Egy sima, egy fordított

A család egy öreg bérház földszinti lakásában élt: apa száraz számok kiszálkásította mérnök, anya romantikus irodista, Őzike a szülők örökös távollététől hamar felbátorodott, eleven kislány volt. Mulatságos fecsegésével mindenkit levett a lábáról, még Bakacsin bácsit is, aki pedig haragudott a világra. Nagylánysága küszöbén, hogy, hogy nem, egyszer csak elveszítette a varázsát. A felnőttek kezdték fárasztónak és idétlennek tartani, a gyerekek meg grimaszokkal csúfolták. Őzike egykori suta-buta barátnőinek a sikereiből jött rá, hogy ő a hallgatólagos, de általános mérce szerint – csúnya. Először összeveszett Bakacsin bácsival, mert változatlanul „kis békámnak” szólította. Később ugyan apa és anya próbálták nyugtatni, hogy nekik ő a legszebb, ám Őzike ettől még jobban dühbe gurult. „Tudjátok, mit?! Nem kell a vigasztalás!” Nemsokára csak az evésben és a csavargásban talált örömöt. Hol volt már kölyökkorának királysága!
Ettől kezdve gyakran felült a villamosra, és cél nélkül utazgatott el, minél előbb az ismerős, sajnálkozó tekintetek elől. Történt, ki tudja, hogy, a város határáig vitte a tuja. Valami dombfélére vezető kaptató végén egy kicsi park nyúlt a város fölé. Közepén egyetlen, leásott tönkökre szögelt deszkaszál. Legnagyobb bosszúságára a padon már ült valaki. Őzike izzadtan, fújtatva toporgott egy darabig, végül rászánta magát, és lehuppant a hevenyészett pad végére. Középen jó nagy hely maradt, még az az idősebb nő is elfért volna, aki az erdősáv mellett sétálgatott, nem messze az üldögélő fiútól. „Az anyja – gondolta Őzike. Őrzik a srácot. Csak nem tőlem féltik?” A fiú hamarosan beszélgetni próbált, ő inkább mogorván hallgatott. Már épp ráunt az ügyetlen játékra, és fel akart állni, amikor a fiú megkérdezte: „Ugye, te szép vagy? A szép lányok mind olyan büszkék.”
Őzike most először mérte végig. Talán gúnyolódik? Nyitott szemmel álmodó arca volt, furcsán félrebiccentette a fejét, s mintha keresztülnézett volna rajta. Istenem, ez a fiú vak! – döbbent bele a felismerés, és egy régen visszatartott sírógörcs ragadta torkon. „Mi baj?” – csúszott közelebb a padon a fiú, akinek vigasztaló, simogató keze mindent megértett.
Nemsokára beesteledett. Még üldögéltek egy darabig a fény és alak nélküli sötétben. Lent a város öreg házai álldogáltak, és koptak, mint a piramisok. Asztallapnyi vakolatdarabokban szakadt le róluk az emlékezet, de kibuggyanó, friss, piros téglák helyett örök, szürke köveket véreztek.
*
A veszekedésnek mindig alapos oka van, ám ahhoz, hogy örök harag ébredjen a szívekben, kizárólag valami semmiség szükséges. Kakofónia és Brutália, e két szomszédos birodalom is egy csekélységen különbözött össze. Utóbb ez a sérelem olyan mélyre süllyedt az időben, hogy már maguk sem tudták (vagy nem akarták tudni), min is torzsalkodtak egykor. A fárasztó fejtörés helyett egymás konok és kötelességszerű utálatára rendezkedtek be.
Kakofónia például ordítófesztiválokat rendezett a határ mentén, vaktöltény- és petárdabevizsgáló pályákat telepített a visszhangos hegytetőkre, sőt egy hőlégballonra szerelt hangbombát robbantott a nagy brutál csendespihenő idején. Brutália viszont megnehezítette a kakofóniai kereskedelmet, és csak súlyos vámokkal engedte tovább a hatalmas timsó-, vazelin- és tűzkőszállítmányokat.
A brutál kormány egy nap elhatározta, hogy döntő csapást mér a pimasz kakofon népségre egy borzasztó harci gép segítségével. Az ötlet mindenkinek tetszett, ezért megbízták Bombardon hadügyminisztert a gép kivitelezésével. Egy hét múlva el is készült a tervhez tartozó költségvetés, soha nem látott számoszlopokkal alátámasztva. A miniszterek szívták a fogukat, de miután mindegyiküket meghívták az első brutál ostromgépet előkészítő és felügyelő bizottság tiszteletdíjas állásaiba, győzött a kakofonok elleni hazafias utálat, és megszavazták az óriási pénzösszeget. Az előkészítés terén minden kiválóan haladt, aztán, szinte teljesen váratlanul, elfogyott a pénz. Márpedig ha törik, ha szakad, elő kell állni a masinával. Mert jön a császár.
Bombardon szólt a műhelyigazgatónak, ő az osztályvezetőnek, aki értesítette a mérnököt, a mérnök pedig megbízta az üggyel Pösze Jenő targoncást. Pösze Jenő megértette, hogy Brutália becsületéről és Bombardon bőréről van szó, ezért egy éjszaka alatt elkészítette a csodafegyvert. Másnap Bombardon jeladására leleplezték a rettenetes harci gépet. Úgy nézett ki, mint egy kisméretű gépkocsi, amely alól hatalmas ízelt acéllábak bújnak elő. Az egész hígas foszforzöld árnyalatban játszott.
– Négykerekű sáska – gondolta a császár. – Csak ezt megússzam! – gondolta Bombardon. – É-é-é-éljen a gy-győzhetetlen B-b-brut-brutália! – kiáltotta a tömeg mögött egy árnyékos sarokból Pösze Jenő. Mindenki éljenezni kezdett, a császár mosolygott. Meg voltak mentve.