Gondolatok a télről…

Utálom. Agyamra megy. Ha volna neki, pofán rúgnám. Nem tudom, ki hogy van vele… Pedig milyen szép verseket írtak róla. Most egy se jut eszembe, de biztos szerepel valamelyikben az, hogy „hófödte táj”. Olyan megható, nem? Hófödte. Nem hófedte, hófödte. Az „ö” hang sokkal kifejezőbb. Vagyis annyira finoman hullott rá a tájra az a kedves kis havacska, hogy szinte nem is ér hozzá, csak lebegve körülöleli. Olyan pihe-puha módra.
Nem úgy, mint egy varacskos disznó, nagy dérrel-durral, nem. Hanem mint egy harmatos kis levelecske, egy pillekönnyű kolibritollacska. És ahova esik, ott is csak olyan kis ártatlanul, éppen hogy „födi” a tájat, olyan kis helyesen. Olyan kis madártej-habosan, hogy a maradék türelmemet is szétcincálja azzal a sunyi kis hatszögű kristályszerkezetével, amit kivétel nélkül tudnék bakanccsal széjjelrugdosni, ha nem lenne belőle annyi, mint a kínaiak szorozva a kínaiakkal…
Hallom itt-ott, hogy ez meg az szereti a telet. Azt figyeltem meg, hogy az illető vagy gyerek, vagy gazdag. A gyerekek valahogy nem fáznak. Én nem tudom, hogy csinálják, de nincs nekik hidegérzékelő receptoruk. Vagy ha van, akkor is át van állítva. Nekem egy darab hógolyó elkészítése háromheti kézmelegítő procedúrát von maga után. Nem tudom, megfigyelték-e, vannak olyan gyerekek, akik csontig ázott kötött kesztyűkkel hógolyóznak nevetgélve(!) órákon át, és akkor a hóemberkészítésről még nem is beszéltünk.
A felnőttek közül meg a gazdagok örülnek a télnek. Beülnek a garázsban a száraz autójukba, az önműködő ajtó kinyílik, a garázs és a kerti kapu közötti útszakaszt ellapátolta már a háztartási alkalmazott, az eldugott utcácskát pedig a külön fizetett hókotró tisztította meg.
Így Krőzus úrvezetőnk simán mehet a dolgára. Ha pedig kiszáll valahol a kocsiból, állig „felfegyverkezve” a hideg ellen, nincs közvetlen élménye a cudar időről, maximum halvány sejtése vagy képi benyomása. Látja, hogy fehér. Végül is a fehér az olyan világos, vidám árnyalat. A meleg villából, házi uszodából, igazgatói irodából szemlélve hangulatos. Esztétikai rangját még emeli az a tudat is, hogy az emberek nagy része éppen káromkodva bukdácsol valahol félúton elakadva, dolgavégezetlenül. Valljuk be, ez azért nem elhanyagolható körülmény a Krőzus – tájban való gyönyörködése – szempontjából.
Én viszont, nem lévén gyerek, se Krőzus, utálom a telet. Nincs semmi értelme. Olyan, mint egy rossz feleség: nem mos, nem főz, nem takarít, ellenben koszol és felfordulást csinál.
Hogy miért jutott eszembe ez az egész? Mert itt ülök alsógatyában, közel negyven fokban, júniusban, és rájöttem, hogy a nyarat is utálom. Már napok óta nem esett, és ömlik be a számba a száraz, meleg levegő. Fölnézek megadóan, de nincs kegyelem. A nap kegyetlen, szikrázó szemekkel figyel, és azt suttogja: nyár, nyárs, nyárspolgár. A költők persze a nyárral is jóban vannak. Ajnározzák, dédelgetik, babusgatják, mint anyuka a kockafejű gyerekét.
Itt van ez az Arany János is:
„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;”
De szép, mindjárt hányok. Mér’ nem azt írja, hogy:
„Lerohad a gatyám rólam,
Megdöglök én nyomban szomjan.”
Jaj, csak ezt ne! Hallom, ahogy a gyerekek kacarászva kergetőznek a szomszédék udvarában. Ezeknek mindegy, milyen idő van. A szomszéd meg – azon az idegesítően kiegyensúlyozott, búgó hangján – elbúcsúzik a csemetéitől, és beül abba a szemét, légkondicionált autójába. Kedvesen integet nekik, hogy törne le az a jól tartott keze…
Szerintem a költőknek vagy nem nőtt be a fejük lágya, vagyis infantilis gyerekek, vagy gazdagok akarnak lenni, és ezért nyavalyognak egész életükben. Utálom a telet…