A Kálvin tér fekete korszaka

Szombati magazinunkban kerekasztal-beszélgetés olvasható a jelenkori magyar építészet problémáiról, amelyben Schneller István, 1991 óta a Demszky vezette főváros építkezéseinek első számú felelőse – vitába keveredve építész kollégáival – negatívumként ítéli meg, hogy a modernista törekvéseket sokan a XIX. század végi eklektikus Budapest-kép nevében vetik el. Amikor azonban példákat sorol az utóbbi idők építészeti sikereire, a Millenáris Park (valójában a régi Ganz-gyár), a Nagycsarnok, a Sándor-palota és a Szabó Ervin Könyvtár (eredetileg a Wenckheim-palota) helyreállításán kívül más nemigen jut eszébe, ami nem csoda, hiszen ami az utóbbi tíz-tizenöt év alatt újként épült a fővárosban, azzal nehéz dicsekedni. A most készülőben lévő, valóban igényes épület, a Gresham-palota is az előző századforduló alkotása, világlátott honfitársaink és kulturáltabb külföldi látogatóink aligha esnek ámulatba a Teve utcai rendőrpalota, a Mammut-ház, a Finta-féle Bank Center és Westend CityCenter, vagy egyéb harmadikvilág-színvonalú kortárs építészeti alkotásunk látványától. Pozitív hírek az utóbbi időben bontási tervekről szólnak, a „spenótház” és a Vörösmarty téri úgynevezett „elizélt palota” esztétikai problémáit végre megoldhatják a dinamitrudak. Kérdés tehát, Budapest modern építészetének tragikomikus zsákutcáját látva, hogy miért baj a történelmi városképet meghatározó léptékhez és formához való konzervatív ragaszkodás.
Lássunk ezek után egy friss, és igencsak gyászos példát a magyar főváros építészeti válságára. A különleges történelmi és városképi értékű Kálvin tér nem ok nélkül került az idei bélyegnap tiszteletére áprilisban kiadott emlékbélyegre egy XIX. századi metszetről: e terünk fejlődése és arculata meghatározója a pesti városrésznek. A középkori városfal nyomvonalát követő Kiskörút és több fontos országút találkozási pontjánál kialakult teret, amelyet sokáig Heuplatznak, Széna térnek neveztek a pesti német polgárok, az 1830-ban épült református templom után nevezték el Kálvin térnek. Meghatározó látványa a szomszédos Múzeum-kertben álló Magyar Nemzeti Múzeum, amelynek klasszikus stílusú, történelmi legendák övezte tömbje mindig magához vonzotta a téren állók tekintetét. A Múzeum és a Baross utca sarkánál kezdődő Belső-Józsefváros palotanegyede a háborús pusztítás dacára is számos pompás, XIX. századi műemlék épületet őrzött meg. 1883-ban került a tér közepére az Ybl Miklós tervezte Danubius-kút, amelyet az 1945-ben elszenvedett sérülések részbeni kijavítása után áthelyeztek az Erzsébet térre. Ugyancsak a háborús rombolás folytán üres telkek keletkeztek a középkori Kecskeméti kapu két oldalán, ahová – négy évtized elteltével – a Korona szálloda kettős tömbjét emelték, közöttük az utcát átívelő „sóhajok hídjával”. Két másik házhely a Baross utca betorkollásánál 1945-től a legutóbbi ideig üresen állt.
A Hotel Korona ikerépületének tervezője – a 80-as évek derekán nálunk alkalmazott „korszerű” homlokzatképző anyagok dacára – a tér megmaradt házaihoz valamelyest illeszkedő, elfogadható tömeget és viszonylag hamar megszokható látványt produkált. A 90-es évek végére sikerült az Üllői út és a Ráday utca sarkai közt lévő – az előző rendszerben az Állami Biztosító központi irodaházául szolgáló – épületet magas színvonalon, eredeti küllemének megfelelően renoválni. Elvégezték a klasszicista stílusú református műemlék templom restaurálását is. A Ráday utca sétaövezetté alakítása új belvárosi szórakozónegyedet hívott életre, a Baross utca elején álló egykori Wenckheim-palotában működő központi Szabó Ervin Könyvtár közelmúltban befejeződött felújítása nyomán új életre kelt a Reviczky utca előtti kis térség. A 2000. esztendő tájára megnyílt a lehetőség, hogyha eredeti szépségében nem is, de két megmaradt foghíja megfelelő beépítésével a Kálvin tér e sokat szenvedett város egyik legszebb tere, a körülötte kialakulóban lévő diák-, művész- és szórakozónegyed központja lehessen.
