Ausztria kontra EU?

Jelentőségéhez képest aránytalanul keveset tudunk Ausztria európai uniós csatlakozásáról s az osztrák integráció hatásáról. Pedig évszázadok óta közös a történelmi és kulturális múlt, Ausztria hazánk egyetlen uniós szomszédja, az osztrák gazdaság Magyarország második legfontosabb exportpiaca, s nyugati szomszédunk legnagyobb kisebbsége a magyar – csak néhány érv, amely a témában való elmélyülést indokolja.
Ausztriában, a csatlakozási szerződés aláírását megelőzően, 1994. június 12-én tartottak népszavazást az integráció kérdésében. Noha az osztrákok nem lelkesedtek nagyon az uniós csatlakozásért, a kampány hatására a referendumon részt vevő választópolgárok 66,6 százaléka szavazott igennel az 1995-ös integrációra. A belépést követő egy–másfél év alkalmazkodási folyamatai után viszont az osztrákok 40 százaléka tartotta csak az EU-tagságot egyértelműen pozitívnak, a többi megkérdezett részben rossznak, részben jónak, míg teljesen negatívan 23 százalékuk nyilatkozott az integrációról. Ausztriában a csatlakozás kérdésének megítélése azóta is felemás, az EU-szkeptikusok tábora talán itt a legnagyobb. Vizsgáljuk meg, hogy mi is okozta a csalódást, a hangulat folyamatos romlását az EU intézményeivel szemben, a kezdettől nettó befizetőként számon tartott osztrákoknál!
Ausztria 1995-ben már jóléti államként csatlakozott az Európai Unióhoz. A kilencvenes évek brüsszeli elemzései szerint Ausztria volt a „túlszubvencionált minta” az európai közösségben. Éppen ezért az osztrák gazdaságpolitikára az EU-csatlakozás nagy alkalmazkodási terhet rótt: a különlegesen érzékeny mezőgazdaság, a hozzá ezer szállal kötődő élelmiszeripar, továbbá a kis- és középvállalati szektor kétségtelenül a csatlakozás vesztes területei közé tartoztak.
Ha valaki fellapozza az 1995-ös és 1996-os osztrák napilapokat, az EU-val kapcsolatosan szinte csak elmarasztaló írásokat talál.
Öles betűkkel tudósítottak akkoriban az újságok arról, hogy a mezőgazdaság, azon belül is a parasztgazdaságok dotálása uniós nyomásra kell, hogy „újraformálódjék”. Ennek oka: 1995 előtt a támogatottság jóval magasabb és eltérőbb volt, mint az EU-ban. Ausztriában tehát meg kellett változtatni a garantált felvásárlási árak rendszerét, s hatályba kellett helyezni a közös agrárpolitikát. A piaci kapuk teljes kinyitása ugyanakkor azt is jelentette, hogy hirtelen megugrott az uniós agrártermékek beáramlása az élelmiszerpiacra, „természetesen” az osztrák termékek rovására. A nagyságrendekkel olcsóbb görög, francia, olasz és portugál termékek importja miatt zuhanni kezdtek az élelmiszer-ipari árak, ami csődbe sodorta a kis osztrák agrárgazdaságokat. Az Osztrák Parasztszövetség statisztikái szerint a felvásárlói árak 30–50 százalékkal estek. Egy 1997-es felmérés szerint a csatlakozás következményeként a tejfeldolgozó üzemek 80 százaléka ment tönkre.
Brüsszelben azt sem nézték jó szemmel, hogy Ausztriában alig több mint tíz hektár az átlagosnak mondható mezőgazdasági üzemméret, míg az uniós átlag 16,4 hektár. És problémának bizonyult, hogy az osztrák mezőgazdaság az EU átlagánál munkaintenzívebb. Noha az agrárszektor átalakítására Ausztria kapott uniós támogatást, a három leginkább érintett régió (Alsó- és Felső-Ausztria, továbbá Stájerország) a pénzekhez a brüsszeli pályáztatási rendszer bürokratikussága miatt csak jóval később jutott hozzá.
