A háború folytatódik

Május elsején, amikor az amerikai elnök drámainak szánt látogatást tett az iraki hadszíntérről hazatérő Abraham Lincoln repülőgép-hordozó fedélzetén, óvatos bejelentést tett arról, hogy „Irakban a jelentős harci cselekmények véget értek”, ám egyben figyelmeztetett arra is, hogy „nehéz munka vár még ránk”. Sokan, sokféleképpen értelmezték a tényt, hogy miért kerülte a győzelem kifejezést, ám az elmúlt másfél hónap megmutatta, hogy a beszédírók óvatossága gyakorlati értelemben is indokolt volt. George W. Bush kampánybeszéde óta ugyanis közel ötven amerikai katona vesztette életét az elfoglalt, vagy ahogy ők mondják, felszabadított országban, jelezve, hogy tényleg messze még a győzelem.

Másfél hónap alatt ötven ember. Sok vagy kevés ez egy megszálló számára? – tehető fel a kérdés, s ha a válasz egyelőre még az, hogy elviselhető, akkor az nem jelenti azt, hogy a jövőben is az lesz. Az amerikai társadalom veszteségtűrő képessége meglehetősen alacsony, hosszú távon pedig tovább csökken. A washingtoni kormányzatnak ezért még idejében meg kell törnie az iraki ellenállást, különben vészes mértékben – szinte a koporsók hazaérkezésének ütemében – megerősödhetnek a háborúellenes mozgalmak odahaza, ráadásul pont az elnökválasztási időszakban.
Az iraki ellenállás veszélyességét azonban nem feltétlenül az általuk okozott amerikai veszteségeken lehet lemérni. Utalhat erre az is, hogy maguk az amerikaiak milyen erőfeszítést tesznek elfojtására. Eddig két, néhány ezer főt mozgósító haművelet célozta a „Baath párthoz lojális erők, terrorista szervezetek és bűnöző csoportok” felszámolását, s ez a tény távolról sem tükrözi az amerikaiak aggodalmát, hát még kétségbeesettségét. A Félszigeti Csapás, valamint a napokban zajló Sivatagi Skorpió fedőnevű akció ugyanis kétségtelenül mutatott fel eredményt, a maximálistól igencsak elmaradó erőfeszítésért cserébe. A kérdés csak az, hogy mennyire hihetők az amerikaiak által nyilvánosságra hozott adatok az ellenállók veszteségeiről, illetve ami még fontosabb, milyen „hadkiegészítéssel” rendelkeznek a gerillák. Vietnam felemlegetése talán túlzás, ám az ottani tapasztalat intő jel lehet arra nézve, hogy az ellenség nem megfelelő ismerete, az állapotával, hadrendjével kapcsolatos információk hiányosságai hibás döntések alapját képezhetik. A hibák pedig egymásra rakódva az ellenállás megerősödését, s végső soron az ellenőrzés elvesztését eredményezhetik. Az amerikai elemzők erre válaszul a technológiát emlegetik, amely Délkelet-Ázsiában a hatvanas, hetvenes évek szintjén még elégtelennek bizonyult, ám mára meglehetősen nagy biztonsággal szolgáltat információkat a katonai, vagy rendfenntartási döntések meghozatalához. Az ellenállás tartósságát, annak morálját vizsgálva pedig arra a következtetésre jutnak, hogy a Huszeinhez lojális elemek ártalmatlanná tétele után nincsen más forrás, amelyből az táplálkozhatna. Alighanem már az elkövetkező hónapokban eldől, hogy jóslatuk igaznak bizonyul-e.