Állásidő

Ősrégi szocialista trükk, hogy foglalkoztatási gondok esetén a kormány nem a gazdaságot élénkíti, hanem a munka világát érintő törvényeket módosítja. Vagy a nemzeti valutával spekulál. Ezzel pedig úgynevezett állásidőre küldi a munkavállalók seregét.
Így van ez most is. Hónapok óta csak arról hallani, hogy kivonulnak a multinacionális nagyvállalatok, illetve stratégiai gyártócégek állítják le magyarországi termelőberuházásaikat. A legfrissebb hírek szerint tavaly, az egy évvel korábbi működő tőkének csupán egyharmada érkezett Magyarországra, miközben Csehország és Szlovákia látványosan javította az eredményét.

A magát baloldalinak címkéző kormány eközben leértékeli a nemzeti valutát, hiszen azzal – harsogja a kormányzati propaganda – csak nyerhetnek a munkavállalók, továbbá ellenőrzése alá vonja a kényszervállalkozásokat. Számítások szerint az utóbbi konstrukció révén hónapokon belül veszélybe kerülhet több százezer számlás munkavállaló, azaz cégtulajdonos és egyéni vállalkozó egzisztenciája. A tervek szerint öt évre visszamenőleg is vizsgálódhat a hatóság: valóban kényszerből számlázik-e a vállalkozó. Ha valaki veszi a fáradságot, s felidézi emlékeit a munkanélküliség kezelésével kapcsolatosan, rájön, mi is az alapvető különbség a bal- és jobboldali kormányok foglalkoztatáspolitikai elképzelései és az ellátórendszerek között. Míg előbbi egy rászorultságra, segélyezésre, korai nyugdíjazásra épülő struktúra, addig a konzervatív-polgári koncepciók középpontjában a nyolcvanas-kilencvenes évek sikeres német modellje a minta. Eszerint: a gazdaság felpörgetése, a beruházások állami támogatása révén lehet a munkahelyeket bővíteni.

A parlament 1991-ben fogadta el a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló, azóta tucatnyi alkalommal módosított alaptörvényt. Akkoriban a szocializmus mellékhatásaként egymillió állástalan gondjával szembesült kíméletlen baloldali támadás közepette az Antall József vezette első polgári kormány, amely a kedvezőtlen gazdasági helyzetben is európai módon kezelte a kérdést. Többi között kiépítette a munkaügy hivatali struktúráját, s teljesen új, ám munkahelyekhez kötött támogatási formákat vezetett be. A Horn-kormány 1994–98 között új technikák bevezetése helyett pusztán Kiss Péter és Halmos Csaba nómenklatúráját építette ki a munka világában. Miközben országos közmunkaprogramot hirdetett meg fásításra, erdősítésre, a foglalkoztatási mutató nem javult, sőt az egykori ipari fellegvárakban a helyzet még rosszabbra fordult. Mellesleg a pénzek eltűntek, ám se a fákat, se az erdőket nem látjuk…
Az Orbán-kormány négy éve alatt a kedvező gazdasági klímának köszönhetően százezres nagyságrendben születtek új munkahelyek. Elképesztő méretekben épültek új lakások, milliárdos idegenforgalmi beruházásokat avattak hetente, az agráriumból élőket, illetve a hazai kis- és közepes vállalkozásokat pedig kezdték felkészíteni az EU-csatlakozásra. S ma már jól tudjuk, az is valami, hogy nem hagyták faképnél az országot a multinacionális nagyvállalatok.

Most csak a szezonális foglalkoztatási periódusnak, azaz a településeken végezhető közhasznú munkáknak, illetve az idényjellegű megbízásoknak tulajdonítható, hogy az év elején 30 ezer fővel megugrott munkanélküliség némiképp mérséklődött – a kormány különböző trükkökkel próbálja tehát elterelni a figyelmet. Trükkök helyett pedig mással is foglalkozhatna a kormány. Például munkahelyek teremtésével.