A gonosz tengelyén

Alig nyerte meg Amerika az Irak elleni háborút, máris fokozta a nyomást Iránra. A helyzet kísértetiesen hasonlít a néhány hónappal ezelőttire. Teheránt a terrorizmus, az Al-Kaida támogatásával és tömegpusztító fegyverek, titkos atomprogram fejlesztésével vádolják.

Teheránban az iraki háború napjaiban még az a vicc járta, hogy Amerika győzelmével és Szaddám Huszein bukásával Irán döntős lehet a gonosz tengelyének exkluzív klubjában. A mosoly azonban hamar a perzsák ajkára fagyott. Az amerikai héjáknak ugyanis egy másik vicc jobban tetszett. Eszerint Joe, az átlag amerikai sokáig keverte, hogy Irakban vagy Iránban harcolnak éppen honfitársai, majd megelégelve botladozását, dühösen legyintett: Hát nem mindegy, úgyis lerendezzük mind a kettőt!
Az Egyesült Államok legnagyobb gondja Iránnal az, hogy útjában áll a térség geostratégiai átrendezését, a befolyás erősítését szem előtt tartó célkitűzéseinek. A meggyengült Irak mellett szembetűnő a regionális súlya, amelyet ráadásul nem hajlandó az amerikai érdekek szolgálatába állítani. Az ország tényleges vezetése ugyanis a nagyon szűk, ám annál hatalmasabb síita papi réteg kezében van, amely keményen ellenáll Hatami elnök reformkísérleteinek, s amellyel Washington nem tud mit kezdeni. Rumsfeld és csapata akár erőszakot is alkalmazna. Mindenesetre fenyegetően hangzanak az „Irán nem éppen segítőkész Irak ügyében” típusú kijelentések. Az a washingtoni üzenet sem nyugtathatja meg a teheráni konzervatívokat, miszerint „az iráni nép változást akar, olyan kormányra vágyik, amely valóban képviseli érdekeit”. Szó, ami szó, a Pentagon szeretné destabilizálni a jelenlegi iráni vezetést, ezért támogatandónak tart akár egy népfelkelést is. Az Irakban lévő iráni ellenzéki milíciát, a Mudzsahedin Khalkot Amerika valóban olyan gyorsan felfegyverezhetné, amilyen gond nélkül pacifikálta. A külügyminisztérium azonban úgy véli, célravezetőbbek a tárgyalások. Powellék érve: a vallási vezetők láthatóan elgondolkoztak azon, hogy az amerikaiak komolyan rendszerváltásra készülnek az országban. Így aztán hatalmuk megtartása érdekében a külpolitikában akár engednének is a „gonosznak”. Így Irakot nem alakítanák a síiták révén saját képükre, s talán megpróbálnák mérsékletre inteni az általuk beismerten támogatott Hezbollahot is. Valójában ez lehetett a célja a mérsékeltek vezetőjének tartott elnök, Hatami közelmúltbeli bejrúti útjának is. Az Al-Kaidához fűződő kapcsolatot cáfolják az irániak, de azért biztos, ami biztos, a minap letartóztattak több tucat iszlám terroristát, ezzel is mutatva az Amerikával való együttműködési készségüket.
A Pentagon azonban forrón tartja az Al-Kaida-vádját – tudomása szerint Teherán tudtával készítették elő a rijádi merényletet –, és problémát jelent számára az iráni atomipar is. Az valóban érdekes, hogy miért fejleszti a hatalmas gáz- és olajkészletekkel rendelkező Irán oly rohamos léptekkel atomiparát; s az is érthetetlen, miért húzódozik az atomsorompó-szerződés kiegészítő jegyzőkönyvének aláírásától, amely a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget (NAÜ) váratlan ellenőrzésekre is feljogosítja. Bizonyíték azonban egyelőre nincs, Teherán e téren is érezhetően készebb a kompromisszumra, legalább Moszkva kérésének enged, a NAÜ pedig június 16-án foglal állást arról, hogy tapasztalatai szerint folytat-e Irán atomfegyvergyártó programot. Washington azonban már kimondta a verdiktet: Teherán atombombát akar.
A közelmúltbeli nemzetközi vitákat idézi, hogy a nukleáris kérdésben nyilvánvaló az érdekellentét Moszkva és Washington között. Putyin most óvatosabb ugyan, nem akarja kockára tenni nyílt konfrontálódással az orosz–amerikai kapcsolatokat, Washington megkönnyebbülésére nyomást gyakorol Bagdadra, ám szentpétervári megbeszélésén is éreztette Bushsal, hogy a terrorizmus elleni harcot nem szabad gazdasági előnyszerzésre kihasználni. S hogy mire is gondolt az orosz elnök, azt a térség egyik ismert szakértője fejti ki részletesen. Radzsab Szafarov, az Irán-kutató Központ vezérigazgatója szerint a Teherán melletti kiállást ma már korántsem ideológiai szempontok, hanem nagyon is földhözragadt érdekek – egyszóval a pénz – vezérlik. Irán ugyanis jelenleg az orosz hadi- és nukleáris ipar egyik legfontosabb felvevőpiaca. Csupán 1991 és 1996 között ötmilliárd dollárnyi fegyvert szállított Oroszország Iránnak, míg az amerikaiak által oly vehemensen kifogásolt buseri atomerőmű felépítése 800 millió dollárt hoz az oroszok konyhájára. A térség szakértője szerint Moszkva folyamatosan igyekezett megnyugtatni az amerikaiakat és Izraelt is, nyíltan ismertette terveit az Iránnal való atomenergetikai együttműködés terén, ennek ellenére a felépítendő reaktor miatt erős nyomás nehezedik rá az Egyesült Államok részéről. Szafarov úgy véli, hogy izraeli kérésre Washington törekszik az orosz–iráni atomenergetikai együttműködés kérdését minden szinten az orosz–amerikai tárgyalások napirendjébe iktatni. A szakértő ugyanakkor utal arra, hogy az Iránnal való együttműködés jelentős pénzösszeget hozhat. A reaktorok építésével ugyanis Oroszország tíz év alatt több mint tízmilliárd dollárt nyerhet, amelyről ellentételezés nélkül aligha mond le. Az Egyesült Államok keménységének legfőbb okát Szafarov ugyanebben a tényben látja. Úgy véli, nem másról, mint saját gazdasági érdekeinek hatékony védelméről és a versenytárs kiszorításáról van szó. Úgy véli ugyanis, hogy az elkövetkező 15 évben a világ atomenergetikai piaca legalábbis megduplázódik. Egyedül Kína húsz nagy erőművet akar felépíteni, egy kétblokkos, 1000 megawatt teljesítményű erőmű felépítése pedig 1,5–2,5 milliárd dollárt hoz a konyhára. Ilyen erőművek iránt érdeklődik Malajzia, Indonézia, a Fülöp-szigetek is. Így tehát az az ország, amely ma megveti a lábát ezen a piacon, vezető pozícióba kerül a közeljövőben.
Eddig tart jelenleg az iráni történet, s csak reménykedni lehet, hogy nem csupán Putyin tanult az iraki eseményekből.