Diáklázadás Teheránban

Az amerikai külpolitikát irányító neokonzervatívok csapata az iraki háború gyors lefolyása után a szomszédos Iránt szemelte ki következő célpontként az okból, hogy a 2001-ben elhíresült Bush-beszéd Iránt is mint a gonosz egyik fő tengelyét említette. Az utóbbi időben Irán ismét a figyelem középpontjába került; a teheráni diáktüntetések és az erre reagáló száműzetésben élő ellenzék akciói már-már forradalmi változásokat sejtetnek.

De mi is történt valójában? Az egyetemisták dühét a kormány egy olyan rendelete váltotta ki, amely a felsőoktatási intézmények privatizációját tűzte ki célul, a tandíj bevezetésével egyetemben. Fontos megemlíteni, hogy az 1968-as párizsi diáklázadások is hasonló kormányzati döntések hatására robbantak ki. A francia főváros, úgy tűnik, megint fontos szerepet játszhat az iráni konfliktus kialakulásában. Az egykori perzsák birodalmát ma egy – közel-keleti szempontból mindenképpen – liberálisnak mondható reformpárti elnök, Mohamed Hatami irányítja, az igazi politikai erő azonban az Ali Hamenei vezette mollák kezében összpontosul, akik könyörtelen vallási szigorral uralkodnak az országban, és akik ellen ez a mostani felkelés igazából irányult. A 70 milliós iráni lakosság közel 60 százaléka 30 éven aluli, tehát azok a fiatalok, akik most az utcákon tüntetnek, az iráni sah bukása után születtek, és csak kisgyermekként élték át az 1980-ban kirobbant iraki–iráni háború szörnyűségeit. Ezek az ifjak most – az Egyesült Államok csendes örömére – meg akarják buktatni az általuk teokratikusnak titulált diktatúrát. Az iráni ifjúság nagy részének kifejezetten imponál az amerikai életforma, és sokkal tájékozottabbak a világ dolgairól, mint bagdadi kortársaik. Természetesen ez sem a véletlen műve; az USA nagy súlyt fektet arra, hogy az Amerikában élő iráni ellenzékiek eljuttassák véleményüket az óhazába. Egyedül Los Angelesben négy rádió sugározza Teherán felé az ottani kultúra áldásait, valahogy úgy, ahogy annak idején az Amerika hangja tudósított a világtól elzárt és a hírekre szomjazó magyar hallgatóknak.

Az amerikai–iráni kapcsolatok meglehetősen bonyolultak és szerteágazóak voltak már az ötvenes években is, hiszen köztudott, hogy 1953-ban a CIA által támogatott puccs eredményeként került hatalomra Pahlavi, a későbbi sah, aki 1979-ig az ország teljhatalmú ura volt. Pahlavi becsületére legyen mondva, a sah megpróbálta modernizálni és nyugatiasítani országát, de ezáltal elkövetett egy kapitális hibát, mert mellőzni merte azt a tényt, hogy az iszlámban a vallás és a politika egymástól elválaszthatatlanok, ami tökéletesen ellentéte volt a nyugaton már évszázadok óta praktizált szekularizáció – az állam és a vallás elválasztásának – gyakorlatától. A mollák akkoriban száműzött vezére, Khomeini pedig már Párizsban készülődött a nagy visszatérésre, ami 1979-ben meg is történt. A sah megbukott, és elhagyta az országot, majd később az USA-ban telepedett le. Iránt azóta is a mollák uralják. Amerika ezt a radikális változást a saját bőrén észlelte, amikor 1979-ben Teheránban egyetemista (!) tüntetők elfoglalták az USA nagykövetségét és az ott-tartózkodókat túszul ejtették. Mellesleg ez a túszdráma Carter akkori elnök újraválasztását hiúsította meg. Nem sokkal ezután tört ki a nyolcéves háború Irak és Irán között, ahol az iraki diktátor, Szaddám Huszein először hívta fel magára a világ figyelmét azzal, hogy vegyi fegyvereket vetett be a polgári lakosság ellen.
Az USA eközben eléggé különös külpolitikai manőverezésre szánta el magát, mert mindkét harcoló felet támogatta. Irakot nyíltabban, Iránt diszkrétebben, hiszen az amerikai közvéleményben még élénken élt a túszdráma hatására kiváltott össznemzeti megaláztatás keserű élménye. A háború befejezése után a mollák megszilárdították hatalmukat, de a 90-es években már bizonyos engedményekre is hajlandónak mutatkoztak. A fiatalok – igaz, csak szigorúan zárt körben – hallgathattak nyugati zenét és kortyolgathatták a szabad világ szimbólumát fémjelző italt, a Coca-Colát. Mára pedig elérkezettnek látták az időt arra, hogy szobafogságukból kitörve, nyíltan hódolhassanak új szokásaiknak. Időközben azonban aktivizálódott a Párizsban élő ellenzék egy radikális csoportja. Az iráni Népi Modzsahed Szervezet tagjai látványos önégetési akcióikkal hívták fel magukra a figyelmet, így tiltakozván az iráni kormány politikája ellen. Amerikai megfigyelők szerint a mostani demonstrációk destabilizáló hatással lehetnek a mollák uralmára, és ez Washington számára mindenképpen örvendetes fejlemény.