Az első meglepetés az új évezred második évében érte a gyanútlan városlakót, amikor meglátta az Üllői és a Baross utca sarkán kibontakozó, füstüveggel burkolt építményt. E jócskán megkésve modernkedő, kisstílű, a tértől teljesen idegen jellegű építőipari létesítményre csak azért érdemes szót vesztegetni, mert ijesztően negatív tendenciát jelez a felsorolt eredmények mellett. Ilyesfajta, városképet rontó, silány házakat manapság már nem építenek, hanem bontanak a nálunk előbbre járó országokban és szerencsésebb városokban. Tervezőjéről, megbízójáról annyit árul el a látványa, hogy jóban lehetnek az üveggyárosokkal. De még ez a csapás is a kisebbiknek bizonyult a Kálvin térre, amióta megkezdődött a vele szemközti, utolsó üres telek beépítése. Nagyobb hely, nagyobb építkezés, nagyobb rondaság. Már a szomszédos épület bontását is botrány kísérte, kiderült ugyanis, hogy egy városképi jelentőségű, értékes homlokzatú és becses anyagokból készült Múzeum utcai ház maradékát tüntették el a mohó építtetők. Aztán elkezdett növekedni és terebélyesedni a születendő Kálvin Center betonszerkezete, emeletről emeletre aggasztóbb méretet és alakzatot öltve, végül ezt a csontvázat is bevonták a divatos fekete üvegtáblákkal.
Mintha az építésze (Virág Csaba) úgy akarná elrejteni művét, mint akik sötét napszemüveggel próbálják álcázni magukat a nem kívánt felismerés elől.
A gyászfekete homlokzat látványa különösen a Vámház körút felől nézve sokkoló. A túlméretezett, funkció nélküli bal oldali üvegszárny megtöri a Múzeum körút ívét, belelóg az úttorkolat légterébe, és eltakarja a Nemzeti Múzeumot. A tér egyensúlya felborult, a sötét oldal túlnyomó tömege eluralta az eddigi épületek eklektikus harmóniáját. A lapos és sivár homlokzatot, egyetlen brutálisan belemetszett geometrikus idom töri meg, tovább fokozva e rajzasztalnál született borzalmat. A fekete üvegfalak azonmód felvetik a kérdést, hogyan és mennyi pénzért lehet ezt a monstrumot klimatizálni, micsoda energiapazarlással jár a fenntartása? Budapesten már van hasonló irodaház, ami eladhatatlan a nyári hűtés magas költségei miatt. De ez utóbbi legyen a befektetők gondja, meg a klímagyártók öröme. A városlakó polgárok szemével nézve, ami a Kálvin térrel az elmúlt két év alatt történt, pontosan megmutatja, milyen helyzetben – és kezekben – van Budapest várostervezése, városképének és műemléki környezetének védelme, felügyelete. Arra, ami itt történt, aligha lehet mentséget találni, hiába mutogatnak az illetékesek egymásra: van a fővárosnak főépítészi hivatala, műemléki és városképi bizottsága, építészeti zsűrije, illetve ha ezek nem működnek, nincs elegendő hatáskörük, akkor meg minek vannak?
A legújabb hírek szerint a még el sem készült Kálvin Center szomszédjában lévő Baross utca 4. és a Múzeum utca 5. számú házak elkezdtek süllyedni, a mérések szerint helyenként máris három centiméternyi a tartós alakváltozás. A lakók és a kivitelezők között vita folyik a felelősségről, ami alighanem a bíróságra fog vezetni. Megmozdult az aluljáró födémlemeze is, más információk szerint az építők eltértek az eredeti tervtől és megközelítették a metró védvonalát, ami szintén veszélyeket rejt magában. Elég, ha az észak–déli vonal építése során a közelben megmozdult házakra gondolunk, amelyeket sürgősen le kellett bontani. Lehet, hogy ez lesz a végső megoldása ennek a máris megtörtént építészeti katasztrófának?
***
A TERVEZŐ:
Virág Csaba (70) 1949–56 között végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, 1962-től 1994-ig állami tervezővállalatok vezető építésze, 1994 óta saját építésziroda tulajdonosa. Ő tervezte többek közt a pestlőrinci Havanna lakótelepet, a naphegyi új MTI-központot a tetején látható acélcső tornyokkal, a tatabányai vasútállomást és a Konzum bevásárlóközpontot, a rákospalotai ruházati raktárt, a budavári országos villamos teherelosztót és a budai Lauder Javne zsidó iskolát. Kétszeres Ybl-díjas (1968, 1972).