek Romano Prodi, verjék ki a fejükből, hogy gazdasági segítségre az EU-tól számítanak, míg biztonsági kérdésekben Amerikára támaszkodnak. A nyugati lapok még ennél is keményebben fogalmaznak, amikor a mostani lengyel politikában annak bizonyítékát látják, hogy Varsó az Egyesült Államok trójai falovaként – mások szerint a faló hátsó feleként, megint más, a gazdasági gyengeségre utaló elemzők szerint trójai szamárként – kerül be az unió falai mögé. Számolt az európai fenntartásokkal Varsó is, és minden öntudatossága mellett megpróbálja kiengesztelni az uniós országokat is. E téren jól jött a friss döntés az ENSZ BT-ben, nem sikerült viszont a németek méregfogát kihúzni azzal, hogy a közös német– dán–lengyel dandárt bevonják az iraki stabilizálásba. Varsó segítségére sietett ellenben a NATO, amely a minap döntött egyhangúlag arról, hogy a korábbi afganisztáni német és holland szerepvállaláshoz hasonlóan megadja Lengyelországnak mindazt a logisztikai támogatást, amelyre szüksége lehet egy iraki stabilizációs övezet irányításához. Ezzel egyébként az amerikai–brit tervek egyfajta nemzetközi legitimációt is kaptak.

Minden ütközés hiábavaló volt azonban, ha Lengyelország nem tudja kiállítani a Bászrától Bagdadig tartó, 80 ezer négyzetkilométeres katonai igazgatási övezet irányításához elengedhetetlenül szükséges hét–kilencezres kontingenst. Az első problémát mindjárt a pénz jelenti, hiszen Varsó még saját 1500-2000 katonája kiküldésének finanszírozására is képtelen. Az Egyesült Államoknak azonban most semmi nem drága. Az amerikai törvények értelmében ugyan külföldi katonáknak nem adhat fizetést, így ennek költségeit, évi 30 millió dollárt a lengyel büdzsé kénytelen állni, a fennmaradó kétharmadot, vagyis a katonák helyszínre szállítását, valamint kinti tartózkodását Washington fizeti. Az övezet irányítására kijelölt Andrzej Tyszkiewicz altábornagynak azonban még vagy 5000-7000 katonára ezenkívül is szüksége lenne. Ingyen senki nem menne, s sokan politikai okokból is húzódoznak. Ez idáig úgy néz ki, hogy Hollandia, Dánia és Norvégia jelképes, tíz-húsz fős alakulatot küldene, bejelentkezett a Fidzsi-szigetek, szó van muzulmán országokról, Litvánia, Bulgária azonban akár ötszáz katonát is kész kiállítani, míg Ukrajna talán egy egész dandárt is, s készségét fejezte ki Spanyolország. Ez a létszám azonban még mindig kevés, így a lengyelek rövidesen újabb felajánlási konferenciát szerveznek, amelyen már el kellene dőlnie, hogy a középhatalmi álmokhoz megfelelően nagy-e az a bizonyos lengyel kabát.