Aprócska morál

„Negyvenéves koromban eszem ágában sem lett volna megírni ezt a könyvet. Öngyilkos akció lett volna! Most azonban már a hatvanötödiket taposom, nyugdíjba készülök, megengedhetem hát magamnak, hogy összerúgjam a port ezzel az újsággal!” – mondja a sztárújságíró.

A francia oknyomozó újságírás fenegyereke tényleg összerúgta a port az újsággal, és tényleg visszavonulni készül. Mindezt nyilván nem a botránykeltés kedvéért teszi, hiszen már negyvenéves korában is tabudöntögető könyveket írt. Pierre Péan most ismét ezt teszi: felhívja a figyelmet és elgondolkodtat sokakat egy intézménynek számító újság helyéről és szerepéről a politikában.
Újra kell írni a francia sajtótörténetet a könyv után? S vajon megmarad-e referenciának ezután is az újság a franciák és franciákat figyelő külföldiek számára?
A Monde rejtett arca című könyv hatalmas siker francia földön: folyamatosan vezeti az eladási listákat – eddig már több mint háromszázötvenezer példány kelt el belőle. A viták változatlan hevességgel dúlnak körülötte. A Pierre Péan, Philippe Cohen szerzőpáros úgy nekiment a nagy tekintélyű és patinás Monde című lapnak, ahogyan korábban soha senki nem merte megtenni. Péan jó nevű író-újságíró, leleplező könyvek egész sorát publikálta, például a TF 1 közszolgálati tévécsatorna különös privatizálásáról, a néhai Mitterrand elnök pétainista múltjáról, a francia Afrika-politika visszásságairól vagy éppenséggel a betlehemi palesztinok helyzetéről. Philippe Cohen pedig, aki jelenleg a Marianne című hetilap munkatársa, korábban a Monde újságírója volt, így belülről ismeri a napilap kulisszatitkait.
Eddig senki sem mert ujjat húzni a Monde vezetőivel. A napilap afféle szent tehén volt – s kérdés: maradt-e? – a francia szellemi és politikai életben. Nos, Péanék, talán a Monde-dal ellenérdekelt csoportok unszolására, belevágtak a nagy fába. Két esztendeig tartó oknyomozás, adatgyűjtés, interjúkészítés és dokumentumkutatás után jelentették meg 630 oldalas könyvüket, amely vádirat a francia újságírás legfontosabbnak tartott orgánuma s vele egyfajta újságírás, egyfajta szellemiség ellen.
A Péan–Cohen duó nem kevesebbet állít, mint hogy az Hubert Beuve-Méry alapította, nagy hagyományú lap 1995-ben, amikor új emberek kerültek a vezető posztokra, kezdett letérni a tisztességes újságírás ösvényéről, és politikacsináló, nyomásgyakorló szerepet vindikálva magának, korrekt tájékoztatás helyett manipulációra adta a fejét.
A Monde-ot 1944-ben alapította Beuve-Méry De Gaulle tábornok ösztönzésére, hogy objektív hírforrás legyen ama zűrzavaros időkben. S az is lett: kiegyensúlyozottan tájékoztatott, visszautasította a szenzációhajhászást, s mély bizalmat sikerült kivívnia (és megtartania) olvasói körében. E nemes hagyományokat csúfolták meg – állítják Péanék –, amióta a lapigazgatói székbe Jean-Marie Colombani, a főszerkesztői szobába Edwy Plenel, a felügyelőbizottsági elnök székébe pedig Alain Minc ült. E „mesterhármas” terrorizálja a francia gazdasági és politikai élet különböző szereplőit, mégpedig hol a saját egyéni érdekeinek megfelelően, hol pedig a lapcsoport érdekeit preferálva. Bizonyos híreket elhallgatnak, másokat kiszivárogtatnak, egyes ügyeket nagydobra vernek, nagy garral lelepleznek, másokat elhallgatnak, vagy jelentőségüket kisebbíteni igyekeznek. Zsarolnak, visszaélnek befolyásukkal, olykor meg nem engedhető módon összefonódnak a hatalommal, s bizony, egyéni érdekeik érvényesítésétől sem riadnak vissza. Jean-Marie Colombani állítólag így érte el, hogy szülőhelyén, Korzika szigetén adózhasson, ott ugyanis kedvezőbbek a feltételek, mint Párizsban – holott az adótörvények ezt nem tennék lehetővé számára.
