Egy szövetségi állam körvonalazódó keretei

Az Európai Konvent vezetőit nem lehet azzal vádolni, hogy túlságosan babonásak lennének, ha másfél éves munkájuk záróülését péntek 13-ára tették. Két nappal korábban még úgy látszott, hogy a misszió akár kudarcba is fulladhat, amikor a német kereszténydemokrata konventtag Elmar Brok lázadást szervezett Giscard d’Estaing javaslatai ellen. Az Európai Parlament minden politikai csoportja összegyűlt Brok irodájában, és többnyire föderalista, az Európai Parlament hatalmát kiterjesztő követeléseket fogalmaztak meg Giscard eredeti javaslataival szemben, amelyek jobban építettek volna „Európa népeire”. A követelések között szerepelt a minősített többségi döntések kiterjesztése a külpolitika területére, az Európai Parlament joga, hogy a nemzetközi szerződéseket ratifikálja, és voltak utalások az átláthatóság növelésére, valamint a közvetlen demokráciára is.
Az utolsó napokban újból napirendre került a keresztény gyökerek említése körüli vita. Ana Palacio spanyol külügyminiszter határozottan e gyökerek említése mellett érvelt, míg Joschka Fischer német külügyminiszter jó kompromisszumnak találta a „vallásos hagyományokra” való hivatkozást.
Végül is a konvent tagjait sokkal fontosabb érdek fűzte ahhoz, hogy eredményt produkáljanak, mintsem hogy az utolsó pillanatban felborítsák másfél év vitáinak eredményét, amellyel ugyan senki sem igazán boldog, de a többségnek mégiscsak elfogadható. Az alkotmány a tényleges erőviszonyoknak megfelelően az Európai Bizottság hatáskörét növelte meg, mert igaz ugyan, hogy az Európai Parlament nagyobb hatáskört kapott, de a törvények kezdeményezése változatlanul a bizottság kezében maradt.
Hogy ezeknek a kezdeményezéseknek mi a tartalmuk, az leginkább az alkotmány második, a konvent tagjai által alig érintett részéből derül ki, amelyben tételes felsorolás található arról, hogy az egységes piacért az egyes kormányoknak mit nem szabad tenniük. Az alkotmány elfogadása után a tagállami kormányok kezében igencsak kevés eszköz marad a helyi gazdaság- és társadalompolitika megvalósítására, mert a monetáris politika eleve az Európai Központi Bank kezében lesz, a költségvetési politikát pedig a maastrichti kritériumok behatárolják, de ezen felül a kormányok még önként le is mondhatnak arról, hogy például az adózás kérdésében önálló politikát folytassanak.
A szakszervezetek és számos civil szervezet örömére az alkotmány tartalmazza az alapvető jogok kartáját, ami jó dolog, egy problémája azonban mégiscsak van, mégpedig az, hogy amennyiben gazdasági kérdéseket érint, mint mondjuk a tanuláshoz vagy a munkához való jog, senki sem felelős igazán e jogok gyakorlati megvalósításáért.
Végül is az alkotmány egy már létező európai identitást feltételezve egy szövetségi állam kereteit vázolja fel, és egy mondaton kívül [1. §. 5 (1): „az Európai Unió tiszteletben tartja (respect) a tagállamok nemzeti identitását”] lényegében nem vesz tudomást Európa nemzeteiről. Ugyanakkor az uniónak a költségvetést behatároló, a tagállami GDP 1,27 százalékát kitevő befizetésekből aligha lesz ereje arra, hogy az alkotmányban is megemlített szolidaritást, ami egy szövetségi állam összetartásának alapvető eleme, megvalósítsa.