Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a szocializmus nagy reményű esztendeiben korunk tehetséges és törekvő polgárai miért nem vettek részt nagyobb számban Guinness-rekordok felállításában és megdöntésében.
Az nem kielégítő válasz, hogy honunknak az idő tájt nem polgárai, hanem elvtársai voltak, hiszen éppen az elvtársi lét különlegessége tette volna elérhetővé a legkülönlegesebb csúcsokat, teszem azt, száz alapszervi függetlenített párttitkár tízezer május elsejei jelmondatot dolgoz ki egy ültő helyében anélkül, hogy közülük bárki is vécére menne vagy ételt fogyasztana. Meg itt voltak a sztahanovisták a maguk néhány ezer százalékával, hozzájuk hasonlító teljesítményre semmiféle nyugati csúcstechnika nem volt képes, ha nem változnak meg az idők, egyik-másik sztahanovistánk a tervgazdálkodási mutatók szerint ma már a negyedik évezrednél tartana. De szavamat nem felejtve, szerintem a „függetlenített párttitkár” szóösszetétel már önmagában is Guinness-rekord.
Ám, jut eszembe, volt egy bökkenő. A Szovjetunió minden speciális szocialista rekordteljesítményben messze megelőzött bennünket, például honi henteseink meg sem próbáltak másfél tonna zsírból négyméteres Lenin-szobrot alkotni, ami petropavlovszki kollégáiknak minden további nélkül sikerült. A kitüntetések számát tekintve is egy pityeri (Leningrád, Szentpétervár) veterán tartja a rekordot. Ha minden medálját felvette, a legalsó a bal térde alatt fityegett, épp azon a protézisen, amiért a kiváló frontharcos érdemrendet kapta.
Mindezt azért említem, mert mostanában bizony sikeres magyar rekordkísérleteknek lehetünk tanúi nap nap után, s látva láthatjuk, hogy speciális tehetségnek és leleménynek nem vagyunk híján, már-már joggal beszélhetünk magyar Guinness-géniuszról. Tésztanyújtóink, hurkatöltőink, kukoricapattogtatóink vannak olyan jók, mint a sokkal kedvezőbb körülmények között versengő európaiak, kik közé ily módon is tartozni szeretnénk. Mi az, hogy szeretnénk? Hisz Szent István óta oda tartozunk, ezt megmondta a Kovács is.
Lehet, hogy valamely eldugott faluban épp most érlelődik egy soha nem látott távköpő vagy folyamatosan csukló, netán büfiző tehetség, aki minden létező rekordot meg fog dönteni, fittyet hányva a francia sercintésre, ily módon is nemes bosszút állva a gall kakason Trianonért. Mert bárki bármit mondjon, a versenyszellem a vérünkben van, hiszen még az öngyilkosságok tekintetében is az élen vagyunk. (A kormány mákos gubája sem volt kutya.)
A szemérmes olvasó itt jól teszi, ha befejezi eme eszmefuttatás olvasását, mert most következő mondandóm kissé illetlen, habár színigaz.
Ki tagadná, hogy ártatlan gyermekek között gyakorta előfordul abbéli versengés, hogy ki tud messzebbre pisilni. (Egy kis jóindulattal eme pikáns szokásban is lehetne tartani Guinness-rekordot.) Hogy szavamat ne felejtsem, felidézem azt a feledhetetlen emléket, amikor egykori k.-i házunk udvarán úgy ötvenegynéhány esztendeje vagy öten, serdületlen legénykék a fent jelzett témakörben próbáltuk túlszárnyalni egymást. Sz. Jancsinak ment a legjobban, vagy fél métert rávert a második helyezettre, de mielőtt győztessé nyilváníthattuk volna, a versengést addig csendben figyelő R. Irén (egyébként távoli rokon) szó nélkül a rajtvonalhoz lépett, lement hídba (hajlékony és elfogulatlan falusi lány volt), s valami olyan teljesítményt produkált, amire mindmáig döbbenten emlékszem. Elképesztő fölénnyel verte a mezőnyt, mint egykor Bubka, technikai téren is messze előttünk járt, mint a Ferrari az egész Formula–1-nek. Tudta, hogy felejthetetlent produkált, mert amikor könnyedén felemelkedett a hídból, kissé leereszkedő, de jóindulatú mosollyal tekintett ránk, majd visszament a konyhába krumplit hámozni. (Azóta hiszek a női egyenjogúságban.) Szavamat merném rá adni, hogy megdönthetetlen Guiness-rekordot állított fel. (Nincs is merszem leírni a távolságot.)
Azóta semmi effélével nem próbálkoztam, nem láttam értelmét.
Hogy van-e olyan rekord az emberiség bonyolult történetében, amely örökké él, én nem tudom…