Az utolsó éjszaka

Olykor már úgy beszéltem róluk, mintha a családomhoz tartoznának: a rigóim. Vagy: a madaraim. Gondoltam rájuk télen is, zimankós napokon, s tavasszal, amikor lelkesen énekeltek a teraszom alatt. Okosan néztek rám a közeli fákról. Reggelente kurjongattak nekem, de nem mutatkoztak. Szerények voltak.
Annak külön története van, hogyan fészkelték be magukat hozzánk néhány évvel ezelőtt.
A feleségem vette észre egy délelőtt, hogy egy rigó repdes az erkélyünkön, csőrében fészekrakáshoz szükséges szalmaszálakkal, fűvel, apró gallydarabokkal. Kinézte magának a fészekrakás helyét az egyik kiakasztott képünk fakeretének sarkán. Feleségem elhessentette a madarat.
A tojó azonban ragaszkodott a környezethez, fészket rakott erkélyünk közelében az eresz alatt. Onnan nézett bennünket, ha kiültünk pihenni a nádfonatú székekbe. Lehet, hogy szidalmazta is a családot. Amikor aztán a fiókák már tudtak röpülni, odamerészkedtek egy nap az erkély korlátjára. Csiviteltek, torzsalkodtak. A feleségem megsajnálta őket. Tett nekik vizet egy cserépedényben, aztán néhány almát is kint „felejtett”.
Nem mesélem el részletesen a barátkozásunk, ismerkedésünk történetét, hosszú lenne. Több éve tart. A rigók, összesen öten, ennyi a szaporulat, meglátogatnak bennünket télvíz idején, amikor hó lepi a fagyos földet.
Egyszer a feleségem azt is hallotta, hogy egyik rigónk megkopogtatta csőrével az ablakunkat. Nagy hideg volt akkoriban, fagyos szelek fújtak, ezért ilyenkor rendszeresen etettük őket. Nagyon kedvelték az almát, körtét, elcsipegették, amit kiraktunk eléjük.
A fizetséget madárdalban kaptuk meg érte reggelente. Újabban azonban eltűntek a rigók a kertünkből. Szomorúan láttam tegnap a három almát kirakva az asztalra. Meg se csípték. Nem éhesek ilyenkor, bőven terített a természet asztala, nem szorulnak segítségre.
Egy kissé elszomorított ez a hűtlenség. De meg is értem: lehet-e hű valaki, akinek szárnya van? Csak a földhöz kötöttségre jellemző tulajdonság a hűség. A kiszolgáltatottak privilégiuma.
Mennyire mások a kutyák! Nincs ugyan most a házban nálunk négylábú, de emlékszem az utolsóra, a Fifi nevű kutyára. Azt hiszem, Fifi volt az utolsó kutyám. Ha rá gondolok, még mindig összefacsarodik a szívem.
Nálunk öregedett meg, családtagnak számított. Tízéves múlt már, amikor megbetegedett. Fiammal bevitettem az állatorvosira. Menthetetlen volt. Elbúcsúzott tőle a család, mindenki megsimogatta. Délután hozza vissza a fiam a klinikáról. Azt tudakolta az állatorvos, igényt tartunk-e a tetemére, mert azt nekik tudniok kell, addig nem adják be neki a méreginjekciót. Reggelre várja az üzenetet.
Sose felejtem el azt az utolsó éjszakát. Korán lefeküdtem, Fifi beballagott hozzám, az ágyam mellé telepedett. A papucsomra hajtotta a fejét. Merően nézett. Fél könyékre támaszkodva szembenéztem vele.
A ház aludt. De én nem oltottam el az olvasólámpát. Néztem kitartóan a hűséges állat szemébe. Tudta ő is, biztosan tudta, hogy ez az utolsó éjszakája. Homályos volt a szeme, lehet, hogy sírt a kutya. Mit sirathat egy kutya? Nyarakat, amikor illatos szellő borzolta a szőrét a fa vastag, hűvös árnyékában? A teleket, amikor a meleg szobában várta az ebédjét? Vagy a gazdi puha simítását a fején? Mindez benne volt néma tekintetében. És a szeretet. A ragaszkodás. Reggel a fiam pórázra kötötte, és elvitte a vesztőhelyre. Amikor bozontos fejére gondolok, hű szemére, madaraim hűtlenségén morfondírozva sírhatnékom támad.
Beleharapok a rigók által otthagyott egyik almába…