„Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”
(Reményik Sándor)
Ha az Úristen a Veres-tengert ketté tudta vágni, akkor különbet is tud – mondja majd konokul, arcizmát megfeszítve Pásztori Kupán István, Nagyenyed lelkésze. Mert különb adódik Erdély délvidékén – ahol a sok a kevés emlékezetét is kitörölné. Ha nem látjuk saját szemünkkel, el sem hisszük e tájkritika hatékonyságát. Ami volt, holnapra nevetséges feltételezés. Hírmondója sem marad. Ami épült, mára beépült. Vagy inkább leépült. Ebben a szlovákok sokkal ügyesebbek, elszántabbak a románoknál: a hozzájuk soha nem tartozott műemlékeket ma aggályosan leporolják, felújítják – szervesen illesztik be történelmükbe. Törmelékeket kisajátítani csak ritkán kifizetődő.
Virtuóz zsonglőrködés ez az idővel. Kárpát-medencei mutatvány.
Lehetséges-e hamis állítások, ténymanipulációk halmazára építeni egy teljes nemzeti történetírást? A fél világgal elhitetett, koholt mítoszokra alapozni egy nép történelmi közgondolkodását, szellemi komfortérzetét? Népirtásra a nemzeti eszmélés kezdeteit?
A környező példák azt mutatják: lehet. Mert lehet létszükséglet is.
A tenger szétválasztásánál különb dolog történelmi megbékélést hozni oda, ahol a legporosabb falu közepén is vadonatúj héroszszobor büszkélkedik két nemzeti zászló őrizetében. Mitikus hősé, akinek nevéhez az itteni magyarság középkorian kegyetlen kiirtása fűződik, és aki annyi vért látott életében, hogy beletébolyodott, s a havasokban téblábolt magányosan furulyázgatva, míg meg nem halt. Magyar pásztorok gondoskodtak róla. Akiknek asszonyát, gyerekeit is kiirtatta Habsburgok sugalmazására, magyarok ostobaságára, románok elkeseredett haragjára: Avram Iancu, a kolozsvári ügyvédbojtár.
Nagyenyeden ma iskola van arról elnevezve, aki egész Erdélyt fölprédálta, és utca arról, aki Enyed csaknem teljes lakosságát lemészároltatta. Miközben tömegsírok tűnnek el, obeliszkekbe ereszt golyót dühében a román rendőr, vagy a helybéliek vonszolják az emlékművet a közeli halastóba.
Veres-tenger ez is, már kettévágni sem kell.
– A szászokhoz kezdünk hasonlítani, akik kevés kivétellel eltávoztak, templomaik és egyéb épületeik gazdátlanul maradtak: megmentésükre az erős Németországgal a háttérben sem tudtak megoldást találni – nyilatkozza Daróczi Miklós, az Erdélyi Református Egyházkerület főépítésze. – Az őrzés, a folyamatos karbantartás lehetetlen. Ma úgy tűnik, hogy templomainkat mi sem tudjuk megmenteni: nincsenek meg a helyreállításhoz szükséges feltételeink, nem sikerült új rendeltetést biztosítanunk ezen épületeinknek.
– Kijelölhető-e az a lélektani határ, amikor egy gyülekezet számban-lélekben megroppan? Száz fő alatt…?
– A 300–400 lelkes, sőt ennél népesebb gyülekezetek sem képesek önerőből fenntartani templomaikat. A százas lélekszám valójában nem tükrözi az egyházközségek életképességének határát. Egyházkerületünk igazgatótanácsa nehéz lélekkel ugyan, de belátta, hogy külső támogatás hiányában nem képes megbirkózni ezzel az egyre súlyosbodó gonddal. Határozatot hozott olyan alap létrehozására, amelyből az elnéptelenedő templomok gondozása folyamatosan fedezhető; azzal a céllal, hogy az ezekből való visszavonulását egyházunk lépcsőzetesen tehesse meg.
– Teljes pusztulás…?