A vaskos leleplező könyv állításait a megjelenés óta eltelt három hónap alatt érdemben nem cáfolták. A perbe hívott Monde-korifeusok mindössze hangulatkeltésről, kampányról értekeznek. Időközben az is kiderült, hogy a hármak a könyv készítése idején nemcsak nyilatkozni nem voltak hajlandók a riportereknek, hanem Colombani még Péan kiadóját, a Fayard igazgatóját is megkörnyékezte. Csakhogy Claude Durand igazgató túljárt az eszén: egyik spanyolországi filiáléjával adatta ki a könyvet. „El akartam kerülni, hogy a Monde tudósítói a nyomdában szaglásszanak, és esetleg csináljanak is valamit!” – nyilatkozta Durand igazgató a Point című hetilapnak. Ő egyébként e könyv kiadásával vállalta a megbélyegzést is: „A Monde-nak az a taktikája, hogy amikor valaki zavarja a köreit, mindjárt megvádolja: rásüti a vörösesbarnás, azaz nemzeti-soviniszta, fasiszta, miegyéb bélyeget.”
A könyv beszámol például arról, hogy az 1995-ös elnökválasztási kampányban a Monde kíméletlen harcot hirdetett Jacques Chirac ellen, és teljes mellszélességgel az ellenlábast, Edouard Balladurt támogatta, olyannyira, hogy a májusi elnökválasztás előtt néhány hónappal szalagcímeivel már azt hirdette, hogy az elnökválasztás lefutott meccs, immár el is dőlt, Balladur az új köztársasági elnök.
Edouard Balladur tanácsadója egyébként Alain Minc volt. Ezt az egyáltalán nem mellékes körülményt a Monde persze nem kötötte olvasói orrára.
Charles Pasqua jobboldali belügyminiszter fő bizalmasának tanácsadója pedig ugyan ki más volt, mint a valaha trockista Edwy Plenel, aki még a főszerkesztői székben is megőrizte ezt a címet. Plenel munkássága egyébként – legalábbis a Péan–Cohen szerzőpáros információi alapján – a szerepek teljes zűrzavaráról árulkodik. Leírják, hogy Plenel média-tanácsadói szerepet lát el a rendőrszakszervezet vezetője, Bernard Deleplace mellett, kidolgozza a szakszervezet stratégiáját, előkészíti nyári egyetemét – majd az egészről a Monde különtudósítójaként számol be.
De nem is emiatt marasztalják el leginkább a bajszos főszerkesztőt, hanem azért, mert az oknyomozó újságírásból – Péan megfogalmazása szerint – terroreszközt csinált. Politikusokat és vállalatvezetőket revolverez, hogy növelje a saját és lapja hatalmát. A megannyi példa közül egyetlen: a könyv szerzői szerint több mint hat évig tartó „diszkrét szövetség” virágzott Edwy Plenel és Charles Pasqua között. Ennek egyik szenvedő alanya a lap egyik újságírója, Eric Fottorino, akinek alaposan dokumentált, helyszíni riportokkal megtűzdelt sorozatát Pasqua gaboni ügyeiről Plenel főszerkesztő elfektette. Plenel állítólag azt mondta Fottorinónak Pasquáról: „Én az ő bőrét akartam, ő az enyémet, így hát most barátok vagyunk.”

S ezek még a kisebb ügyek. Nagyobb horderejűeknek tartják a szerzők azokat, amelyek a Monde körül tervezett sajtóbirodalom kiépítésével függnek össze. A Colombani–Plenel–Minc hármas ugyanis állítólag minden kétes és nemtelen eszközt bevetett, hogy saját sajtóbirodalmat építhessen ki. Ezzel függ öszsze az Express című hetilap felvásárlása körüli hercehurca vagy a Húsz Perc című ingyenes norvég lap párizsi megjelentetésének megakadályozása.
