A fagyöngylét valósága

Ismét, immár sokadszor bebizonyosodott, hogy a „kommunisták” – az eredetiek és a liberalizáltak egyaránt – kiválóan alkalmasak a hatalom megszerzésére és minden eszközzel való megtartására, de hatalmuknak semmi valós és tartós haszna nincs azoknak a társadalmaknak a számára, ahol uralomra kerültek. Nincs, mert utópiájuk, majd – liberalizálódásuk után – pragmatizmusuk egyként a fagyöngylét valóságát jelenti. Vagyis nincs valódi, az emberi természethez és társadalmi valósághoz illeszkedő közhasznú programja a mindent a hatalompolitikával megoldani akaró egykori és volt elvtársaknak. Tulajdonképpen mindig arra vállalkoznak, hogy korlátozzák a társadalmak szerves életét, spontán önmozgásait, hogy feleslegességük nyilvánvalóvá ne válhasson. Némi jóindulattal ezt csak egy kicsit lehet módosítani: soha hatalomra nem engedhető örök kritikusnak alkalmasak legfeljebb. Egyébként csak önző hatalommenedzserek, és mindig azon eszközök és források abszolút monopolisztikus birtoklására törekednek, amelyek kizárják mások hatalomra jutását.

Nos, 2002-ben az egykori diktatúrahívőkből vedlett demokraták kíméletlen kampánya sikeres lett, egyrészt azért, mert a magyar társadalomban igen sok volt a csodaváró, ígéreteket igénylő, reménytelenül szegény ember. Másrészt nem volt jelentéktelen az erkölcsi-szellemi-lelki proletariátust jelentő újgazdagok csoportja sem. Ez utóbbiak egocentrikus, önző világát az Orbán-kormány értékelvű beszéde és megkezdett gyakorlata rendkívüli módon irritálta, mivel az ő közegük a kádárizmusban megszokott közöny és a depolitizált szerzés világa, amelyben mindenki viszi, amit tud. Törvény, erkölcs és rend – el velük. Ők ugyanúgy pragmatikusok, mint a szocialisták, s a birtokláson kívül semmi sem számít nekik. Őket kifejezetten idegesíti az ideologizálás, vagyis az, ha valaki arról beszél: az életben szükség van ön- és közösségi korlátokra, áldozatkészségre és önzetlen szeretetre.

Nem, szerintük nincs – mint a liberalizált kommunisták szerint sincs – erre szükség. Éljen mindenki ügyesen magának. Ebben a nyomorult, értelmetlen világban hagyják békén az embert ostoba szövegekkel, hiszen csak az anyagi érdek számít, és az ember annyi, amennyit kikapar magának. E posztkádárista népség igazi liberális (libertinus értelemben) volna, de őket még az ezt mindenben igazoló SZDSZ-es doktrínák is taszítják. Hagyjanak nekik békét azzal is.

A jóléti fordulattal, a tömegnek szóló nagy hazugsággal kormányra jutott, magát szocialistának mondó népség mostani gyakorlatában követi gazdag szavazói mentalitását. Saját hatalmának fenntartásán s ellenfeleinek gyűlöletessé tételén kívül (lásd az értelmetlen feljelentéseket s állandó, visszafelé mutogatásokat akkor, amikor immár egy éve semmit sem csináltak) közösségileg nem tesz semmit.

Az Európa mindent megold című primitív kampány után lassan körvonalazódik például a magyar vidék sorsa: nem lesz vasút, nem lesz posta, nem lesz iskola, nem lesz támogatott családi gazdaság. A magyar vidék legyen versenyképes úgy, hogy bár adót fizet, nem költenek rá. Legyen a magyar – most már úgy általában – egészséges is, vagy legfeljebb gazdaságosan beteg, mivel a privatizált kórházakban nincs szükség nagy költségű és vékony pénztárcájú betegekre. Edzeni kell a magyart. Ha ez nem menne, szívjon vadkendert, s máris lesz humora (kérjen tanácsot Konrád Györgytől). S ha így is elégedetlen volna valaki, nézzen egyszerre több kormánypárti tévécsatornát, s megtanul félni az antiszemitizmustól. S ha ez még mind kevés, meredjen Európára, ahol mindenki boldog.

Szóval, minden rendben van. Utak ugyan nem épülnek, belső, hazai gazdaságélénkítésre se pénz, se akarat, de a sokat bukdácsoló közvélemény-kutatók szerint Medgyessy Péter verbális virtuozitásának vezetésével a kormány töretlenül népszerű. Új sportminiszterének cégénél máris tettek az egészséges életvitelért: 36-ról negyven órára emelték a heti munkaidőt. Hiába, Gyurcsány Ferenc kacérkodik a konzervatív értékekkel, s nemesíteni akarja a munkásosztályt. És a munka nemesít. Mellékesen Pakson nagy bajok vannak, de az élcsapat nem hagyja nyugtalanítani a magát rá bízó népet: mindig csak utólag derült ki, hogy vannak még nehézségek, elvtársak. De a régi jó gyakorlat szerint most is vannak egyéni felelősök (akik lehet, hogy szabotálni akarták csodásan épülő kapitalizmusunkat?).
A nagy jóléti rendszerváltásban gyorsuló ütemben mennek tönkre az önkormányzatok, amelyeknek a számlájára nem utaltak „több pénzt az embereknek”. De hiányzik a pénz máshol is, miközben a milliók jóléte folyton növekszik – mint egykor is – a propagandában. A státustörvényre már rá sem lehet ismerni, a kisebbségi magyarok helyett lassan már a többségi népeket fogja az anyaország támogatni. Eközben érthetetlen konoksággal erőltetik az iraki békefenntartást, a már a délszláv térségben sem kapott helyreállítási üzletek mézesmadzagjának huzigálása közben.
Úgy látszik, hogy kicsinységpróféta Kovács László szeret együtt dübörögni a mindenkori nagyhatalom tankjaival. Ha az embernek saját érdeme nincs is, mégis rávetül a nagyság fénykoszorúja. A mostani magyarhoni kormányzat nem képes a régi reflexein változtatni. Eszménytelenségük miatt már régen minden technikai kérdés. Vagyis a cél semmi, a hatalmuk minden. Régen is, most is, az áll a központban, hogy miként lehet minden versenyképes ellenfelet ellenséggé minősítve lehetetlenné tenni. Régen ez kizárólag rendőri ügy volt, ma annak korlátozottsága miatt a médiakivégzés került előtérbe. Az agymosott magyar népség gyűlöletre szoktatott része kiválóan teljesít. Ez a mai kormányzat egyetlen valós eredménye.