Kisebb mértékben, de az erősen polarizált osztrák ipart is megrázta az integráció. Tudniillik nyugati szomszédunknál az egészen kicsi, zömében tíz fő alatti családi cégek adják az összes vállalkozás 95 százalékát, míg a kimutatások szerint az összes üzem kevesebb mint egy százalékát teszik ki az ezer főnél többet foglalkoztató nagyvállalatok. S miközben 1995-ig a kis- és közepes vállalkozások úgyszólván alanyi úton kaptak állami támogatást, az uniós források elérése a szórt területi sajátosságok miatt nehézkesnek bizonyult. Nem lehet azt sem elhallgatni, hogy az Európai Unió által előírt liberalizálás számos területen árcsökkenést okozott. Példa erre a telefonpiac. Ám ami jó a fogyasztónak, kedvezőtlen a szolgáltatónak. Így az egykori állami monopólium, a Telekom Austria is „megszenvedte” a Brüsszelből támasztott követelmények végrehajtását. Hasonlóan negatív élményt jelentett, hogy Brüsszel büntetőszankciókat helyezett kilátásba azért, mert a honi dohányipar szintén állami kizárólagosságot élvezett. Sógoraink azt sem felejtették el, hogy Brüsszel ultimátumszerű felszólításaira kellett az energiaszektort liberalizálni. Mindezekből talán következik: a csatlakozás után rekordmélységbe süllyedt a GDP, a munkanélküliség pedig nőtt.
A „szent tehénnek” számító stratégiai cégek mellett számos bank és nagyvállalat került külföldi, elsősorban német tulajdonba.
Rengeteg kritikát kapott az osztrák sajtóban az éves EU-tagság ára is. Ausztria nettó befizetőként az Európai Uniónak a csatlakozás első éveiben ugyanis 15-16 milliárd schillinget utalt át az uniós kasszába, ám ebből – különböző pályázati csatornákon – tízmilliárd érkezett vissza. A legnagyobb gondot persze az osztrák területek „túlfejlettsége” okozta, így Alsó-Ausztria s Burgenland kivételével más régiók alig-alig részesültek az uniós pénzesőből. Ez egyébként 1995 óta kényes kérdés az osztrákoknál, akik – fogalmazzunk diszkréten – csalafinta módon járják ki a brüsszeli adományokat. A múlt évben az osztrák gazdasági és foglalkoztatási minisztérium egyik főtisztviselőjével készítettem interjút, aki elárulta: elégedetlenek az EU támogatási rendszerével, így egy projekt megvalósításához mindenféle protekcionista eszközt igénybe kell venniük. Burgenland, melyet korábban Ausztria szegényházának tartottak, viszont profitált az uniós tagságból. Az infrastrukturális fejlesztések mellett a növénytermesztés és a bortermelés részesült dotációban. Burgenland ugyanakkor, bármilyen meglepő is, már nem Brüsszelből, hanem belőlünk él. Az egykor hazánkhoz tartozó magyar, szlovén és horvát ajkú régió számára – a statisztikák alapján – immár Magyarország a legfontosabb gazdasági partner.
Az osztrákok körében általában az EU iránt amúgy sem lángoló rokonszevet az utóbbi időben nemcsak a semleges ország státusának elvesztése vetette vissza, hanem az is, amit Brüsszel művelt a 2000-es kormányalakítás nyomán. Aki nem emlékezne rá: Wolfgang Schüssel kancellárként az Osztrák Szabadságpárt bevonásával alakított kormányt. Mint emlékezetes, akkor Ausztriát évekre kiközösítette – egyébként az idő is igazolta, hogy teljesen alaptalanul – a „művelt Nyugat”.
A belépés óta eltelt nyolc év mérlege tehát felettébb ellentmondásos Ausztriában, sikeresnek azonban semmi esetre sem mondható a csatlakozás. Az Európai Unióból való kiábrándulásnak a fentiek mellett talán az a legfőbb oka, hogy az elvárások túlzottak és egyoldalúak voltak Brüsszellel szemben, s a belépés után gyakorlatilag leállt a tájékoztatási kampány.
Míg az 1994-es állami kampány során az előnyöket felnagyították, addig az integrációból fakadó terheket, a beilleszkedés nehézségeit alábecsülte a „sógorék” propagandagépezete. Ausztriában éppen ezért általános vélemény, hogy ma már az is valami, ha egy átlagos osztrák halandó úgy tartja: nem él rosszabbul, mint 1995 előtt.