A földgyógyász

Balogh János: Túrkevétől Óceániáig Részletek a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. könyvheti újdonságából

40-es években a magyar hadsereg kiképzései vidéki táborokban folytak, és megjelent ott a bokorláznak nevezett kór. Ezt a betegséget kullancsok és más vérszívó paraziták terjesztik. Nefrozonefritis a tudományos neve. Vesezsugort és végül halált okoz. A második világháború idején a Szovjetunióban, de Nyugaton is komoly veszteségeket okozott. Ennek következtében lendült fel a parazitaatkák vizsgálata. Amikor Magyarországon is megjelent ez a táborbetegség, én mint póttartalékos tizedes – ez volt a rangom – a Térképészeti Intézetben dolgoztam. Azonnal megkaptam a behívót mint atkász, és beosztottak egy csoport honvédorvos közé. Az volt a feladatunk, hogy próbáljuk felderíteni a járvány átvivőit. Fényes életem volt: egy gépkocsin hordott raj fölött parancsnokoltam. Az volt a feladatom, hogy a kiskatonákkal kirakattam az egércsapdákat, ott kinn, a terepen megaludtunk, másnap reggel összeszedtük az eleven vagy elhalt egereket, s bent a laborkocsiban átvizsgáltuk őket. Leszedtük róluk az atkákat, én megmondtam a nevüket, amelynek nem tudtam, azt meghatároztam. Szaktekintély voltam, az orvosok ehhez nem értettek. Ők azt vizsgálták, van-e bennük vírus.
Szép napok voltak: megvizsgáltuk a döglött egeret, aztán nagy ívben kidobtuk. Jöhetett a következő, ilyen vidámnak tűnt az élet. De a halálesetek állandóan ismétlődtek, megoldást meg nem találtunk. Ekkor hívták meg Magyarországra Pavlovszkij professzort.
Ő lett az első komoly szovjet kapcsolatom. Pavlovszkij professzor civil tudós volt, egy öreg kullancskutató, s amikor kitört a szovjet kiképzőtáborokban a nefrozonefritis, Sztálin azt mondta, kell neki egy parazitológus. Pavlovszkij nevét emlegették. Nem tudta, ki az. Azt mondták, egy tábornok. Az öregre – hatalmas hasa volt – rászabtak egy széles, vörös stráfos, fekete tábornoki nadrágot, pedig életében nem volt a kezében puska. Hozzánk már így érkezett. Bűbájos ember volt, egyetlen apró hibával: majdhogynem süket volt, annyira nagyothallott. Úgy fogadták itt, mint egy királyt, s a zoológia tanszékkel is hamar kapcsolatba került. Dudichnak létkérdést jelentett, hogy ez megtörténjen, mert őt klerikális elemként kezelték, fel volt róla jegyezve, hogy katolikus, és templomba jár. Amikor Pavlovszkij kijelentette, hogy találkozni szeretne Dudichcsal – mert ismerte a nevét –, valósággal megmentette a főnököm életét. Mivel én voltam az egyetlen atkász az országban, Pavlovszkij kijelentette: énrám is szüksége van. Ez volt az örömöm és a vesztem. Előbbi azért, mert szakmailag jól talpra állított, utóbbi pedig, mert fizikailag majdnem tönkretett. Tudniillik az öreg hallókészüléke korszerűtlen volt, de ez nem zavarta abban, hogy folyton atkákról akarjon velem beszélgetni. Soha életemben annyit nem ordítottam tudományról, mint akkor. Ebből nagyon jó barátság lett, de akkor beütött az istennyila: Pavlovszkij hirtelen rosszul lett, bevitték a pártkórházba, és kiderült, hogy perforált vakbélgyulladása van. Az összes sebész sokkba esett. Kijelentették, nem vállalják a felelősséget. Mázsán fölötti az ember, ekkora hassal, ráadásul szovjet tudós, ha meghal, rögtön végük. Telefonáltak oda-vissza, végre Sztálin parancsára elrendelték, hogy Pavlovszkijt meg kell műteni. Biztos vagyok benne, hogy jobb orvosi ellátást kapott Budapesten a pártkórházban, mint Moszkvában kapott volna. A lényeg az, hogy az öregúr tíz napon belül talpra állt. Még egy kis hájat is leszedtek róla, hogy megkönnyebbüljön. Kutya baja sem volt, és megint jött, és megint kiabálhattam.
A dologhoz tartozik, hogy a tolmácsa egy ruszin származású, nagyon kedves fiatal állatorvos kutató volt és párttitkár az állatorvosin. Hamar jó barátom lett, pedig Dudich óva intett tőle: – Te János, ez a fiú mégiscsak egy párttitkár. Nem lehet baj abból, amiket mi mondunk? – Ugyan már – legyintettem –, rendes fiú, én közelről ismerem. – Amikor Pavlovszkij eljött elbúcsúzni, azt mondta Dudichnak: – Professzor, én önöknek, magyaroknak nagyon sok hálával tartozom. Tulajdonképpen másodszor születtem meg itt, Budapesten a magyar sebészek jóvoltából. Szeretném ezt meghálálni maguknak. Zoológus vagyok, ön pedig zoológusprofesszor, mondja, nem tudnék valamit tenni a magyar zoológia érdekében? – Erre Dudich összeszedte minden bátorságát, és azt mondta: – Professzor úr, próbálja meggyőzni a kormányzatot arról, hogy az állatrendszertan és a rendszertani kutatások attól, hogy nincs közvetlen hatásuk a termelésre, még nagyon fontosak. – Az öreg hátravetette a fejét, úgy kacagott. – Látom, hogy maguk nem elég okos emberek. Tudja, mit csináljanak? Írjanak ki egy jó cégtáblát, egy jelszót, és csináljanak azt, amit akarnak. Nézze, mi már ezt tesszük a Szovjetunióban húsz év óta, és egész jól megvagyunk. – Dudich majdnem elájult a székén. Vége is lett a beszélgetésnek. A tolmács nevetett legjobban. Amikor elmentek, a főnököm megkérdezte tőlem: nem lesz ebből valami baj? A tolmácsra célzott. Azt feleltem, semmi az égvilágon, mert lehet, hogy főfoglalkozásban a tolmács párttag, de mellékfoglalkozásban magyar ember. Igazam is lett. Ez egy kissé talpra állította a tanszéket. Ez volt az én első szovjet kapcsolatom, amely segített. Aztán volt másik is. Megalakultak az első tanulókörök, így nevezték ezt a szovjet struktúrájú képzési formát az egyetemen. A maiak már erről talán nem is hallottak.

