Csontcsikók

Az élet játszmáit játszották a gyermekek mindig, ha hagyták őket játszani. Játékaik a felnőttek tárgyait formázták. A múlt században a játék mackó kincseket is őrizhetett a hasában vésztartalékul, ha egyetlen bőrönddel kellett útnak indulni az ismeretlenbe. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállítása a XIX. század közepétől az 1980-as évekig invitál időutazásra.
– Gondtalannak hisszük a gyermekéveket, pedig nem azok, s nem csak a nehéz sorsú családokban – mondja T. Bereczki Ibolya, a múzeum főigazgató-helyettese. – A gyermekek is végigélték és megszenvedték mindazt, amit szüleikre mért a sors és a történelem, s ez játékaikban is megnyilvánult.
A skanzen felső-Tisza-vidéki tájegységének hatalmas pajtájában rendezte meg T. Bereczki Ibolya Káldy Máriával azt a kiállítást, amely fotókkal és eredeti tárgyakkal idézi meg az utóbbi másfél század játékait és iskolaeszközeit. A kiállítás főpróbáját tavaly már megtartották az észtországi Tallinnban. Óriási érdeklődés kísérte a háromnapos magyar folklórprogramot: a magyar gyermekvilág tárgyai, a gólyaláb, a hajtható karika és a malom az észt gyermekeket is elvarázsolta.
Csontcsikók toporzékolnak a szekér előtt – a takaros paraszti kiskocsi éppolyan, mintha az eredeti hű másaként készítette volna el valamely ügyes kezű iparos vagy ráérő nagyapa.
– A legutóbbi néhány évtizedet leszámítva a gyermekek játékai a felnőttek eszközeinek kicsinyített másai voltak; a szülők okosan, lépésenként igazították bele a kicsinyeket a jövendő munka folyamataiba, de a nemi szerepek, ünnepi szokások, rítusok rendje is a játékok segítségével vált sajátjukká. Az új nemzedékek észrevétlenül nőttek bele a felnőtt életbe – magyarázza Káldy Mária, s nem titkolja, hogy szerinte a mai színes játékok nem töltik be ugyanezeket a funkciókat. A gálába öltöztetett, végtelenül karcsú és tökéletes szépségű baba utolérhetetlen eszménykép, nem hétköznapi kislány, mint a csutkababa volt…
A történeti visszapillantás a boldog békeidőknek nevezett XIX. század második felével kezdődik, majd következik az első világháború, gazdasági válság, második világháború, kitelepítések, 1956. A hatvanas évek konszolidációját a következő évtizedben a megújuló hagyománykeresés váltja fel. Elsőként a városi értelmiség igényelte – a műanyag világ térhódításával dacolva – a természetes anyagú népi játékok újbóli megjelenését, s ismét keletjük lett a csuhébabáknak, fakocsiknak, cseréplovacskáknak.
A pajtakiállítást persze nem a szomorúság és a nehéz idők illusztrálása jellemzi: a gyermekjátékokban mindig is ott rejtezik a bizakodás és a remény, a felnőttek tárgyainak kicsinyített másai pedig önmagukban mosolyt fakasztanak. Muzeális darabok már a régi bölcsők, járókák, állószékek, ülőkék, a Galga menti zobonyos kisbaba. Az őcsényi bababútorok míves kiállítása arról tanúskodik, hogy a tárgyakat valamely rangosabb asztalosműhelyben készíthette nemesebb hulladék anyagból maga a mester, aki kedvét lelhette a kis remekek kifaragásában, s valószínűleg reklámnak sem bizonyultak rossznak. T. Bereczki Ibolya megerősíti, hogy vásárokba is magukkal vitték gyermekeknek szánt portékáikat a szakmák képviselői. Apró bútort, kiskosárkát, faragott sípot örömmel vitt haza ajándékba a parasztember, aki otthon maga is fabrikált ráérő idejében ivadékainak ezt-azt.
A konyha, a baromfiudvar és az istálló, a kert, a szántóföld, a szérű szerszámai, eszközei ugyancsak megjelentek a gyermekkezekben. A nehezebb kezű apák játékainak kedvességét egyediségük adta. Gereblye, kasza, kapa, cséphadaró, véka, parányi szövőszék, rokka, vonószék – csupa-csupa fontos tárgya a paraszti gazdaságnak. S cserépedénykék, konyhapolcok és tékák – lányoknak és fiúknak jól megkülönböztethető készségek, mert a nemi szerepek kőbe vésett szabályok szerint diktálták az eszközhasználatot is.
Az iskolai életképnél a régi, osztatlan iskolák fapadján palatábla és korabeli tankönyv, a falon eredeti óvodai tanmenet – csodás rajzokkal. A csengőfrászos időkből elmaradhatatlan a barna bőrönd mellől a kaucsukbaba és az üvegszemű mackó, amelynek a hasába dugtak egy-két gyűrűt, láncot, ha menni kellett. A hatvanas években a bababútor is kagylófotelből, állólámpából és Kékes tévéből állt; a hidegháború hadijátékai: tankhajók és gépfegyverek – fából és alumíniumból.
A múzeumi tárgyakhoz nyúlni tilos, de a kisebbek vágyakozva kapnak egyik-másik után, s titokban néhány felnőtt sem restelli legalább megérinteni a féltve őrzött régiségeket. A szentendrei skanzenben régóta úgy csábítják a legifjabbakat a múltbéli kirándulásokra, hogy igazi elfoglaltságot kínálnak nekik az öreg házak és tárgyak között. A Gyermekvilág kiállításhoz kérésre kenyérdagasztás és -szakítás dukál. A dédnagymamák is így tanulták meg kislány korukban.