Félig udvarló, félig katona

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Van Baudelaire-nek, a „romlás költőjének” egy különleges éneke, amely lényegében a bor „lelkének” izgatott és fennkölt magánbeszéde. Meglepő módon a bor, a földi ősvigasztalás klasszikus jelképe monologizál. Nem a költő vagy más művész beszél itt, hanem épp fordítva: a bor intéz himnuszt az emberhez. Ahhoz az emberhez, akinek életében ő maga oly bensőséges szerepet játszik. Mondja, kiáltja, rikoltja ez a bor a maga titokzatos nyelvén saját szövegét azoknak a gondolkodó, munkában megfáradt felebarátainknak, akiknek fülük maradt a hallásra és szívükben egy csendes zugoly a legnagyobb igazságok befogadására.
Ezt mondja a bor Baudelaire-nél:
„Ember, szeretett barátom, üvegbörtönöm, parafa dugóm ellenére szeretnék dalt zengeni hozzád, olyat, amely teli van testvériséggel, teli van örömmel, fénnyel és reménnyel. A legkevésbé sem vagyok hálátlan; tudom, hogy neked köszönhetem az életemet. Tudom, hogy nagy munkádba került, és hogy nap égeti a válladat. Életet adtál nekem, ezért megjutalmazlak. Bőkezűen megfizetem az adósságomat; mert különleges örömömet lelem abban, ha egy munkától kiszikkadt torok mélyére csorgok. Egy derék ember mellkasa sokkal inkább kedvemre való tartózkodási hely, mint a mélabús és érzéketlen pincék. Vidám sírgödör, melyben vidáman telik be végzetem. A munkás gyomrában nagy felfordulást okozok, majd láthatatlan lépcsőfokokon felhágok az agyába, és ott járom fenséges táncomat.
Hallod, hogy zsibonganak és visszhangoznak bennem a régi idők refrénjei, a szerelem és dicsőség énekei? Én vagyok a haza lelke, félig udvarló vagyok, félig katona. Én vagyok a vasárnapok reménye. A munka teszi gazdagabbá a napokat, a bor teszi boldogabbá a vasárnapokat. A családi asztalra támasztva könyöködet és inged ujját felgyűrve, büszkén dicsőítesz engem, és elégedett leszel valóban.
Megfényesítem öreg feleségednek, napi gondjaid és legjobb reményeid megvénült kísérőtársának szemét. Elérzékenyítem a tekintetét, és a fiatalság villámát lopom a szembogarába. És a te kedves, sápadt arcú kicsikédnek, ennek a szegény kis csacsinak, aki ugyanolyan fáradalmaknak van kitéve, mint a rudak közé fogott ló, visszaadom bölcsőbeli szép színeit, és én leszek az élet e megújult atlétája számára az olaj, mely a régi bajvívók izmainak friss erőt adott.
Úgy hullok a kebled mélyére, mint tápláló ambrózia. Én leszek a mag, mely megtermékenyíti a gyötrelemmel vájt barázdát. Bensőséges kapcsolatunk költészetet teremt. Mi ketten egy istenné válunk, és úgy röpködünk együtt a végtelen felé, mint a madarak, a lepkék, a Szűz szalagjai, az illatok és mindaz, aminek szárnya van.”
Baudelaire nyilvánvalóan nem az első, akiből a „bor beszél”, de igenis a legelsők közül való, akik ódát, himnuszt, bordalt, ditirambust írtak – felcserélt szerepekkel. Poétikai újszerűsége ellenére mégsem az allegória a fontos, hanem a találkozás nagyszerűsége. Az a pillanat, amikor ember és bor vagy bor és ember istenné válhat, költészetté, poézissé abban a „mesterséges mennyországban”, ahonnét maga Baudelaire is beszélt. Ez az a hely, az öröm, a fény, a remény, a szárnyalás helye, ahol a szent bor mellett a világköltészet is jelen van. A legnagyobb költők ülnek egymás mellett szép sorban. Homérosz, Vergilius, Rabelais, Ronsard, Goethe, Vörösmarty, Ady Endre és Weöres Sándor. Akik Baudelaire-rel együtt jól tudták, hogy a bor „visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, ahová fogunk érkezni a végső világünnepen” – ahogy Hamvas írja.
S bár a bor irodalomtörténetét megírni alig lehetséges (csak a magyar Tokajról a közelmúltban is két vaskos irodalmi antológiát állítottak össze), a nehézségek ellenére mégis nagyszerű olyan magasabb pillanatokat keresni, amelyekben egészen különleges találkozások is létrejöhetnek. Amikor a költő egyszerre érti és fejezi ki a bor metafizikáját – s a frigyükből született költemény szinte azonnal találkozik önzetlenül nagyszerű befogadójával, az olvasóval. S bár a világmegértésnek ennél ideálisabb-eszményibb randevúja aligha képzelhető el, mégis akad rá példa, s nemcsak az olyan olümposzi magasságokban, ahol szellem és írás a dolgok természete szerint estek egybe, hanem, minő provincializmus, még a földön is. Sőt még a magyar irodalomtörténetben is.
Különleges találkozás főszereplője volt a nagy magyar borszerető költő, a Fóti dal szerzője, Vörösmarty Mihály, akivel az alábbi, anekdotába illő eset történt. Ő ugyanis 1844-ben, a leglázasabb magyar reformkorban kényszerült megírni nevezetes opusát, a Rossz bor című versét – amelyet súlyos valóságélményekre alapozott. Történt, hogy valamely rossz színielőadást elunva Mihály mester Pesten vacsorázni indult barátjával. De megrázó élmény fogadta őket a vacsorázóasztalok körül: több vendéglőt is végigjárva mindenütt ihatatlanul rossz bort mértek! Az impressziók felbolydították a nagyszerű bor nagyszerű poétáját, s néhány nap múlva dühös és rettentő poémával rontott elő. Íme a vers első strófája:

„Igyunk, barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.
Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt,
Igyuk meg hát ez átkozott italt.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.”

