Kétségek az egységben

Berlin napjainkban egyre gyakrabban ad helyet tömegeket vonzó rendezvényeknek. A német újraegyesítés óta a város egyre inkább visszanyeri nemzetközi jelentőségét és ezzel együtt persze öntudatát is. A föderatív gondolkodásra oly nagy súlyt helyező németek tudatában egyre inkább elnyeri méltó helyét a főváros, ami a barátságos kisvárosi Bonn után szokatlanul birodalmi méreteivel mély benyomást tesz a hazai és külföldi látogatókra. Berlin persze a német újraegyesítés szimbóluma is, Kelet és Nyugat találkozási pontja, de gazdag történelmi múltja, sokarcúsága miatt mindig megtalálható az a történelmi párhuzam, mely napjaink egyik vagy másik fontos kérdésében szolgálhat útjelzőül. A város az elmúlt évtizedben sikeresen szabadult meg azoktól a kliséktől, amelyek vagy a Harmadik Birodalommal, vagy a hidegháborúval hozták összefüggésbe, s mára sokkal inkább színes kulturális életéről, multikulturalitásáról, mi több, szabadosságáról közismert. Néhány éve még egymillió ember özönlött a messze földön híres-hírhedt Love Parade-ra, a látogatók száma az idén is feltehetőleg több százezres lesz. Az elmúlt hét végén a berlini nagyrendezvények sora egy új elemmel gazdagodott: kétszázezer hívő vett részt az ökumenikus egyházi találkozón, a Kirchentagon.
A Kirchentag mozgalomként határozza meg önmagát, mely 1949 óta kétévente, mindeddig külön, katolikus és evangélikus körben tartotta összejöveteleit. Az alapítók célja – mint oly sok más ma is működő német szervezet esetében – a nemzeti szocializmus regnálása idején átéltek feldolgozása, az akkor elkövetett hibák megismétlődésének elkerülése. Az összejövetelek célja, hogy a hívő laikusok értő kritikusai lehessenek a közéletnek, és a megszerzett tudással hitük, lelkiismeretük szerint alkothassanak véleményt politikai, gazdasági, szociális kérdésekről. A Kirchentag az elmúlt évtizedekben megkerülhetetlen intézménnyé vált, elnöki posztját neves személyiségek, mint például Richard von Weizsäcker egykori szövetségi elnök látták-látják el. Nem véletlen tehát, hogy a mindig júniusban sorra kerülő találkozókról a német közélet jelesei – felekezeti hovatartozásuktól függetlenül – nem akarnak hiányozni.
Az egyházak helyzete Németországban sem jobb, mint máshol, noha az egyházi adó fizetése mindaddig automatikus, míg valaki tudatosan le nem mond egyháztagságáról. A szekularizáció mértéke így könynyen számszerűsíthető, a folyamat lehangoló: évente több tízezren hagyják el mind a katolikus, mind az evangélikus egyházat. A két nagy történelmi egyház más és más módon reagál az elvallástalanodásra: a protestánsok inkább közelednek a korszellemhez, és igyekeznek a korszerű civil kezdeményezések nyelvén beszélni, gyakran politizálni. A katolikusok látványosan ragaszkodnak a hagyományos hitelvekhez, ám egyik stratégia sem hoz látványos eredményeket, a kilépések száma évek óta nő.
Az idei találkozó történelmi jelentősége abban állt, hogy először sikerült átlépni a konfesszionális határokat, katolikusok és protestánsok együtt töltötték a négy napot. A reményteljes előkészületet valamelyest visszavetette a nagycsütörtökön kiadott pápai enciklika, mely határozottan megtiltotta a katolikus híveknek a protestánsokkal közös úrvacsoravételt, katolikus papoknak protestáns hívek áldoztatását. A vita kiéleződése oda vezetett, hogy a kérdés a médiumok érdeklődésének középpontjába került, és ezáltal tartalmilag, lelkileg le-, míg politikailag felértékelődött. A közös áldozásra-úrvacsoravételre mégis sor került, az alternatív szelleméről amúgy is nevezetes Prenzlauer Berg városrész egyik templomában több ezren gyűltek össze, hogy a kamerák kereszttüzében közösen részesüljenek az eucharisztiában. Az ökumené fontos témája volt a különböző kerekasztal-beszélgetéseknek és előadásoknak is. Nem meglepő, hogy a jelenlévők nagy többsége sürgette a keresztény egyházak közeledését. A külpolitikai aktualitásnak megfelelően, persze kissé profanizálva, többen az európai egységhez hasonlították a folyamatot, amelyben mindenki megtarthatja identitását, de kész felvállalni a közös értékeket, felfogni a közös érdekeket, ami az egyházak esetében nem más, mint az elvallástalanodás elleni küzdelem.
