Halotti tor

A jelenkori profi futball pénteken meghalt Magyarországon. A temetésre persze még várni kell, túl sok embernek érdeke, hogy azt a látszatot keltsék, még életben van. Hogy nincs létjogosultsága, az eddig is nyilvánvaló volt, hiszen szakmailag (jegyzett eredmények) és anyagilag (nyereség) nem produkál, a szórakoztatásra alkalmatlan (érdeklődés), az Üllői úti legújabb botrány pedig bebizonyította, hogy nemcsak a sport szellemétől idegen, hanem olyan indulatokat gerjeszt, amelyek az emberek testi épségét, tehát a közbiztonságot veszélyeztetik.

És ez nem csupán a lelátók népére vonatkozik. A pénteki meccs második félidejében sütött az indulat a pályáról, a ferencvárosi játékos egy-egy belépője nyomán egy kezdő jogász is többször azonnal megállapíthatta a súlyos testi sértés kísérletét, az pedig, hogy ráadásképpen megpróbálták rávenni a debrecenieket, hadd rúghassanak egy nyomorult gólt, mindennek ellentmond, amiért a sport korunk nagy találmánya lett.

Mi kell még? Több mint egy évtizede csak elhatárolják magukat a bennfentesek attól, ami a pályán, a pályán kívül történik, közlemény követ közleményt, csomagterv csomagtervet, csak hát a magukból rendre kivetkőző ifjak és öregebbek meccsre indulván sajna nem olvasnak hivatali dokumentumokat. A békéhez pedig kevés az, ha az összes föllelhető érdekelt elhárítja magától a felelősséget.
Ha hagyjuk a profizmust, és csak az igazi sport, tehát a nemes, lovagias küzdelem alapján nézzük a történteket, akkor sincs ennél lejjebb. Az ellenfél sohasem lehet ellenség, a vetélytársat akkor is tisztelni illik, ha jobb nálunk, ehhez képest az, hogy megrugdossák az edzőt, bántalmazzák a játékosokat, minősíthetetlen tett. Hogy ugyanez történik a saját kedvencekkel is, az több mint szégyen.
Akkor sem jobb a helyzet, ha a verekedés klasszikus szabályait vesszük elő. Hátulról ütni, majd elfutni, a földön fekvő áldozatba belerúgni olyan galádság, amely az alvilágban sem megengedett.
A Ferencváros elhatárolja magát a történtektől. Alaposan. A debreceniektől elnézést kérő nyilatkozat szombat estig nem jutott el a címzetthez, csak a klub internetes honlapján volt olvasható. Nyilvánvaló: kutya kötelessége mindenkinek rendre rákattintani a portálra, elvégre a Fradiról van szó… A klub illetékesei a történtek másnapján nem álltak ki a nyilvánosság elé, a támogatókról, akik szívesen fényképeztetik magukat a sztárokkal, nem is beszélve. Ez a fennhéjázás nem új keletű az Üllői úton, meggyőződésem, része van abban, hogy a vandálok azt hihetik, nekik (is) mindent szabad. Mert hangsúlyozhatják az Üllői úti vezérek, hogy akik nekitámadtak mindenkinek és mindennek, nem igazi fradisták, de a felvételeken jól látható zöld-fehér mezek, a Fradi-címeres smukkok azért érzelmi kötődésre utalnak.

Most mindenki Angliára hivatkozik, hogy lám ott leszámoltak a pályák körüli brutalitással, igen ám, de ott egy létező (nézhető, élvezhető) futball körül kellett rendet csinálni, míg nálunk se játék, se biztonság. Jogállam viszont rögzítetten létezik, a polgárnak pedig jár az, hogy ne féljen, hogy nyugalomban közlekedjen az utcákon, a parkokban, az aluljárókban, vagy éppen a sportpályákon.

A magyarországi profi futball tehát meghalt. És hiába kell várni a temetésre, a halotti tor már holnap elkezdődik. Aki csak teheti, igyekszik lecsipegetni a terített asztalról, ami a keze ügyébe esik, tömi a szájába az ízesnek látszó falatokat, mert mit lehet tudni, mit hoz a holnap. Kivételek persze akadnak, vannak ambiciózus edzőink, értelmes játékosaink, sokat akaró vezetőink is, ám a közeg alkalmatlan arra, hogy ők vigyék a prímet.
Nincs pénz, az a baj, mondják a bennfentesek. A tétel cáfolható, de most lényegesebb, hogy ha van igazság, akkor nem is lesz, hiszen aki milliókat áldoz a futballra, az bűnpártoló. Péntek óta ehhez nem kell kommentár.

A futball önmagában szép játék. A pénz ugyan segítheti, de csak akkor, ha adottak a feltételek. Mi még nem tartunk itt, és egyáltalán: nem tartunk sehol. Ez kérem a mélypont, akár rögzítik közleményben, akár nem.