Fekete arany a fekete kontinensről

Piciny ország Egyenlítői-Guinea a maga négyszáznyolcvanezer lakosával, Afrika nyugati szegletében húzódik, szinte alig találni rá a térképen. A Guineai-öböl partján fekszik, rezsimje élén Obiang Nguema áll, aki autoritáriusnak tartott politikus, az emberi jogok iránt érzékenynek mutatkozók többnyire mérgesen csóválják a fejüket, ha róla hallanak. Hasonló a „helyzet” Kamerunnal is, bár Paul Biya kameruni államfőnek nem szoktak felróni emberi jogi túlkapásokat. Kamerun „csak” szegény és elhagyatott, vagy legalábbis annak látszik. A regionális hatalommá emelkedő Angolának viszont kifejezetten rossz a híre: polgárai már vagy tíz esztendeje nem voksoltak, a demokrácia hiábavaló-fölösleges kifejezés e vidéken, a közpénzeket is gyanúsan kezelik, az emberi jogok tiszteletben tartása pedig egyelőre változatlanul csupán jámbor óhajként merül fel.
Mégis: ezeknek a nyugat-afrikai országoknak – közöttük a parányi Sao Tomé és Principe Köztársaságnak is – újabban mindent elnéznek a nagyhatalmak. Egészen pontosan a legnagyobb hatalom: az Egyesült Államok. Washington egy pillanatra sem ráncolja homlokát a csúfságok miatt. Sőt Malabóban, Egyenlítői-Guinea fővárosában ismét megnyitotta nagykövetségét, az angolai fővárosba, Luandába pedig egymás után „érkeznek” az amerikai gesztusok. Amerika udvarol a Guineai-öböl országainak. Kegyeikért akár még ádáz küzdelemre is kész Franciaországgal, amelynek hagyományosan úgymond befolyási övezete ez a térség.
Az „udvarlás” persze nem mentes az érdek(ek)től. Sőt. A tét nagy. A Guineai-öböl mélyén és partjainál ugyanis óriási olajmezők húzódnak, és sokat még fel sem tártak. Ráadásul alacsony kéntartalmú, jó minőségű az itt kitermelhető „fekete arany”, közel esik az amerikai partokhoz, és viszonylag biztonságos helyen, azaz háborúktól távoli területeken van, amelyeket az amerikai haditengerészet könnyen ellenőrzése alatt tarthat.
Amerika érdeklődését a fekete kontinens iránt a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni helyzet és stratégia élesztette újjá. Bush elnök környezetében ugyanis ekkor fogalmazódott meg, hogy az Egyesült Államoknak át kell gondolnia energetikai elképzeléseit, át kell formálnia politikáját, és jócskán csökkentenie kell függését a közel-keleti olajtól. Ez nem kicsiny változást jelent, hiszen az Egyesült Államokban folyamatosan nő a belső fogyasztás, s ennek megfelelően a nyersolajimport is: az amerikaiak ma importból fedezik olajszükségletük ötvenhat százalékát.
A US National Intelligence Council előrejelzései szerint Washington az elkövetkezendő tíz évben nyersolajimportjának huszonöt százalékát a szubszaharai Afrikából szerzi majd be. Egészen pontosan a Guineai-öböl térségéből.
A fekete kontinensen a maga napi kétmillió hordónyi olajkitermelésével változatlanul Nigéria a legnagyobb olajtermelő ország. Egyúttal – Szaúd-Arábia, Venezuela, Kanada és Mexikó után – az ötödik legnagyobb nyersolajszállítója az Egyesült Államoknak. Igaz, lassanként felzárkózik mellé Angola, ahol tavaly naponta kilencszázezer hordónyi nyersolajat termeltek ki, ám az idén már napi másfél millió hordónyi olaj felszínre hozatalát tervezik. Az angolai olaj negyven százaléka ma már az amerikai piacon landol. Dos Santos elnök rezsimje a lehető legbarátibb viszonyt ápolja Washingtonnal, amely segített is neki abban, hogy megszabaduljon ellenfelétől, a gerillavezér Jonas Savimbitól, akit 2002 telén gyilkoltak meg – miután a hidegháború évtizedeiben éppen Washington támogatta mindenféle módon a Dos Santos elleni rebelliseket, köztük persze Savimbit is. Igaz, Luanda és Dos Santos elnök akkor még marxista volt.
