Egy másik Göringről másképpen

Albert Göring alaposan elütött fivérétől, a Harmadik Birodalom marsalljától és gazdasági főfelelősétől, a Luftwaffe főparancsnokától, az első koncentrációs tábor megépíttetőjétől, a „zsidókérdés végső megoldásának” megrendelőjétől. Albert Göring gyűlölte a nácikat, vagyonát és családi befolyását arra használta fel, hogy üldözötteiket és az általuk deportáltakat megmentse, biztonságba helyezze. Két nappal a németek kapitulációja után önként jelentkezett Salzburg mellett az amerikaiak főhadiszállásán. Kihallgatói nem hittek neki, vizsgálati fogságban töltött keserves évek után került szabadlábra. Cserépfalvy-Galligan Katalin, Cserépfalvy Imre lánya apja titkosszolgálati múltját kutatva bukkant Kovács László vallomására, aki annak idején Albert Göringről mint az üldözöttek megmentőjéről számolt be az angoloknak. A másik Göringről Cserépfalvy-Galligan Katalinnal beszélgettünk.

Albert Göring magyar üldözötteket is mentett. A hazai sajtóban nemrégiben megjelent, addigi kutatásait összegző cikkek nyomán volt, aki ez ügyben felkereste önt?
– Jelentkezett egy idősebb hölgy, akinek férje valaha részt vett a spanyol polgárháborúban, majd annak bukása után Franciaországba ment, ahol mint zsidó származásút gyűjtőtáborba vitték. A fogságból Svájcba szökött, onnan azonban visszatoloncolták, és átadták a németeknek. Míg a sorsára várt, cellájában egyszerre csak megjelent egy ügyvéd. Elmondta, hogy őt egy magas beosztású ember küldte, elintézte, hogy szabadlábra helyezzék, hamis papírokat is szerzett neki. A férfi hazatért Magyarországra, de még akkor sem tudta, ki volt a megmentője. Azután váratlanul kapott egy üzenetet, hogy menjen a Ritz Szállóba, ott találja majd azt, aki segített neki. El is ment, s ott bemutatkozott neki Albert Göring.
– Hogyan értesülhetett arról, hogy éppen hol, kit kell megmenteni?
– Ebben az esetben például a férfi egyik rokonával ismerték egymást, s ő kérte meg, hogy segítsen a férfin. Albert gyakran utazott Budapestre, olyankor mindig a Ritzben szállt meg, és ott többször is találkozott megmentett barátjával. Jött 1944, s akkor Albert Göring azt tanácsolta a zsidó származású férfinak, hogy jelentkezzen munkaszolgálatra, mert ott nagyobb biztonságban van. Valahogyan ott is figyelemmel kísérte, merre viszik őket, és Esztergomban pénzt és papírokat juttatott neki. A férfi meg is szökött több társával a munkaszolgálatból, de amikor elmondta nekik jótevőjük nevét, azt hitték, viccel. A hölgy, aki mindezeket elmesélte, azt kérte, hogy a nevét tartsuk titokban. Félt, és engem is óvott a további vizsgálódástól. Egy idős úr is felhívott, ő is félt, és azt mondta, a cikkből végre megtudhatta megmentője nevét.
– Ön a Jad Vashem Intézetben igyekezett elérni, hogy Albert Göringnek mint igaz embernek fát ültessenek. Miért hiúsult meg ez a nemes szándék?
– Arra számítottam, hogy Izraelben többen, akiket Albert Göring megmentett, felemelik a hangjukat megmentőjük kitüntetéséért. A Haaretzben olvasható is volt egy írás Albert Göringről, de utána sem jelentkezett senki, hogy ismerte volna, igaz, azért sem, hogy valaki fel lenne háborodva a leírtakon.
– Mi lehet ennek az oka?
– A legtöbben meghaltak már azok közül, akiket megmentett. Az utóbbi évtizedekben pedig nemigen esett szó a világháborús borzalmakról, amelyek az emberekkel történtek. Csak mostanában kezdenek beszélni róluk, de olyankor is hajlamosabbak a gonosztettekről és elkövetőikről szólni, azokról pedig hallgatni, akik segítettek rajtuk. Nem akarnak hálásak lenni. Pedig emlékezni nem azért kell, hogy a bosszúvágyat szítsuk magunkban. A bosszúállással sosem lesz vége a borzalmaknak, s közben a közös emlékezet rostáján kiesik az a sok-sok ember, aki gyengeségeit, félelmeit legyőzve kész volt menteni az üldözötteket. Azon is el kell gondolkodni, milyen tudást, tapasztalatot hagyunk a következő nemzedékeknek arról, milyen is az ember. Kiváló dokumentumfilmek mutatják be a világháborús emberi szörnyűségeket, de az emberi jóságról alig esik szó.