A tudományos pályámtól erre a harmincvalahány expedícióra közel hét évet vontam el. Ha összeadom azt az időt, amit a trópuson kutatással és filmforgatással töltöttem, hétszer háromszázötven nap jön össze. Ez mégis érzékelteti, hogy nagy adót fizettem a tudományos pályámból azért, hogy ismeretterjesztő legyek. Ezt tudatosan végeztem, mert világossá vált előttem – éppen az életem második felében –, hogy legalább olyan fontos az ismeretterjesztés a médiában, mint a tudományos munka a mikroszkóp mellett. Kevesen kerülünk olyan helyzetbe az életünkben, hogy mind a kettőt nagyjából megtanuljuk. Ha visszatekintünk a múltba, nem sok olyan kutatót találunk, aki megfelelő tudományos alappal rendelkezett. A múltban Humboldt és Darwin voltak ilyenek. Ők az eszményképeim abban az értelemben, hogy ők voltak a XVIII–XIX. század holista rálátású kutatói, akik a világ egészében gondolkodtak, és bejárták a trópusok egy részét.
(…) Azt a luxust, hogy egy tudós „csak” a maga tudományát művelje, akár egészen a Nobel-díjig, a XX. században senki nem engedhette volna meg magának, mert az emberiség olyan helyzetbe került ennek a századnak a második felében, amit a letűnt rendszer, mondjuk a maga terminológiájával, hadikommunizmussá tett. Vagyis olyan állapotba jutott a Föld, hogy aki az emberiség sorsán és a közeli meg távolabbi jövőkön kezdett el gondolkozni, rájött arra, hogy ki kell lépni a megszokott, lassú, polgári keretekből, és azonnal, tűzoltásszerűen kell cselekedni. Persze én erre nem akkor jöttem rá, amikor huszonéves koromban bekerültem a Tolnai Világlapjához, mert kenyeret kellett keresnem, és mert volt némi íráskészségem, kénytelen voltam megtanulni egy mesterséget azért, hogy a családomat eltartsam. Micsoda szerencsém volt, hogy erre rákényszerültem! 1975-ben vagy 1971-ben, nem tudom, az akadémiai osztályközleményekben megjelent egy kisebb írásom. Leírtam azt, hogy az ezredforduló közepén az ismeretterjesztő tudós legalább olyan fontos, mint az új tudományos eredményeket elérő alkotó tudós. Ekkor ez már világos volt előttem. Az is világos volt előttem, hogy nem papolni kell, hanem tenni, mert ha a sors vagy a gondviselés nekem azt adta, hogy tudok egyszerűen és értelmesen beszélni arról, amit csinálok, akkor nekem ezt kell tennem, akkor is, ha közben már megöregedtem. Azért kell ezt tennem, mert nincs arra idő, hogy húsz évig várjunk addig, amíg az emberiség józanul kezd gondolkodni. Meg kell keresnünk tehát azt az eszközt, amely nagyobb hatásfokkal űzi ezt. Ez az eszköz a televízió.
Amikor a trópusi őserdőben először megjelentem, azt hittem, az őserdő tele van párducokkal, a víz kajmánokkal és nem tudom, milyen mérges kígyókkal, óriáskígyókkal, skorpiókkal meg egyebekkel, de kiderült, hogy az őserdő üres, alig van benne állat. És kiderült az is, hogy azok a természetfilmek, amelyekben a hatvanas évek elején gyönyörködtünk, olyan értelemben hamisítványok, hogy a valóságban összesűrítve az állat- és növényvilág, mint ahogy ezek a filmek mutatják, nem létezik. Tehát nem ez az egyetlen feladata az ismeretterjesztésnek, hogy ezeket a kuriózumokat bemutassa, hanem a mögötte levő szemléletet kell adni. Ez az, amit a mi forgatócsoportunk megértett, és ezért mondottam azt, hogy olyan korszakot élünk, hogy nagyon rövid az áttételi idő. Tehát ha valami érdekeset elmondok egy filmben, az már a műsoridő alatt is hat, s az érdeklődők később is beszélni fognak róla. Ezért fontos ez.