Nem kis vihart kavart Solymosi Tamás, amikor május végén azt nyilatkozta, hogy azt az orvosi kamarai küldöttséget, amely nemrégiben a miniszterelnöknél járt, senki nem hatalmazta fel arra, hogy tárgyaljon. Ennek a kijelentésnek az volt a kiváltó oka, hogy az orvosok szakmai szervezete egészen az elmúlt hétig tartotta magát ahhoz az állásponthoz – amit egyébként az MSZP is hangoztatott, még ellenzéki párt korában –, hogy az egészségügyben megengedhetetlen a profitérdekeltség. Ehhez képest a legutóbbi tárgyaláson a kamara tárgyalóküldöttsége mégis áldását adta a törvényjavaslatra, azzal a feltétellel, hogy az orvosok elővásárlási jogot kapnak. Solymosi Tamás azt tartja elképesztőnek, hogy a kollégái csak addig tiltakoztak, amíg nem kecsegtetik az orvosok egy részét azzal, hogy maguk is tulajdonrészhez juthatnak.
Juhász Mária, a gyöngyösi orvosi kamara elnöke mindezzel kapcsolatban azt mondja, az ápolószemélyzet véleménye is legalább ennyire megosztott a készülő jogszabályt illetően. Van, aki félti az állását, mások – akik jó anyagi körülmények között élnek – azon gondolkodnak, hogy részt vesznek a privatizációban, és így saját maguknak is biztosítják a munkahelyet. A főorvos asszony úgy látja, a jól működő, neves országos intézeteknek pillanatok alatt akad majd vevője, de a csődbe jutott vidéki kórházak nem nagyon kellenek majd senkinek. Erről azonban a betegek nem sokat tudnak, amit jól mutat az is, hogy az egyébként nagy számban működő betegjogi szervezetek gyakorlatilag meg sem szólaltak a tagjaik védelmében.
Kockázatos privatizáció
Solymosi Tamás kockázatos vállalkozásnak tartja a privatizációt, mert azok a magánszolgáltatók, amelyek már most is jelen vannak az egészségügyi piacon – CT, művese stb. – ugyanabból a közös kaszszából kapják meg a pénzüket, mint a többi egészségügyi intézmény. A magánszolgáltatók kilobbizták, hogy a tb a valóshoz közelítő árat fizessen az általuk nyújtott szolgáltatásért a többi szolgáltatás rovására, és ezzel behozhatatlan előnyre tettek szert az állami intézményekkel szemben. Most még az egészségügyi szolgáltató rendszernek csupán töredéke van csak magánkézben, tehát a többségi, állami tulajdonú intézmények még nem érzékelik a pénz elvonását. A várható privatizáció után azonban a magántőke aránya fokozatosan, néhány év alatt az eddigi részesedésnél jelentősen magasabbra emelkedhet. Hacsak nem kerül hirtelenjében nagyon sok többletpénz a rendszerbe, kialakulhat az a helyzet, hogy a privatizált intézményeknek mindenki a csodájára jár, az állami kórházak viszont katasztrofális helyzetbe juthatnak. Hogy ez mennyire így lesz, arról mindent elmondanak a számok – veszi át a szót az elnök asszony –, jelenleg a magyar egészségügy éves költségvetése körülbelül kettőszázhatvanmilliárd forint, és ebből nagyjából nyolcvanmilliárd forintot, tehát majdnem az egyharmadát kapják meg a magánszolgáltatók, köztük a háziorvosok is. Kérdés, hogy vajon ezért a közel egyharmadnyi összegért valójában a szolgáltatások hány százalékáról gondoskodnak?