– Mint hívő ember, tudom, hogy Isten tervei sokszor meghaladják elképzeléseinket – felel Daróczi Miklós. – Habár alaptermészetem szerint nem vagyok különösebben bizakodó ember, mégis remélem, hogy Isten nem hagy sem minket, sem templomainkat elveszni.
Vannak kihalt gyülekezetű templomok, amelyeket a református egyház foggal-körömmel védeni fog, szakszerű felújításukra a föld alól is előteremti a pénzt. De történelmi hazugságokban úszva, lélekben-számban rohamosan apadva kell mindennap új életet kezdeni Dél-Erdélyben. Gyulafehérvár református lelkésze, Gudor András vállalta az újrakezdések dialektikáját. A templomot, a romos parókiát szépen felújíttatta: pénzt úgy szerzett az építkezésekhez, hogy körbejárta és körbeprédikálta Amerikát. A parókia mellett tekintélyes ház emelkedik: Gudor tiszteletes azt szeretné, ha nem csupán átutazó turisták érkeznének Magyarországról Gyulafehérvárra. Gyülekezeti házat épít, de az emeleten szállodai szobák lesznek. Közben paprikát termeszt, bevételeit az építkezésekre fordítja.
Gudor András mégsem elégedett.
– A vegyesség tönkretette a magyarság önérzetét, kulturális és nyelvi jártassága sérült – csóválja a fejét. – Lassan románul kellene istentiszteletet tartani. Ám ez valószínűleg tréfába fulladna: híveim kereszteléseken, temetéseken kérik románul a liturgiát, de aztán kacagnak nyelvtudásomon. A temetésen meg is vigasztalódnak rendesen.
A hatvanötezres városban hétszázan vallják magukat reformátusnak, de ez Gudor tiszteletes szerint papírgyülekezet: valójában 450 lélekről van szó, amelynek kisebb része jár aktívan templomba.
– Amit az önkény elvesz, az mindig visszaszerezhető. Amiről önként lemondunk, az örökre elveszett – mondja haragosan. – A református egyház Erdélyben nem tesz meg mindent a helyzet javításáért. Aki ma nem fog neki valamilyen önfenntartó gazdasági tevékenységnek, annak vége, hiszen nem lehet segélyekből fönntartani intézményeinket. A református egyház nem sürgeti meg birtokainak visszaigénylését, pedig a föld jó gazdasági alap lehetne. Tizenhárom szórványfalu tartozik hozzám: ott is visszaigényeltük a birtokokat, ahol már nincs gyülekezet. Persze az állam semmit nem adott vissza arra hivatkozva, hogy a magyarság kihalásával már nem illetnek meg bennünket azok a területek. Amikor gyermektábort működtettem az algyógyi templom parókiáján, zöldséget termesztettem, állatokat tenyészettem a közeli Alvincon a gyerekek ellátására. Ma az egyházunk inkább üzleti alapokra helyezi a táboroztatást, megemeli a díjat, amelyet a szegényebb erdélyi gyerekek már nem képesek megfizetni.
– Közben az algyógyi templom is pusztul.
– Van olyan falu, ahol már nincs a reformátusoknak semmijük, csupán a temető és az üres belsőség, amelyen templom állt egykor. Szászpéterfalván már csak két református család él, templom nincs. Kisenyeden az istenházát elhordták, de látható még néhány sírkő meg a beomlott parókia, amelyet egyelőre nem akarnak visszaadni. Vingárdon a XIII. századi templomot gabonaraktárnak használták a kommunizmusban anélkül, hogy államosították volna; s az egyházi telket a változások után egyszerűen eladták egymásnak a szövetkezeti munkások – sorolja a tiszteletes.
Aztán keserűen legyint Gudor András:
– Az apák ették meg az egrest, s a fiak foga vásott bele.