Európa és a világpolitika kérdései fontos helyet foglaltak el a több mint 700 (!) oldalas programban. Berlinből nézve Kelet-Közép-Európa elsősorban Lengyelországot jelenti (a kijelentés a hivatalos német külpolitikára is igaz), ennek ellenére egy magyar diáklány is helyet kapott a Schröder kancellárral folytatott kerekasztal-beszélgetésen. Sok újat nem tudtunk meg az eszmecseréből, de az mind a kancellár, mind a kormány többi tagjának megszólalásai kapcsán kiderült, hogy a publikum túlnyomó többsége erősen kormánypárti. Az emberi jogok kérdése – a dalai láma az esemény díszvendége volt –, a Világbank és az egész világgazdasági rendszer kritikája is a baloldali hallgatóság szívét dobogtatta meg elsősorban. Háború és béke kérdésében egyértelmű békepárti állásfoglalások hangzottak el, ami utólag is „szentesítette” a kormány háborúellenes kiállását. Ennek ellenére nyílt pártpolitikai vitákra nem került sor, békésen megfért egymás mellett Erwin Teufelnek, Baden-Württemberg kereszténydemokrata miniszterelnökének és Reinhard Höppnernek, Szász-Anhalt volt szociáldemokrata miniszterelnökének bibliamagyarázata. Katolikusok és protestánsok németországi viszonyának érdekessége, hogy az évszázados vallási térkép néhány kivételtől eltekintve a pártpolitikai preferenciák különbségét is jelzi. A protestáns vidékek elsősorban szociáldemokrata, míg a katolikusok inkább CDU-s választók.
Az egyre súlyosbodó munkanélküliség és a német gazdaság általánosan rossz állapota szintén fontos témája volt a Kirchentagnak. A munkanélküliség hatásait vizsgálva többen is feltették a kérdést: hogyan szentelje meg az ünnepnapot az, aki munka híján nem is érzékeli a különbséget a hét napjai között. E tekintetben a politikusok egy része sem jelenthetett kivételt: a szociáldemokraták vasárnapra időzítették rendkívüli kongresszusukat a kormány által bevezetendő reformlépésekről. Az egyház és a politikai pártok sajátos sorsközössége többször is napirendre került. Európai közvélemény-kutatások sora bizonyítja, hogy az emberek keresik az értékeket, de ezeket egyre kevésbé vélik megtalálhatónak hagyományos szervezeti keretekben, legyen szó akár politikai pártokról, akár a történelmi egyházakról. Ennek megfelelően óriási érdeklődés kísérte a klérust évtizedek óta bíráló Hans Küng és Eugen Drewermann előadását.
Az első ökumenikus találkozó a Reichstag épülete előtt szabadtéri istentisztelettel zárult. A sikert, a közösség erejét mindenki örömmel nyugtázta, hiszen – mint Lehmann kardinális szentbeszédében elmondta – az összetartozás fölötti öröm nagyobb, mint a közös áldozás hiánya miatti bánat. A teológiai viták nyilván tovább folynak majd, a találkozó azonban újra elérte évtizedekkel ezelőtt kitűzött célját: a nem egyházias közvélemény számára is világossá tette, hogy a felekezeteknek van jelentős szellemi bázisuk és markáns véleményük napjaink fontos kérdéseiről. Ez a felismerés talán a hazai közélet számára sem volna haszontalan. A berlini utcákon mindenesetre már folyt az aláírásgyűjtés azért, hogy 2008-ban ismét a fővárosban és újra ökumenikus szellemben szervezzenek Kirchentagot. Maga a másságára büszke szociáldemokrata polgármester is meghívta a híveket, a főváros láthatóan örül az új szerepnek. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy a Berlinben született gyerekeknek mindössze nyolc százalékát keresztelik meg. Ezek után az sem meglepő, hogy Bismarck, a Kulturkampf atyja, a katolikus egyház nagy ellensége ugyanolyan egykedvűen szemléli talapzatáról a Szentszék városszerte felvont lobogóit, mint a Love Parade néhány hét múlva megérkező félmeztelen táncosait.