Blair modernizálná az igazságszolgáltatást

A szokásosnál is több és súlyosabb támadás érte minapi kormányátalakítása után a brit miniszterelnököt. Tony Blairt bírálták energikus és tehetséges egészségügyi miniszterének távozásáért, valamint azért, mert néhány előléptetésre érdemes személyt meghagyott a helyén, miközben egy-két új kinevezés szemet szúrt. Mindezen azonban két nap alatt túlteszi magát a közvélemény. Azon azonban már nem, hogy Blair ezúttal vakmerő alkotmányjogi reformra határozta el magát, s ezt megpróbálta feltűnés nélkül becsempészni a nyári őrségváltás rutinszerű intézkedései közé.

Nem kisebb vállalkozásról van szó, mint az 1400 éves lord- kancellári tisztség megszüntetéséről, s helyébe új hivatalok létesítéséről. Nagy-Britannia hagyományokhoz ragaszkodó ország, nagyra értékeli történelmének folyamatosságát, amelyet igen kevés nagy váltás szakított meg az évszázadok alatt. Régi angol mondás, hogy „ami nem törött, azt ne javítsd”, vagy párja, hogy „amit nem szükséges, azt nem szabad megváltoztatni”. A Blair által most menesztett Lord Irvine – aki egyébként a miniszterelnök régi jóbarátja, s egykori pártfogója jogi pályafutásának kezdetén – a 268. lordkancellár volt, s számtalan illusztris elődje közé olyan személyiségek tartoztak, mint például Sir Thomas Moore, akit az európai történelem Morus Tamás néven, mint az Utópia szerzőjét, rotterdami Erazmus barátját, Európa egyik legnagyobb humanistáját tart számon, és akit szentté avatott a katolikus egyház, mert VIII. Henrik lefejeztette, mint az anglikanizmus első és legékesszólóbb ellenzőjét.
A nagy történelmi múlt persze nem jelenti azt, hogy a reformnak nincs helye vagy értelme, ám Blair ellen az a vád, hogy túl gyorsan, átgondolatlanul, s főleg konzultáció nélkül, mondhatni suttyomban akarta keresztülvinni ezt a nagy horderejű alkotmányváltoztatást.

A lordkancellári méltóság valójában régóta alkotmányjogi anakronizmus. A mindenkori lordkancellár a királyság főbírája, az íratlan alkotmány őre és gondozója, de egyben a felső kamara, a Lordok Háza elnöke és a kormány legmagasabb rangú tagja a miniszterelnök után. E tisztség puszta létezése meghazudtolja az igazságszolgáltatás függetlenségét a mindenkori kormánytól, hiszen azt jelenti, hogy a miniszterelnök kinevezettje, a hatalmon levő párt politikusa nevezi ki a bírókat, s ő az állam legmagasabb méltóságú jogásza.

Blair elképzelése, hogy a lord- kancellári méltóságot megszünteti, és a most kinevezett és vele természetesen egyetértő Lord Falconer rövidnek szánt hivatali ideje után helyébe alkotmányjogi minisztériumot, alkotmánybíróságot és az ország főbíráinak kinevezésére jogosult független állandó bizottságot állít, önmagában csak azok által kifogásolható, akik megsiratják egy ősi alkotmányos intézmény eltűnését. Még azt is lehet mondani, hogy Blair ezzel közelebb akar kerülni az Európai Unió többi tagjához, amelyek mind rendelkeznek igazságügy-minisztériummal. A baj az, hogy Tony Blair ellen saját pártján belül is sokszor elhangzik az a vád, hogy önkényesen szeret rendelkezni, a parlament háta mögött, sőt feje fölött intézkedik. Jelen esetben alaposan meggyűlhet a baja a lordok házával, amelynek kimondott hozzájárulása nélkül a javasolt reformot egyszerűen nem lehet alkotmányosan keresztülvinni.

Az intézkedésnek gyakorlati, mindennapi politikai hátteréhez hozzátartozik, hogy David Blunkett belügyminiszter, Blair egyik leghűbb szövetségese a kabinetben többször is összeütközésbe került a lordkancellár igazságszolgáltatás megreformálását célzó javaslataival. Kérdés azonban, hogy Blunkett Irvine helyett olyan új minisztériumot akart-e, amely több területen óhatatlanul határvillongásokba keveredik majd az ő minisztériumával. Sokan vannak ezekben a napokban Angliában, akik – talán most először – erősen megkérdőjelezik a miniszterelnök ítélőképességét.