A két szakembernek megegyezik a véleménye abban, hogy pontosan ki kellene dolgozni az egyes betegségcsoportok gyógyításának szakmai protokollját, ami meghatározná azt, hogy milyen beavatkozásokra van szükség adott helyzetekben, illetve mikor indokolt kórházba utalni valakit. Emellett elengedhetetlen az orvosilag képzett, szakmai konfliktusokat vállalni képes ellenőri hálózat kiépítése is. Miután a betegellátó intézményeket a tb jelenleg az elvégzett beavatkozások után egy meghatározott pontrendszer szerint fizeti, minden intézménynek az az érdeke, hogy növekedjék a betegek száma. Nem egy egészségügyi intézményben termelővállalathoz hasonló érdekeltségi rendszer szerint honorálják a betegforgalmat bármi áron növelő orvosokat. Nem nehéz kitalálni, hogy ez mennyi feleslegesen elvégzett vizsgálatot, értelmetlenül várakozó beteget és agyonhajszolt orvost jelent. Megesik, hogy olyan elváltozás miatt jár a beteg háromhavonta kontrollra, amely a normális, egészséges populáció nyolcvan százalékában előfordul. Jelenleg senki nem ellenőrzi Magyarországon azt, hogy egy-egy vizsgálat vagy beavatkozás indokolt-e. A biztosító szakemberei legfeljebb azt nézhetik meg, hogy az orvos szakmailag kompetens-e az adott betegségcsoport gyógyításában. Solymosi doktor leginkább egy APEH nélküli önbevalló adórendszerhez tudná ezt hasonlítani. Utánaszámolt, hogy egy-egy pajzsmirigy-szakrendelésen azzal, hogy vizsgálatokat rendel, egymaga 4-500 ezer forintnyi közpénzt költ el anélkül, hogy ennek indokoltságával bárki felé is el kellene számolnia.
Megszorítás és pazarlás
Solymosi doktor azt is elképesztő pazarlásnak tartja, hogy az egyre nagyobb arányban diplomás, képzett ápolók, sőt a rangsorban alacsonyabban álló orvosok sem végezhetnek a képzettségüknek megfelelő munkát. Ismer olyan esetet, ahol a főorvos megtiltotta, hogy a tudta nélkül hashajtót rendeljenek a beosztottjai. Nevetséges, hogy ma Magyarországon az alap- és a szakellátásban is számos esetben nővéri munkát látnak el az orvosok. A titok nyitja a hálapénz. Annak fizetnek a betegek, aki a beavatkozást végzi.
Arra a kérdésre, vajon mi lesz a vidéki betegekkel azután, hogy a tőkés megvásárolta a kórházat, Solymosi doktor azt felelte, hogy szerinte „olyan mélyre nem sülylyedhet az egészségügy, hogy beteg ellátatlan maradjon”, utalva arra, hogy sokan attól tartanak, azokat a betegeket, akiket csak nagyon drágán lehet meggyógyítani, az új tulajdonos szépen eltanácsolja. Azt viszont nagyon is valóságos veszélynek tartja, hogy a politikusok által szakmai befektetőknek nevezett, többnyire gyógyszerforgalmazásból élő cégek megveszik majd a kórházakat és szakrendelőket, s ez után a saját üzleti érdekeik szerint adják majd a gyógyszereket. Ha történetesen az A jelű vérnyomáscsökkentőt forgalmazó gyár megvásárol egy kórházat, biztosan nem adja ki utasításba, hogy itt ezentúl csak az A jelű vérnyomáscsökkentőt kaphatják a betegek, de az alulfizetett, állásukat féltő orvosok pontosan tudni fogják, hogy mi a teendőjük. E logika szerint tehát a gyógyszergyárnak megéri akár veszteségesen is üzemeltetni a kórházat, ha ezzel a saját gyógyszereinek forgalmát jelentősen növeli. Ha ez bekövetkezik – mondja Solymosi doktor –, az orvostársadalom végleg elveszti a becsületét, hiszen a beteg embert nem a kamara, nem a miniszterelnök, hanem a kezelőorvosa védheti meg a gátlástalan üzletszerzőkkel szemben.