Súlyos igazság ez, de úgy tetszik, nem egyetemes: Gudor fiának, Botondnak, a közeli Magyarigen lelkészének éppenséggel acélból lehetnek a fogai. A mélyszórványban szolgál, amelyben jó, ha egy-két református lélek akad településenként; olyan vidéken, amelynek magyarságát 1849-ben kiirtotta a móc népharag, s minderről tanulmányokat publikál, még ha megfenyegetik, ablakait kővel dobják is be éjszakánként.
Sok száz éves boltozatos parókián fogad Gudor Botond a hatalmas, elnéptelenedett magyarigeni templom árnyékában. A kertben Bod Péter sírja, a híres magyarigeni lelkészé, Bethlen Kata udvari papjáé és könyvtárosáé, a székely irodalomtörténészé, aki 1766-ban megírta az első írói lexikont, a Magyar Athenást. Lassan, ütemesen bong a harang a fejünk fölött: román halottért. Aztán elhallgat, s az ortodox harang veszi át a szót.
– Különösnek találják a falu nevét? – kérdezi a fiatal lelkész. – A monda szerint amikor Bethlen Gábor a hajdúit toborozta, elérkeztek ide is; s bekiáltoztak a házakba: magyar lakik-e itten? Az udvarokból annyi „igen” választ kaptak, hogy Magyarigennek nevezték el a falut. Ma hét református, tizenhárom katolikus él itt a több mint ezer lélekből.
Az érdekesség kedvéért: a település neve románul Ighiu.
Magyarigen kisnemesi, polgári vidék volt a középkorban, köveiből épült a gyulafehérvári székesegyház. Talán éppen a jómód lett a veszte: a bécsi döntés után a vagyonos, mozgékony lakosság elköltözött. De még ma is láthatók a három magyar sírkert maradványai: külön temetkezett itt pap, nemes és polgár. Ezek a temetők 1849-ben teltek meg igazán: a román felkelők megegyeztek az erődtemplomba húzódott magyarokkal, hogy felhagynak az ostrommal, és szabad elvonulást adnak, ha cserébe föladják az istenházát. A védők szépen hazavonultak. A következő napokban pedig diszkréten kopogtattak a magyar portákon: a kapás-kaszás móc parasztok egyenként fogdosták össze, s gyilkolták le a nemzőképes férfiakat. Aki a községházára menekült, azt kifüstölték, s ott helyben agyonverték husángokkal. Akár Srebrenica.
– Akkor megbomlott az együttélés egyensúlya, s nem is állt helyre soha – mondja Gudor Botond. – Azóta a magyarok törpe kisebbségbe szorultak Magyarigenben – egész Fehér megyében. Elődöm végigélte a gyülekezet pusztulását: egymaga hetven embert temetett el a faluban.
A lelkész szerint a szórványosodás már olyan fokú, hogy a gyulafehérvári egyházmegye rövidesen kihal. Horeát és Closcát még valahogy átvészelte a vidék, Avram Iancut már nem.
– Természetesen készültek stratégiai tervek a szórványosodás megállítására, de erre az erdélyi társadalom önmagában nem képes – hangsúlyozza Gudor Botond. – Nagyok az itteni elvárások Magyarország iránt. Meg kellene történnie végre az igazi találkozásnak a szórvány- és a tömbmagyarság között. A mostaniaknál sokkal radikálisabb megoldásokra van szükség: tanárokat kell a szórványba telepíteni, támogatni őket anyagilag, szellemileg, lakást biztosítani nekik… De ki vállalja ezt? Gazdasági alapok nélkül nincsenek csodák.
Gudor Botond apja fia: keserűen beszél, harciasan cselekszik. Különb dolgokat akar. Az erőd egy részét turistaszállássá alakította: Bod Péter sírjához, a környék gyönyörű, pusztuló templomaihoz messzi földről zarándokolnak Magyarigenre. Nyaranta táborokat szervez szórványban élő gyerekeknek; apránként javítgatja a templomot, s az egyház birtokait – bár csak a töredékét kapták vissza – négy géppel műveli. A vadonatúj traktor most is ott áll a kertben.