Aztán akkurátusan előszámlálja az akkori híres magyar borvidékeket, strófánként leltározva az onnan származó borok – hiányát.
Eger: „Mondják: Egernél híres bor terem. / Verembe szűrik tán? nem ismerem. / Megénekeltem harcait, borát, / S mind e napig nem láttam áldomást.”
Ménes: „Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán! / Borod setét, mint a cigány leány, / És benne a szív édes lángja ég. / Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.”
Somló, Tokaj: „Ki láta bort, zöldet, mint drágakő? / És híg aranyt, mely nyakba önthető? / Somló, Tokaj, halljátok a panaszt: / Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt.”
És így tovább – mivel bizony Magyarországon és egyik székesvárosában sem kapható jó bor sehol, az univerzális, egekbe kiáltott költői panasz súlyos retorikai summázattal zárul:
„Költődnek, óh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!”
Hogy azután átadja magát a költői üzenetnek, és hogy a jól kiérdemelt személyes-szenvedélyes átkok azért ne hiányozzanak:
„„Csapláros, méregkeverő!
Pusztúlj, ne adj több bort elő.
Nagyon cudar, de drága volt:
Ízleld meg érte a pokolt!”
A vers megjelent – és elképzelhetetlen események következtek. Pár hónap múlva ugyanis a költő barátai és olvasói, egymástól függetlenül, szinte vetélkedve siettek a szenvedő poéta segítségére. Nagyszerű és főleg iható borokat küldtek neki.
A feladott hordókhoz és palackokhoz udvarias válaszverseket is mellékeltek, amelyekben békítő áldomásra kérték fel a megajándékozott koszorús poétát. Az egri bikavér mellé kísérőül odatették például Tárkányi Béla költeményeit, az Arad megyei szőlőbirtokosok a ménesi aszúhoz Sárossy Gyula versét; a tokajiakhoz Szemere Miklós írt engesztelő poémát; de a kis hordókban és flaskákban valódi, iható borok jöttek! A nemzet költőjének Zádor György, a régi barát somlait küldött, Biharból a Tiszák nagy hordó érmelléki bakatorral tiszteltették a jobb sorsra érdemes Vörösmartyt. Mondhatnánk, azelőtt sem, de azóta sem volt enynyire érzékelhető, materiális sikere egy versnek a magyar és világlíra történetében – nehezen képzelhető, hogy a bor és a poézis ily nagyszerű találkozását lehetséges volna fölülmúlni.
És aztán Vörösmarty, a szent költő is úgy viselkedett, ahogy illik: 1845-ben megírta a Rossz bor párdarabját, Jó bor című versét. Itt minden korábban versbe foglalt kételyére válaszol, sorba szedve az egyszer már elkárhoztatott borvidékeket.
Eger: „De mit beszélek? itt a bor, cseppjeiben hősök vére forr, / Igyunk: javuljon a beteg! / Ki ép, az isten tartsa meg!”
Ménes: „Csordultig a pohár, igyunk, / S az istenekkel álmodunk: / Éljen! ki hátra nem marad! / Virulj fel, ifju szép Arad!”
Tokaj: „De mit beszélek? itt a bor, / Benn’ a világok kincse forr; / Nap a jövő, a múlt csak hold: / Több jó napot, mint mennyi volt!”
Somló: „De mit beszélek? itt a bor, / Ahány csepp; éljen annyiszor / A hű barát s a szeretet, / Rideg Somló! isten veled!”
Érmellék: „De mit beszélek? itt a bor, / A drágagyöngyös bakator, / Baráti kézzel áldozunk: / Biharunk, jobb időt: igyunk!”
Verszárása az aktuális áldomásköszöntők után nem egyéb, mint univerzális-megemelt vágyakozás: találkozzék, és fonódjon, oldódjon egymásba mindaz, ami az életben fontos. A mai silány jelen és romlás helyett a tiszta, csillogó, aranyló nektár és a hű szorgalmú munka! Teremtő mámor és erényes közösség. Mert hát végül is a világban trónoló hamisságok helyett ezek volnának az élet legfontosabb attribútumai, ahogy Baudelaire is jelzi.
Legyen így, hogy ezek után ma is leírhassuk: ’magyar hon’ és ’tiszta bor’ egyszerűen szinonimák. Ne legyen borpancsolás és borhamisítás. Hogy a ma tollforgatóinak ne kelljen aggódó cikkeket írniuk például A magyar borhamisító lelki alkata címmel. És olvassuk Vörösmartyt is úgy, mint kortárs szerzőt!

„„S e végpohár kiért?
A tiszta szűz borért!
Amint leszállt fajunknak érdeme,
A hon borának úgy szállott becse.
Becsűlet, minden szennytől tiszta kéz,
Hű szorgalom, munkában éber ész,
Ész és erény lát víg s bő szüretet:
Butúlt gazság ad mérget bor helyett.
Dicső hegyek! hány ronda kéz habar
Gerezditekből bort, mely visszamar,
Mint a dühödt eb, vagy kábít s gyötör,
Hogy kínba fúl a tőle várt gyönyör.
Istennek büntetése rajtatok:
Nem issza senki maszlag borotok.
De mit beszélek? jó bor ez,
Magyar kezekből csörgedez.
Kerüljön egyszer már a sor:
Magyar hon! és a tiszta bor!”