Én nem tudom...

Én nem tudom, mennyire tudatosak a szocialisták, amikor az ismét kezükbe került különböző lehetőségekkel élnek. (A szabad demokraták tudatosságáról nincs mit mondani. Feloldódtak, mint cseppben a tenger, illetve beolvadtak, mint tengerbe a csepp, s csak emitt-amott mutatják fel sajátos büszkeségüket és másságukat.)
Az egyik legnagyobb lehetőség, amely kitárult az MSZP menedzsmentje előtt, az úgynevezett közszolgálati televízió, amelyet a bennfentes szleng királyi televíziónak nevez. A tévés közszolgálat birtoklásáért a rendszerváltozás kezdete óta ádáz harc folyik. Előtte a köz ilyetén jellegű szolgálatát is a párt tartotta a kezében, kitűnő közszolgákat nevelt, akik közül csak egy-egy nőtt később a fejére, a ló túlsó oldalára általesvén. Tehát a szocialistáknak, amikor inkább szabadon választva ismét és ismét rátették a kezüket a főcsatornára, alig-alig kellett belső ellenállással megküzdeniük, erőszakos kisajátító lépéseket tenniük, hiszen a kisajátítandók önként siettek vissza a jó meleg akolba. Ezzel szemben az úgynevezett jobboldal, amelyet immár a legjobb volna a nonszocialista kifejezéssel definiálni, 1990–94, majd 1998–2002 között is ellenséges érzületű, s rendkívül szakavatott közszolgálati komornyikokkal találta szemben magát, akiket nem volt könnyű sem lecserélni, sem helyettesíteni, s a legkevésbé volt lehetséges együttműködésre bírni. A saját (beállított) személyzet pedig ellenszenvező közegben próbált eleget tenni feladatának, de nem tudta, hol a konyha, s azt sem, miként kell szervírozni a főételt, hogy a közszolgálatra szánt paprikás csirkéből ne lógjon ki a lóláb. A nonszocialista oldal kezdő inasai és szobalányai soha sem jutottak el a lakáj státusáig, aki önön méltóságával is urát szolgálja. A jobboldali személyzet nemegyszer hebrencskedett, hősiesen ki-kiborította a közszolgálati levest, ami néha – úgy látszott – gazdáinak sem volt ellenére, bár kétségkívül az ölükbe ömlött.
Aztán ismét, menetrendszerűen megérkeztek a szocialisták, átvették az ősi birtokot, elzavarván az újsütetű komornyikságra váró inasokat. Miután győztek, jöttek és láttak: látták a régi, s a régi emlőkön felnőtt új gárdát a közszolgálatra várakozni és vágyakozni. Csak inteni kellett nekik, s a béreket kereskedelmi szintre emelni. Jöttek megfelelő libériában, szakmai önérzettel, elvi hűséggel, a lóláb elrejtésének velük született készségével. A párt ismerte és felismerte őket, s pontosan tudta, mit lehet velük kezdeni.
A közszolgálat agyonpolitizáltság helyett nosztalgia show-á változott, régi, ismert, szeretett komornyikarcok bukkantak fel, az sem számított, hogy olyanok, akik közben már jobb létre szenderültek. A szocialista alapkultúrára, a kiegyezéses közszolgálat virágba borította a televíziót; a szocialisták rájöttek arra, amit mindig is tudtak, hogy nem csupán politikai műsorokkal kell csinálni a politikát. Egy régi dal, egy régi vicc, egy régi kabaréjelenet, nosztalgiát ébresztve tűnt idők után, nagyobb szolgálatot tesz a pártnak, mint három Medgyessy-interjú és öt simára nyalt Friderikusz. Ismét érvényesül a párt kommunikációs zsenialitása: az EU-val ötvözött világszemlélet úgy ragadja magával a nézőt, mint a nátha. Kovács, aki számos húron játszik, megtestesül Hofiban, egy táncdalfesztiválon valaha édesbús sikert aratott nóta erősíti azt az érzést, hogy bizony ez a Medgyessy a mi emberünk volt és marad, és a szocik képesek megmutatni, ki mit tud. Itt van velünk ismét a múlt.
Van egy olyan érzésem, hogy a közszolgálati visszatérések mögött minden esetben szép, nemes, átgondolt szándék rejtőzik.
Hogy mindezzel hogyan birkózik meg a nonszocialista szándék és politikai szakértelem, én nem tudom…