– Nézzék meg a templomunkat: hanyatlás végi hangulat ez a javából – vezet körbe a csöndben romladozó istenházában. – Már nem tölti be funkcióját, hatan-heten lézengenek ebben a hatalmas térben vasárnaponként. Futurista elképzelés, hogy a gyülekezetüket vesztett templomokat más célra használják: kiállítóteremnek, közösségi háznak. Ehhez ugyanis túl konzervatív az erdélyi társadalom – inkább hagyják összedőlni az épületeket.
– A hátszegi lelkésznek, Bódis Miklósnak szuggesztív elmélete van a templomkérdés megoldására: téríteni kell a románok soraiban – idézzük föl korábbi beszélgetésünket.
– Erdélyben történelmi kényszer hatására definiálják magukat nemzeti egyháznak a felekezetek. Ha a román hívek aránya meghaladja a gyülekezeten belül az ötven százalékot, én is románul tartom az istentiszteletet – felel a fiatal tiszteletes. – Ilyen esetben természetes a román pasztoráció, hiszen ostobaság volna elriasztani őket. Ám ahol meggyőződéses vallású emberek élnek, ott a térítés felekezeti feszültséghez vezet. Csupán virtuális gyülekezet jöhetne létre, amelyben a lelkek nem tartoznak igazán a közösséghez.
A Nagyenyed melletti Enyedszentkirály lelkésze, Ladányi Sándor határozottan elutasítja, hogy 180 lelket számláló református közössége szórványgyülekezet volna. Szerinte ez a fogalom annyit tesz, hogy az adott gyülekezetnek nincs jövőperspektívája.
Borospincéjébe invitál. Hatalmas középkori csarnokokban járunk, Ladányi megmutatja az egykori római castrum fundamentumát: Maros-kikötő volt itt, a fél falu belőle építkezett. A pince boltíveiben virágmintás kövek, a szentkirályi templom falába légiós tisztek sírkövét építették a középkori pallérok – a helybéliek szerint a kőlapok Szent István lovasait ábrázolják.
– Nyakas kálvinista vidék ez – mondja Ladányi Sándor, közben nagyot kortyolunk aranysárga borából. – Az erdélyi reformátusság magától értetődően puritán; egyenes, gerinces vallásosság ez, amely a sok háborúnak, a temérdek megpróbáltatásnak köszönhetően alakult ki. Vallásunkban megmaradtunk magyarnak, magyarságunkban pedig vallásosnak.
E tézis igazságát Nagyenyeden tapasztaljuk meg.
– Nem szabad lemondani a szórványról: a pusztulást megállítani nem lehet, de lassítani igen – Pásztori Kupán István arcán megfeszülnek az izmok. – Életem tizennyolc éve ment rá, s ebbe bele is lehet roppanni. De ha az Úristen a Veres-tengert ketté tudta vágni, akkor különbet is tud – mondja dacosan a szikár hatvanas férfiú, Nagyenyed református lelkésze.
A szoba sarkában régi-régi zenegép, finoman megmunkált, feketévé érett diófa bútor, óriási fémkorong az üvegkalickában. Kérdezzük, szól-e még. Pásztori Kupán István némán felhúzza a srófot, megpöccenti a korongot, mire tiszta üveghangon, mint a zenélődobozok muzsikája, fölcsendül a Kossuth-nóta. Korongcsere, már a Rákóczi-indulót hallgatjuk. Krúdy Gyula egyetértően kortyintana almapálinkájából, harapna hozzá a tepertős pogácsából, s hagyná, hogy a Monarchia-hangulat a velejéig átjárja. Mi is így teszünk.
– Nagyenyed szakkollégiumával a hídfő szerepét tölti be a dél-erdélyi szórványvidéken – folytatja a nagyenyedi lelkész, amikor lejár a zenegép. – A változások után az volt a tervem, hogy az újraindított református oktatást Nagyenyed köré összpontosítsuk. A városba ezzel életet lehetett volna lehelni s fokozni a magyar jelenlétet. Hozzáteszem: itt már csak minőségben szabad gondolkodni – számbelileg rég elveszítettük a játszmát.