– Magyarországon is sok probléma adódik ebből.
– Hihetetlenül erősek a politikai törésvonalak is. Akik azelőtt barátok voltak, ma már nem járnak össze, mert az egyik baloldali lett, a másik meg jobboldali. Például a holokauszt kapcsán is kétfelé szakadni látszik az ország. Az egyik tábor csak a borzalmakról hajlandó beszélni, a másik pedig úgy érzi, nincs mit foglalkozni ezzel a témával. A franciák is tagadták részvételüket a zsidók deportálásában, aztán később elhangzott, hogy valóban, német nyomásra belementek, mert úgy gondolták, csak a kelet-európai, náluk élő zsidókat fogják átadni a németeknek, de aztán olyan simán ment a dolog, hogy végül a francia zsidók is sorra kerültek. Tudom, hogy 1944. március 19. után akadt magyar is, aki meggyőződésből, szolgalelkűségből vagy félelemből részt vett a deportálásokban, de Horthy külön tárgyalásokat folytatott az angolokkal, és a magyar lakosság a német megszállásig a kelet-európai zsidókat is bújtatta. Az én családom is, ahogy a városban sokan, természetesnek vette, hogy elbújtatja a zsidó családokat. Nem is vártak ezért semmiféle külön hálát, de visszautasítom, hogy ezek után őket vagy engem valaki kollektív vagy bármilyen bűnösnek tekintsen. Ezért kellene, hogy szó essen azokról is, akik a maguk módján ellenálltak a németeknek. Nem is értem, amikor Magyarországon járok, miért nem látok emléktáblákat, amelyek mindezeket megörökítenék. Hiszen ez mindannyiunk számára ugyanolyan fontos lenne.
– Ha Albert Göringet nem ismerte személyesen, miért érzi mégis magához annyira közel állónak az alakját?
– A negyvenes években még kislány voltam, de Budapesten ismertem valakit, aki ugyanezekben az években szintén mindent megtett a menekülőkért. Czartoriski Jenő bőrgyógyász volt, a belvárosban a Szervita tér 4.-ben lakott. Övé volt a második emelet, ott volt a rendelője, a laboratóriuma, ahol kozmetikai cikkeket készített. Amikor 1944-ben bejöttek a németek, először ellenállókat, szavukat a nácik ellen felemelő művészeket bújtatott, később nagyon sok zsidót is. Elfalazott egy szobát, ahová egy szekrényen keresztül lehetett bejutni. Tíz ember is meghúzhatta magát, amíg hamis papírokra várt. Czartoriski Jenő Lázár Mária színésznő testvére volt, és nagy kedvvel alakította át az emberek külsejét. Apám, aki németellenessége miatt volt kénytelen bujkálni, úgy nézett ki a keze nyomán, mint egy falusi festőművész. Ott, a hátsó szobában kellett megvárnia, amíg kinő a bajusza, mert az álbajusz nem volt biztonságos. A zsidótörvények életbe lépése után egész családunk veszélybe került. Czartoriski Jenő és apám barátok voltak, naponta találkoztak egymással, de a két család is összejárt, a gyerekek is gyakran együtt játszottak. Apám átmenetileg Jenő bácsi papírjait kapta meg, édesanyám a felesége papírjait. Bátyám az ő nagyobb fiuk papírjait, én pedig a kisebb fiúét. Később azután lettek saját hamis irataink. A bőrgyógyász azonban nem érte be annyival, hogy „nagyüzemi méretekben” bújtatta a hozzá küldött, segítségét kérő embereket, pénzt, papírokat adott nekik, hanem kijárt a pályaudvarokra, hogy megnézze, ott is segíthet-e valakinek, sőt a gettókat is látogatta, orvosi táskájában pénzt, gyógyszert vitt az ott élőknek, süteményt a gyerekeknek. Ha Magyarországon járok, mindig hitetlenkedve megyek el a Szervita tér 4. előtt. Nem értem, hogy aki ennyi emberen segített, annak nevét miért nem őrzi emléktábla. Sokszor úgy érzem, már csak én gondolok rá, a többiek meghaltak vagy elfelejtették.