Egy ökológus életmondása

A feddhetetlen nemzetközi tekintélyű és mintaszerűen szerény magyar tudós, a tavaly elhunyt Balogh János professzor, zoológus, ökológus, megsebzett bolygónk elszánt látleletezője és gyógyítója fia révén a Szabad Föld szerkesztőségére bízta magnószalagra mondott életvallomását, amelyet a Nemzet Lap- és Könyvkiadó a 2003. évi könyvhétre jelentet meg. Kivételesen gazdag életpálya rajzolódik ki a könyv fejezeteiből. Hosszan és konokul érlelt tudományos gondolat igézetében jut el a pókok és atkák tudósa felnőtt fejjel Új-Guinea erdeibe, Új-Kaledónia korallzátonyaira és az Andok magaslataira. Mindenütt az emberiség megmaradásának esélyeit kutatta szenvedélyesen. Az anyaföld rögét, a titokzatos talajtakarót szitálta át, hogy megállapítsa, meddig jutottunk el a földtekén az önpusztításban, és megfejtse, mi lehet ostobaságunkból a kiút. Balogh János árvaházi gyerekből lett világhírű kutató, állástalan tanársegédből professzor emeritus, Corvin-lánccal kitüntetett akadémikus, a szocializmus kalodájába zárt szegény magyarból a világ trópusi tájaira több mint harminc expedíciót vezető világhírű talajbiológus.
Az első könyve magyar, a második európai viszonylatban lett alapvető kézikönyv, amellyel megalapozta a hazai zoocönológia és az életközösségek kutatásának helyes irányait, tisztázva fontos fogalmakat, megismertetve e tudományágak kutatási módszereit. Ma is idézik mindkettőt. 1973-ban az MTA rendes tagjává választották. A Kossuth-díjat 1963-ban, a Széchenyi-díjat 1993-ban kapta meg. 1999-ben a Magyar Örökség Díj és 2001-ben a Corvin-lánc birtokosává vált. Közben az Osztrák Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lett.
Pontosan tudta, mi a fejlődés útja, milyen veszélyek leselkednek ránk. Minden fórumot megragadott, könyvet írt, rádiós és televíziós sorozatokat szervezett és vezetett azért, hogy felhívja a politikusok, a döntéshozók, de az egyszerű emberek figyelmét is felelősségük nagyságára és a tennivalókra. Előadásait nemcsak tanítványai és kollégái hallgatták szívesen, hanem népszerű televíziós sorozatainak köszönhetően milliók kísérhették figyelemmel. Azon kevés igazi tudós egyike volt, aki mindenki számára érthetően adta közkinccsé tudását.
Fontos szereplője volt hazánk közéletének, tudománypolitikájának. Meggyőződéssel hirdette, hogy csak a nemzeti érdekek figyelembevétele és megerősödése óvhatja meg bolygónkat a pusztulástól. A globalizáció, a nemzetek fölött álló multinacionális cégek más érdekeket képviselnek. „Mi az, ami példát mutatott számomra életem során? – tisztázta a Napút című folyóiratban Toót H. Zsoltnak adott nyilatkozatában, miután megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal. – A vidéki Magyarország kultúrája. Nekünk nem volt Párizsunk, a mi kultúrközpontjaink a vidéki városokban voltak: Erdélyben, a Felvidéken, Debrecenben, Pannonhalmán, Kalocsán. Budapest még nem volt más, mint az oszmán birodalom egyik ócska kis nyugati vilajete néhány részeg janicsárral, amikor az ország más, kulturálisan pezsgő központjaiban gyönyörű és ékes magyar nyelven folytattak egymással szikrázóan szellemes polémiákat a katolikus Pázmány Péter és református vitapartnerei. A vitázó felek mindkét táborában magyar parasztok tanult leszármazottai forgatták a tollat. Egymás ellen, de a vidéki magyar kultúra és szellemiség épülésére! Az ő példájukból tanulva is azt kell mondanom, hogy ennek a népnek a kultúrája sokcentrumú, s hogy az igazi, maradandó értékeket mindig is a vidéki Magyarország teremtette meg ennek a hazának.”
(Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2003. Ára: 2400, a kiadótól megrendelve 2100 forint)