A harmincas években Nagyenyed 85 százaléka volt magyar. Ma harmincezer lakosból alig négyezer. Ám a szűk kis belvárosban, ahol a várfal még védi a református meg az evangélikus templomot, és a Bethlen-kollégium utcácskájában csak magyar szót hallani: székelyföldi kislányok, gyimesi csángó vadócok sétálnak párosával, hangos „Békesség Istentől!” köszöntéssel üdvözölve a tiszteletest.
– A Bethlen-kollégium 1662-től az erdélyi lelkészképzés központja – magyarázza Pásztori Kupán István. – 1948-ban államosították, máig nem kaptuk vissza. A kollégium mindig országos vonzásából élt: ha ma közvetlen környezetének kellene kiadnia a diákságot, akkor nekünk befellegzett volna. De az országos merítés csak akkortól lehet igazán hatékony, amikor az intézmény a tanári lakásokkal együtt visszakerül a református egyház tulajdonába. A fiatal tanárok idecsábítása ugyanis kulcskérdés a kollégium fönnmaradásában. Ma éppen azok a szegényebb vidékek nem képesek a gyermekeiket idejáratni bentlakás híján, ahol jelentősebb népszaporulat van, mint Gyimes például. Pedig a kollégium fenntartása egyenértékű a szórvány fennmaradásával.
Pásztori Kupán büszkén állítja: aki a kollégiumban végez, az többnyire hazamegy szülőföldjére, és ott marad – ez egyszerűen az iskola szellemiségéből következik. A kommunizmusban megszüntetett tanítóképzést pedig nemrég indították újra. A baj nem itt van. Ma legalább ezer magyar diák tanul a Bethlenben, ami szép szám ugyan, de kétszázzal kevesebb, mint pár éve. A lassú, de biztos csökkenés folytatódik.
– Nagyenyeden már olyan a magyar, mint só a levesben – a háromszéki származású Pásztori Kupán István arcán góbés somolygás jelenik meg. – Sokan szeretnék, hogy olyan legyen, mint a krumpli: annak a java a földben van.
– Legalább ezer magyar hiányzik a városból – ezt már az ifjabbik Pásztori Kupán István mondja. A kollégiumból érkezett éppen, lehuppan apja mellé. – Papíron nyilván vannak tartva, de külföldön dolgoznak. A románoknak meg eszük ágában sincs bármit is visszaadni: kétezer ingatlan visszaszolgáltatására várnak a magyar egyházak.
A nagyenyedi lelkész fia ültében előrehajol, gúnyosan megvillan a szeme:
– Tudják, mi lenne a teljes visszaszolgáltatás? Az ember fölmegy az enyedi templom tornyába, s ameddig ellát szép napos időben, azt mind visszakapja. Ha komolyan vennék a törvényt, Erdély területének hatvan-hetven százaléka visszajutna magyar kézbe. És ezt pontosan tudják a románok.
Ifjabbik Pásztori Kupán szerint az egyházi birtokokkal ugyanaz a gond, mint a termőföldek visszaszolgáltatásával: hiába adnák vissza a területet (ha adnák), az elvett állatokat, termelőeszközöket sosem kapják meg, így nem lesznek anyagi források, pénzzé tehető ingóságok, amelyekkel elkezdődhetne a földművelés. 1948 előtt gyökeresen különbözött Erdély demográfiai képe a mostanitól. A rossz privatizáció valójában második földrablás volt (Trianonnal együtt a harmadik): azok kaptak itt földet, akiknek ’48 előtt nem volt, vagy nem itt volt. Erdély kirablása amúgy is Románia történelmi hagyománya, mutat rá mellékesen ifjabbik Pásztori Kupán, hiszen ma egész Erdély annyi állami juttatást kap, mint Bukarest, miközben a nemzeti termelés hetven százalékát adja.
