Kádár János a felhők felett

Nincsen jobb program, mint a szombat délelőtti tűző nap elől bemenekülni a Kádár János Baráti Kör (KJBK) budapesti ünnepi megemlékezésére. A VIII. kerületi hátország düledező bérházai, az alkoholfelhőbe burkolózó munkáspolgárok sajátos rajzási tánca, illetve a vasas-szakszervezeti szövetség székháza egy már-már elfeledett miliőbe képes visszahelyezni a látogatót.
A székház oromfalán nemzeti lobogó. A monumentális létesítményt szimpatikus portáscsapat őrzi. Az emeleten nagy az izgalom, a sürgés-forgás. Az előtérben lévő asztalokon a szellemi utánpótlás: Szabadság, a Kádár János Baráti Kör hírlevele, illetve Berecz Jánosnak, az MSZMP KB egykori titkárának Vállalom című műve. A tanácsteremben körülbelül száz fő várja, hogy az előadók szólásra emelkedjenek. A helyiség egyik végén egy színpad van, azon keresztben végig egy vörös terítővel fedett asztalsor, mögötte ülnek a kiválasztottak. A háttérben a vasasszakszervezet piros-kék zászlaja, közepén a mozgalom címerével, mellette az egykori pártfőtitkár, Kádár János két négyzetméteres arcképe.
Miután a moderátor sorban bemutatta az asztal mögött ülőket, utasítja a technikusokat, hogy keverjék be az ünnepeltnek, a kilencvenegy éve született államférfinak a hangját. Kádár János egy fontos kérdéssel kezdi: „Én itt közben mire gondolok?” Szerencsére választ azért sikerül találnia, arról beszél, hogy tizenkilenc éves korában kommunistává vált. Ezzel persze nincsen semmi probléma. Csakhogy hibákat is elkövetett. Sokat. Aztán jött a konklúzió: a legnagyobb rang, ami elérhető, kommunistának és embernek lenni – ez viszont szép. A nagyérdemű persze nagyokat derül a politikus váratlan szófordulatain, páratlan képzettársításain és sajátos hangsúlyozási technikáján. Aztán ennek is vége lett.
A KJBK első elnöke, Kárpáti Sándor újságíró-szerkesztő felolvasta legújabb levelét, amelyet – mint ez idáig mindegyiket – a főtitkár elvtársnak címzett. A „Levél a felhők fölé” című sorozatban a szerző rendszeresen beszámol a világ folyásáról, olykor teljesen hétköznapi megfigyeléseket közöl, de ezeket is átszövi a politikai öntudat: hosszú, kemény tél után száraz tavaszunk volt, viszont szép volt május 1-je. A médiaszemélyiség rezignáltan veszi tudomásul a rohanó, demokratikus világban tomboló zűrzavart, a mobiltelefonok, testékszerek divatját. A példákat sorolva egy ponton viszont megáll, majd emelt hangon, kételkedve kérdezi és kiáltja: lassan mindenki sztár lesz, és minden szuper?!
Beszéde végén az aktuálpolitika résztvevőit veszi górcső alá, megemlítve Hiller István kultuszminisztert, az „MSZP üdvöskéjét”, „a rakoncátlan” Horn Gyulát, „a jobboldali bóklászókat”: Szűrös Mátyást és Pozsgay Imrét. Végül születésnapja alkalmából köszönti a jelen lévő Thürmer Gyulát, a Munkáspárt elnökét. Takács István, a KJBK kazincbarcikai szervezetének elnöke a rendszerváltás okozta mélyreható, negatív előjelű változásról szónokol. Sajókazinc és Barcika községek a felszabadulástól a szocialista rendszer bukásáig fejlődtek, annak a bizonyos negyven évnek köszönhetik, hogy összeolvadásuk után város lett belőlük. Korszerű lakásokkal, középiskolákkal és a világszínvonalú vegyi kombináttal csábította magához a település a fiatalokat.
A délelőtt legnagyobb attrakciója azonban csak ezután következett: Molnár Gézáné, a Létminimum Alatt Élők Társaságának elnöke. Gézáné, bár már benne van a korban, mégis fáradhatatlanul küzd egy ügyért. Felszólalása talán improvizatív jellegéből adódóan is elhúzódott – a nézősereg már a beszéd felénél tapsviharral próbált véget vetni az előadásnak –, de a szövegstruktúra spontán szerkesztettsége maga alá gyűrte az idő korlátait, így felejthetetlen szórakozásban lehetett része mindnyájunknak.
Gézáné komolyan vette a nemzetközi meteorológiai előrejelzéseket, amelyek hideg telet jósoltak, és azonnal elindult, hogy segítsen a rászorulókon. Az egész országot a vállára vette, minden katasztrófánál ott volt, és ebben a munkában egyetlen segítőtársa a készenléti rendőrség volt. A tragikus hazai viszonyokat szemléltetve megemlítette, hogy „rossz kabátokon, a földön feküdnek, mert a fiatalok nem tudják megvenni a bútort”.
Gézáné nevével és csapatával segített az MSZP-nek is a „csirkefogó-rablóbanda” Fidesz leváltásában, de keserű szájízzel kellett tudomásul vennie, hogy a jelenlegi kormány is feleslegesen szórja a pénzt. A szónok felemelte szavát a „fiatalítás divatja” ellen, szerinte az országnak tapasztalt emberekre van szüksége. Felszólalását egyre többször zavarta meg a feltörő taps, főleg akkor, amikor – közvetlenebb kapcsolatot építvén a közönséggel – szívinfarktusairól kezdett beszélni.
Ha nehezen is, de befejezte beszédét a hölgy, így a moderátor a KJBK-val kapcsolatos aktualitásokról is beszámolhatott. A szervezet emlékművet kíván állítani névadójának a Fiumei úti temetőben – az egyeztetések végre megkezdődtek.
Beszámolónk is úgy végződik, ahogy az ünnepség: felzendülnek az Internacionálé jól ismert hangjai, kimért léptekkel egy elvtárs behozza a Kádár János Baráti Kör zászlóját, majd a zeneművet követő áhítatos csendben hazaindul az ünneplő tömeg.