Hasonlóképpen a szovjet blokkhoz tartozott valaha Sao Tomé és Principe Demokratikus Köztársaság is – amelyet a 2001. szeptember 11. utáni Amerika most ugyancsak körüludvarol.
A Guineai-öbölben rejtőző olajnak ugyanis számtalan az előnye. Az off-shore olajmezők távol esnek az afrikai konfliktusok színtereitől. Az itt kitermelt nyersolaj amerikai finomítókba szállításához elég hét nap (ezzel szemben a közel-keleti nyersolajat vagy két hétig kell „utaztatni” az amerikai partokhoz). Ráadásul maga Dick Cheney alelnök – aki korábban a világ legnagyobb, olajipari szolgáltatásokkal foglalkozó cégénél, a Halliburtonnél volt vezető – jelentette ki: a Guineai-öböl nyersolaja igen jó minőségű. S mindezen előnyöket a régióban jelen lévő amerikai olajcégek bizony nagyra is becsülik.
Logikusan adódik mindebből a következtetés, amelyet az afrikai ügyekkel foglalkozó helyettes külügyi államtitkár meg is fogalmazott: „Az afrikai olaj nekünk nemzeti stratégiai érdekkel bír” – mondta Walter Kansteiner. Aki egyébként ezt 2001. szeptember 11. után három hónappal fogalmazta meg először.
Már 2002 januárjában konferenciát hívott össze, amely az afrikai olaj és az Egyesült Államok nemzetbiztonsága összefüggéseit vitatta meg, majd néhány hónapra rá megalakult a The African Oil Policy Initiative Group nevű lobbicsoport, amely egy úgynevezett fehér könyvben rögvest ajánlásokat fogalmazott meg a kormányzatnak. Így például azt javasolta, hogy a kormányzat nyilvánítsa a Guineai-öböl térségét „az Egyesült Államok érdekei számára létfontosságú övezetté”. S megfogalmaztatott az is, hogy Nyugat-Afrika e vidékének biztonságát az amerikaiaknak kellene garantálniuk, akár egy regionális parancsnokság felállításával is.
Washington természetesen hivatalosan semmiféle döntést nem hozott ez ügyben. Ám folyamatos és magabiztos diplomáciai offenzívába kezdett. Colin Powell külügyminiszter Angolában és Gabonban vizitelt, az angolai külügyminiszter Washington vendége volt, a kameruni elnököt, Paul Biyát szintén fogadta Bush elnök, s az amerikaiak felállítanak egy afrikai békefenntartó erők kiképzésére hivatott központot is. Ez utóbbi egyébként a hasonló célokat szolgáló francia kezdeményezés pandanja, párdarabja lesz. Aggódnak is a franciák: különösen a TotalFinaElf, a világ ötödik legnagyobb olajkonszernje tart az amerikai versenytárstól.
Colin Powell külügyminiszter – akiről azt beszélik, hogy beleszeretett a kongói medence őserdeibe – 2002 végén bejelentette, hogy amerikai vállalatok – nem kormányzati szervek, de maga az amerikai adminisztráció is – 2005-ig ötvenhárommillió dollárt szándékozik fordítani a gaboni, a kongói, a közép-afrikai, a kameruni s az egyenlítői-guineai őserdők megmentésére.
„Semmit nem kérünk érte cserébe. Nincs mögötte sem politikai, sem geostratégiai érdek” – erősítette meg az amerikai szándékokat Colin Powell 2003 januárjában.
Biztosan azért csinálják hát, mert ez jó és nemes cselekedet.