– A jog megvalósításának nincsenek jogi garanciái, itt mindent a bürokrácia és a korrupció lehetetlenít el – mondja indulatosan. – Az egykori katolikus plébános a privatizációs árverésen megnyerte Enyed szállodáját, s az egyházközség annak rendje s módja szerint kifizette a vételárat. Hatóságilag, értik ezt, hatóságilag szüntették meg a tulajdonjogot!
Idősebb Pásztori Kupán István csöndben bólogat, közben fia, a Bethlen-kollégium oktatója, egyben a kolozsvári teológia tanára egyre jobban nekitüzesedik:
– Mi Romániában harmadrendű állampolgárok vagyunk. Itt minden alapvető jog privilégiumnak számít, lásd az anyanyelvű helységnévtáblák esetét. Hány embernek kell lennem, hogy emberszámba vegyenek? Enyeden nem írják ki magyarul a város nevét, míg Szászrégenben kiírják a németet, pedig ott már csak pár tucat szász él. Hiába, Németország nagyobb hatalom, mint Magyarország.
– A nagyszerű Európában képtelenek bármit is kezdeni a kisebbség fogalmával, sőt ez néha Magyarországon is komoly gondokat okoz. Történelmi helyzetből fakadó különbség van kisebbség és kisebbség között – üt az asztalra a fiatal tanár. – Hogy a kislányom magyarul tanulhat Nagyenyeden, az nem hasonlítható össze azzal, hogy egy török kislány török iskolában tanulhat Hamburgban. Különbség van őshonos és bevándorló kisebbség között: más a jogi helyzete annak, aki intra muros (a falakon belül – M. G.) van, és aki extra muros él. Utóbbiak eldöntötték, hogy másik országba, kultúrába költöznek. Mi viszont nem hagytuk el az országot, hanem az ország hagyott el minket. A hamburgi példa a jogalkotás kérdése. Az én kislányomé a jogvisszaadás és -elismerés problematikája.
Ifjabbik Pásztori Kupán István mély lélegzetet vesz, megint előrehajol:
– Mert kikből is áll az Európai Unió? Frízeket lekalapáló hollandokból, katalánokat, baszkokat lehengerlő spanyolokból, bretonokat, elzásziakat semmibe vevő franciákból, szárdokat csöndre intő olaszokból. Ez az unió a saját gondjait sem képes megoldani, nemhogy mások kisebbségeinek válságát. Tiltakozom az „ethnic group” európai fogalma ellen, mert az alacsonyabb rendű a „nation”-nál. Mi nemzet vagyunk, nem pedig népcsoport.
– Ön igazán nem vádolható kritikátlan eurooptimizmussal.
– Romániából addig lehet bármit is kipréselni, ameddig nem lépett be az unióba – felel a fiatal teológiatanár. – Utána minden az ellenkezőjére fordul: megindulhat a magyarok elleni offenzíva. Pontosan tudják, ha bekerültek, néhány kisebbségi cirkusz miatt nem fogják kizárni őket! Addig kell lépni, amíg még kívül vannak – csak addig van az uniónak kényszerítő, megszorító ereje.
– Úgy tetszik, Magyarországon is fordul a kocka.
– Rá kellene végre ébredni: a magyarországi adófizetőnek nem érdeke, hogy a határon túliakat magára hagyja – hangsúlyozza ifjabb Pásztori Kupán. – A trianoni Magyarország ma geostratégiailag védhetetlen. Nincsenek természetes határok, egy cserkészcsapat is könnyedén beveszi Ecsert. Ezért roppant fontos, hogy a határon túli nyelvi gyűrű megmaradjon, mert az még képes megszűrni a Magyarországra bejutó embereket. Ha megszűnik a nyelvi gyűrű, a mai Magyarország szélei kezdenek szórványosodni.
