A keresett demokrácia

Irak amerikai megszállása a palesztin területek izraeli megszállását követi. S megelőzi a fenyegetéseket, amelyekre Szíria és Libanon is hamarosan számíthat. Ám ha ezek a nagy orrba vágások nem ébresztik fel a térséget, és nem moccantják meg a fiatalokat, hogy megszabaduljanak végre saját láncaiktól, akkor az arab világnak ez a része még mindig iga alá hajtható, gyarmatosítható. E nemes szándékokat sejtető, ám ugyancsak mellbevágó szavakat Béchir Ben Yahmed vetette oda olvasóinak. Ben Yahmed neves és elismert személyisége az arab és általában a harmadik világ címkével illetett térségeknek: az észak-afrikai Maghrebből érkezett több évtizeddel ezelőtt francia földre, ahol is egyedülálló médiavállalkozásba fogott. Létrehozta a Jeune Afrique című hetilapot, amely pontos információival, lényeglátó kommentárjaival lassan, de biztosan mértékadó orgánummá vált. Ben Yahmedre mindenesetre odafigyelnek érdeklődők és döntéshozók egyaránt.
Az amerikaiak és szövetségeseik iraki nyomulása őt is szinte sokkolta, ám sokakkal ellentétben nem az önmagukat demokratizálóknak feltüntetőket ostorozza, hanem a demokratizálás szenvedő alanyait, azaz magukat az arabokat. Sürgeti őket: önmagukat kellene demokratizálniuk, még mielőtt mások hozakodnának elő ezzel ürügyként, hogy megjelenhessenek otthonaikban. BBY – francia politikacsináló berkekben így becézik – mindjárt példákat is sorol az új ideákra kevéssé fogékony és a változásokra allergiás politikusokra, akiket nemes egyszerűséggel hatalmi múmiáknak minősít, s egyúttal felelőssé is tesz a demokratizálás hiányosságaiért. Mubarakot említi, a hetvennégy esztendős egyiptomi elnököt, aki több mint két évtizede van hatalmon, s nincs örököse, a szaúdi monarchia uralkodóját, Fahd királyt, aki nyolcvanesztendős, és kijelölt utódja, Abdallah herceg is a hetvennyolcadikat tapossa, valamint a Kuvaitot irányító, nagybeteg Dzsaber sejket, aki ugyancsak elmúlt már hetvenöt éves…
Elöregedett, merev, rest és lanyha lenne a Közel-Kelet? Az iraki helyzet, pontosabban Irak összeomlása most mintha sokakat gondolkodóba ejtene a térségben. Tahar Ben Jelloun Párizsban élő marokkói író azt mondja: az arab világ fáradt, vezetőinek jó része megfélemlítéssel és brutalitással regnál. Antoine Maqdessi, a damaszkuszi értelmiség doyenje a szír értelmiségi elit rossz hangulatáról értekezik, s illúziók nélkül mondja ki, hogy a társadalmat, az oktatást, a gondolkodást például Szíriában is szinte megsemmisítette az autoriter rendszer, s katasztrofális a helyzet általában az arab világban is.
Tény, hogy a Közép- és Közel-Keleten mintha valóban megállt volna az idő. Legalábbis néhány tekintetben és néhány országban. Általánosítani csúf és manipulatív dolog, megemlítendő hát, hogy valóban voltak-vannak kívülről nézve is dicséretes változások (példának okáért Bahreinban), nem egy országban kerültek fiatalnak mondható politikusok a legfőbb irányítói posztra vagy éppen trónusokra (Szíriában, Jordániában vagy Marokkóban, amely ugyan nem közel-keleti ország, de az arab világ része), és még a sokszor mozdulatlannak látszó Szaúd-Arábiában is történtek óvatos modernizálási kísérletek. Ám a hatalmi struktúrák szinte kivétel nélkül mindenütt megmaradtak merevnek, elaggottnak, retrográdnak.