A Monde néhány évvel ezelőtt fel akarta vásárolni az Expresst, amely akkor Jean-Marie Messier cégének tulajdonában volt. Az ügylet azonban különféle okok – elsősorban Chirac elnök ellenállása – miatt nem jött létre, ám végzetesen megromlott a viszony a Monde triumvirátusa és Jean-Marie Messier között, s az időközben Vivendi-főnökké avanzsált Messier tavalyi megbuktatásában – kitartó kampányával – eminens szerepet vállalt a Le Monde.
Hasonló sors jutott a norvég Schibsted kiadónak. Amikor a norvégok Párizsban is utcára akarták dobni ingyenes lapjukat, s úgy döntöttek, hogy a Monde nyomdájában állíttatják elő, a francia állami illetékesektől villámgyorsan szabad utat kaptak tervük megvalósításához. Amikor azonban kiderült, hogy a norvégok más nyomdákkal is tárgyalnak, a Monde cikkeket jelentetett meg az ingyenes újságok kártékonyságáról, s végül elérte, hogy a Húsz Perc egy részét, mintegy kétszázezer példányt mégiscsak az ő nyomdájában állítsák elő, mégpedig az eredetileg kialkudott árnál jóval drágábban.
„Évtizede is már annak, hogy ellopták tőlünk az újságunkat – panaszkodik könyve előszavában a két szerző. – A Monde legfőbb eszköze ma már a megfélemlítés, amelyet kíméletlenül saját céljai megvalósításának szolgálatába állít.” Ezt pedig nem lehet tovább tűrni, hiszen csorbítja a demokráciát – vonják le a következtetést. Péanék e megállapításával más párizsi újságok és fontos személyiségek is egyetértenek. A baloldali hetilap, a Nouvel Observateur választ sürget a Monde vezetőitől. Michel Charasse baloldali szenátor, a Jospin-kormány volt minisztere azt nyilatkozta, hogy megveti a Monde vezető hármasát, mert elárulta a Beuve-Méry meghonosította etikát, s hiteltelenné tette ezt a valaha minden gyanú felett álló újságot. „A Monde évek óta tisztára olyan, mint Tartuffe! Most ezt egy könyv végre ki is mondta!” – ez Nicolas Dupont-Aignant jobboldali képviselő véleménye. Claude Allegre baloldali politikus pedig egy epizódot elevenít fel a Parisien című lapban: „Edwy Plenel egyszer felhívott telefonon, akkor még miniszter voltam, s fenyegető hangnemben közölte velem: ha Jospin kormányfő nem nevezi ki Patrice Bergougnoux-t a rendőrség vezetőjévé, akkor megnézheti magát. Sokba fog ez kerülni Jospinnek” – mondta Plenel. Meséli ma Allegre.
De miért csak most?
A Monde politikacsinálóinak most szemére vetik a basáskodást, a fenyegetőzést, a hatalommal való visszaélést, ám főleg azért éri őket bírálat, mert ezenközben veszik maguknak a bátorságot, hogy az erkölcs bíráiként lépjenek fel. Erkölcsről prédikálnak, szentenciákat fogalmaznak meg, jó és rossz pontokat osztogatnak, osztályozzák a francia közélet szereplőit, felemelnek vagy megbélyegeznek, érinthetetleneknek vagy páriáknak minősítenek egyeseket.
A könyv megjelenése után született nyilatkozatok mindenesetre azt jelzik: sokan gondolják úgy, hogy igazuk van a Monde rejtett arcát megmutató íróknak. És sokan éppen e lap ürügyén jelzik, hogy elegük lett az ítélkező-kirekesztő újságírásból. „A robespierre-izmus éveiért most fizet meg a lap” – írja az egykori rivális, a Figaro egykori főszerkesztője, Franz-Olivier Giesbert. A bökkenő csupán az, hogy önmagában a robespierre-i kérlelhetetlenséggel még nem volna különösebb baj, ha azt nem annak nevében gyakorolnák, amit Nietzsche aprócska morálnak nevez. Vagyis ama moralizálgatás nevében, amely mindig rendíthetetlenül biztosnak mutatja magát a saját igazában.
Igaz, ez nem csak a francia sajtó – nevezetesen a Monde – gondja.