Jó, ha bevéssük e szavakat, csak a miheztartás végett: ha elveszett a gyűrű (és elveszett a híd), mai határaink fölgyűrődnek, és a trianoni Magyarország peremvidékei csángósodni kezdenek. Ez volt Bem igazsága is. Elég egy pillantás: a román ortodox templomok ott sorakoznak a román–magyar gránicon, szinte bevetésre készen.
– Az Orbán-kormánytól kaptunk pénzt a kollégium tornatermének fölújítására – folytatja a fiatal tanár. – Az új kormány már nem utalta ki az összeget. De a hatóságok különben sem szeretik, ha a magyar állam figyelme felénk fordul. Szili Katalin meglátogatta a kollégiumot, s nyolcszáz eurót adományozott nekünk. Amikor a küldöttség elment, két nap múlva egészségügyi ellenőrzést kaptunk, majd tizenegymillió lejes büntetést. Amikor bevezettük a gázt, másnap jött a rendőr, hogy lopott csöveket használtunk fel. Majd egy hétig pénzügyi ellenőrök zaklattak bennünket. Semmit nem találtak, pedig alaposan átnyálaztak mindent. Két nap múlva sápadtan visszasompolyogtak, mondván, muszáj megbüntetniük a kollégiumot, ezt az utasítást kapták. Vagy kifizetjük a büntetést, vagy addig maradnak a mi költségünkre, amíg hibát nem találnak. Fizettünk.
– Magyarországon ma sokan a román–magyar megbékélésben látják a megoldást.
– Az 1784-es Horea–Closca-féle felkelést, amelyet II. József inspirált, ma már forradalomnak nevezi a román történetírás. Vajon a forradalmárok milyen gyakran kapnak lovagkeresztet a császártól? – húzza fel szemöldökét ifjabb Pásztori Kupán. – E történelmi örökségeknek a birtokában nagyon nehéz bármiféle megbékélés; ami ma folyik, az álmegoldás, nincs távlata. Hogyan lehetne lelkünkben megnyugodni, amikor Romániában annál magasabb szobrot kap egy népirtó, minél több magyart gyilkolt le? Mi sem emelünk szobrot a vallásüldöző Báthori Gábornak – bár támogatta a reformációt, a tolerancia elve ellen vétett. Egy edinburghi tanárom mondta: „A múlt az, ami megtörtént, a történelem pedig az, amit mondunk arról, ami megtörtént.”
A dél-erdélyi templomtörténet e tézis tanmeséje. És a nietzschei igazság román karikatúrája: nincsenek tények, csak értelmezések. Romániában aggasztóan nehéz stabil történelmi tényeket találni. Az Aranyos völgyében, festői móc falvak között autózunk hazafelé, Presaca (Ombolygyepű), Zalatna, Abrudbánya, Verespatak marad mögöttünk. Presacán megállunk az 1898-ban emelt emlékműnél: körülötte puszta rét, a helybéliek szerint nem szabad házat építeni a magyarok tömegsírjára, mert éjszakánként még hallatszik a föld alól a nyöszörgésük. A menekülőket itt érték utol, s mészárolták le Iancu szabadcsapatai. Az emlékmű hátoldaláról kivakarták a feliratot. Csak a Pax szó maradt épen. Talán túl magasan volt. Zalatnán obeliszk a monarchiás közútépítőknek. Tavaly emelte a Szombathelyi Közútépítő Vállalat. Felirata most savval lemarva. Abrudbányán bóklászunk, megtorpanunk a jó hetven éve beomlott tetejű unitárius templom előtt. Azt mondják a helybéliek, szerencsésebb, ha nem fényképezzük, mert vertek már meg itt magyar operatőröket is.
Elhisszük.
Azért a szomszédos utcában utoljára megörökítünk egy darabokra törött kőoszlopot, rajta magyar felirattal: „Így múlik a mi életünk, így tűnik a mi tettünk.”
VÉGE
origo.hu
Orbán Viktor: Most egy teljesen új gazdaságpolitikára van szükség