E megfigyelés persze nem újdonság. Maguk az érintettek is észlelték, sőt elemzik okait és következményeit is. A minap az ENSZ felkérte neves arab szakértők egy csoportját, ugyan vizsgálná már meg, miért számít oly keveset a nemzetközi politika színpadán az Arab Liga. Holott a liga huszonkét tagországot tömörít, s kétszáznyolcvanmillió (arab) lélek megszólaltatója… Nos, a szakértői csoport, amelynek vezetője Rima Khalaf Hunaidi volt jordániai miniszterelnök-helyettes, részletes tanulmányt állított össze, ám az ebben foglaltak nemcsak az Arab Ligára, hanem általában az arab világra is érvényesek. A tanulmány szerint az arabok véleményének figyelmen kívül hagyása, lekicsinylése sok okra vezethető vissza, de ezek között is az egyik leglényegesebb: csaknem valamennyi arab országban hibádzik a szabadság és a demokrácia. Ami egyúttal egyébként a gazdasági fejletlenségnek is oka. A polgári és politikai szabadságjogokat, a média szabadságát, miegymást figyelembe véve, az ENSZ-jelentés megállapítja, hogy a világ valamennyi térsége közül az arab világ a legkevésbé szabad. A politikai részvétel, az egyes országokban bekövetkező, igen jelentős javulás ellenére is általában véve korlátozott, a civil társadalmaknak külső nyomásokkal kell birkózgatniuk, a hatalommal való kapcsolatukat hol a nyílt ellenállás, hol a felügyelt szabadság jellemzi…
A nyolcvanas években erőteljes demokratizálási hullám söpört végig Latin-Amerikán, Kelet-Ázsián, majd az évtized végén Kelet-Európán is. A képviseleti demokrácia modellje lassanként mindenütt a mindennapok sajátja – kivéve az arab országokat. Pedig sok országban járultak urnák elé az utóbbi években; Egyiptomban, Tunéziában, Algériában elnököt választottak, Marokkóban és Jordániában új, fiatal és dinamikus uralkodó került a trónra… De milyen eredménnyel?
Hoszni Mubarakot tizennyolc esztendei államfősködés után, ellenjelölt nélkül választották meg újra, immár negyedik alkalommal. Zine el-Abidine Ben Ali elnököt, aki 1987 óta irányítja Tunéziát, ugyancsak újraválasztották, az algériai veterán politikust, Buteflikát pedig úgy választották meg elnöknek, hogy hat ellenlábasa visszalépett. Jordániában II. Abdalláh, Marokkóban pedig VI. Mohamed bevezetett ugyan reformokat, ám a vérmes reménykedőknek csalatkozniuk kellett: a változtatások nagyon óvatosak és nagyon lassúak. Ammánban, Jordánia fővárosában például két évvel ezelőtt a két legfőbb ellenzéki lap főszerkesztőit tömlöcbe tuszkolták, mert lapjaikban megjelent a hír, miszerint a miniszterelnök fia néhány akabai ápolónőt molesztált. A minap pedig elítélték Tudzsán Fejszált is – aki néhány évvel ezelőtt az első női képviselő volt a parlamentben –, mert korrupcióval vádolta meg a kormányfőt. Mindez jól érzékelteti a demokrácia törékenységét a hasemita királyságban. Ahol ezt a – mondjuk így – túlzott szigorúságot az iszlám fundamentalizmus veszélyével magyarázgatják.
Így van ez egyébként sok más országban is. Egyiptomtól a Palesztin Hatóságig sokan próbálnak érvelni a demokratizálás ellen azzal, hogy a nagyobb demokrácia a demokrácia ellenségeit juttatná hatalomba. Meglehet, a gyors demokratizálás valóban erősítheti a demokráciát elutasító csoportokat és mozgalmakat, például a Muzulmán Testvéreket (Egyiptomban) vagy a Hamászt (a Palesztin Hatóság területein), de hát régi dilemma ez: legyen-e demokrácia, ha az szabadságot ad a demokrácia ellenségeinek is, avagy maradjon inkább az elnyomás vagy jobb esetben a korlátozott demokrácia? (Aki ez utóbbi változat mellett voksolna, annak figyelmébe ajánlom Jordánia példáját; itt néhány évvel ezelőtt szabad választásokon bejutottak a parlamentbe a radikálisnak tekintett s ezért némi aggodalommal szemlélt iszlám erők is, ám amikor kiderült, hogy nem tudnak javítani a nép sorsán, a következő választásokon elapadtak a velük szimpatizáló voksok.)
Kétségtelen, hogy az iszlám radikalizmus jelenléte s aktivitása nehezítheti a Közel-Kelet helyzetét és jövőjét. De tudni kell, hogy az iszlám és a demokrácia nem összeegyeztethetetlen. (Végül is a világ mozlimjainak többsége parlamenti demokráciákban él.) S kétségtelen az is, hogy az amerikaiak Irak kapcsán hangoztatott demokratizálási szlogenjei nem segítenek az araboknak; sokuk azt gyanítja ugyanis, hogy e diskurzus csupán az olajszerzést és az amerikai hegemónia kiépítését hivatott leplezni.
Akárhogyan is, az iraki helyzet, ha közvetlen változásokat nem generál is, de a jelek szerint mintha katalizátora lenne az arab világban a szembenézésnek, a gondolkodásnak azonosságtudatról, jelenről és jövőről.