Az iráni kormány azonban nem hátrál. Hatami elnök a minap arra szólította fel Franciaországot, hogy adja ki az általa terroristának bélyegzett ellenzékieket, de a gallok valószínűleg nem fognak eleget tenni a felkérésnek. Mindenesetre az USA-nak nagyon is kapóra jött ez a nem várt fejlemény, mert most már az ellenzékkel egy kórusban ítélhetik el az iráni rendszert.

Felvetődik azonban egy másik probléma is, nevezetesen az, hogy ha az iráni Népi Modzsahed Szervezet az emigrációból visszatérve esetleg képes is lesz a hatalmat magához ragadni, akkor ez a nem kevésbé fanatikus csapat milyen hozzáállást fog tanúsítani a modern demokráciát követelő egyetemistákkal szemben? Az Egyesült Államok érdekei elsősorban azt kívánják, hogy Hatami elnök és kormánya megbukjon, s helyébe egy amerikai (és Izrael-barát) rezsim kerüljön. Egyes megfigyelők már azt sem tartják kizártnak, hogy a teheráni tüntetések mögött az amerikai titkosszolgálat áll, habár konkrétumokkal ezt még senki sem tudta bizonyítani, de a CIA korábbi iráni akciózásait ismerve ez a gyanú megalapozottnak tűnik. Időközben az ENSZ nukleáris fegyvereket ellenőrző szervezete élesen bírálta Iránt amiatt, hogy urániumdúsítást kíván végezni atomerőműveiben, ami tudnivalóan az első lépés az atombomba gyártása felé. Azt csak találgatni lehet, hogy Irán az adott helyzetben, az Irakban állomásozó amerikai csapatok közvetlen szomszédságában miért bocsátkozik ilyen veszélyes játékba, hiszen a tömegpusztító fegyverek előállításának már a puszta gondolata is ürügy lehet egy újabb amerikai invázióra. Elképzelhető, hogy Irán ezzel a kétségbeesett húzással a nukleáris elrettentés lehetőségét választja, abban bízva, hogy – mint Észak-Korea esete is mutatja – az USA-nak túl nagy rizikót jelenthet a jövőben egy atombombával is rendelkező ország megtámadása. Azonban az urándúsítás még nem egyenlő egy atomfegyver meglétével és az amerikai katonai elhárítás nyilvánvalóan pontosan be tudja mérni, hogy milyen szinten is áll az iráni nukleáris program, és mikor válik majd szükségessé a beavatkozás.

Minap a CNN esti műsorában parázs vita alakult ki a kormánypárti képviselők és a demokrata párti ellenzék között, ahol az előbbiek Irán katonai megszállását követelték, körülbelül ugyanazt az érvrendszert használva, ami egyszer már bejött Irak ellen. A helyzet tehát nem egyértelműen világos, az USA-nak egyelőre még nincs pontos forgatókönyve Iránnal kapcsolatban, és a legújabb fejlemények tükrében kivárásos alapon fognak dönteni az ország jövőjéről. Mindenki számára azonban célszerűbb lenne, ha az iráni nép maga venné a kezébe a kezdeményezést egy olyan demokrácia létrehozásában, ahol Irán valóban szuverén államként játszhatna szerepet a közel-keleti válság végső rendezésében.

A szerző politológus, egyetemi oktató