Juhász Mária radiológusként megtapasztalta a magánosítást. Kezdetben valóban úgy tűnt, hogy magasabb béreket kapnak a magántulajdonú CT-vel dolgozó orvosok és nővérek, azonban a kollégáik elbocsátása miatt a munkájuk is sokkal több lett. Az orvosi munkaidő növekedése egyébként az egész országra jellemző. A tavasz folyamán a Radiológia című szakmai folyóirat közzétett egy statisztikát, amely szerint az orvosok Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1995-ben 661 252 órát dolgoztak, 2000-ben pedig már 1 012 515-öt, tehát majdnem kétszer annyit. A munkaórák elsősorban az adminisztrációs terhek miatt növekedtek. Ennek az adatnak különösen nagy hangsúlyt ad az a tény, hogy ezeket a munkaórákat gyakorlatilag feleannyi orvos teljesítette, hiszen aki csak teheti, elmenekül a betegágy mellől.
Szorongó orvostársadalom
Hódmezővásárhelyen is szorongással tekint az orvostársadalom a kórháztörvény elé. Az utca emberét azért nem érdekli, mert nem látja át a lényegét.
– Kisöpörnek minket, egyszerű embereket, az egészségügyből is, úgy mint az üzemekből vagy a földekről. Eddig legalább összeköttetéssel vagy egy kis borravalóval el tudtam intézni, amit akartam – mondja dühösen egy középkorú férfi, amikor a kórháztörvényről kérdeztem a városháza előtti főtéren.
A négyszázharminc ágyas önkormányzati tulajdonú kórház igazgatója, dr. Hamvas Ödön nem hárítja el kérdéseimet úgy, mint óvatosságból vagy félelemből más település egészségügyi intézményeinek vezetője tette.
– Nem látom szükségét a kórház privatizációjának, ami nem sorolható az uniós elvárások közé. Sokfelé jártam Európában, és azt tapasztaltam, hogy a fekvőbeteg-intézmények állami kézben maradtak. Az állami egészségügy mellett léteznek magánklinikák, amelyeket alapítványok vagy egyházak tartanak fenn, de azok zöldmezős beruházásban épültek. Érthetetlen ez a nagy sietség.
Pavilonrendszerben húzták fel száz évvel ezelőtt a vásárhelyi Erzsébet-kórházat, amely az egyik legrangosabb egészségügyi intézmény a Dél-Alföldön. A széttagolt épületegyüttesben sok az ablak és az ajtó, ami nem segíti elő a hőtakarékosságot, szükség lenne a mielőbbi teljes felújításra. Vincze Zsolt megbízott gazdasági igazgató szerint a rehabilitáció legalább két-hárommilliárd forintba kerülne. Ebből a szempontból is kétségesnek tartja a kórházi privatizáció sikerét.
– Nem tartom életszerűnek, hogy az államon kívül lenne olyan befektető, aki ennyi áldozatot hozna a vidéki emberek egészségéért. A vidéki szót azért hangsúlyozom, mert itt a jövedelmek alacsonyak, nem beszélhetünk tőkeerős társadalomról. De tisztában vagyok azzal, hogy aki ide jön és befektet, az többet akar kivinni, hiszen ez a tőke természete. Ezt pedig úgy teheti, ha kimazsolázza az egészségügyi szolgáltatásokat: meghagyja, ami sok pénzt hoz, elsorvasztja, ami keveset.
Nem veszteséges a patinás intézmény, és nincs is csődközelben. Évente tizenhárom-tizennégyezer fekvőbeteget gyógyítanak és nem csak a vásárhelyieket. Odatartoznak a környező települések is, legalább hetvenezer ember egészségére őrködik a nagy kórház. Költségvetése évente meghaladja a kétmilliárd forintot, s a növekvő árak miatt mindenképp kellene valamit tenni, mert a finanszírozás jelenlegi formái miatt a közeljövőben Vásárhelyen is beállhat a válsághelyzet. Ezt bizonygatja dr. Kovács László bőrgyógyász főorvos, aki sokféle számítást végzett.
– Az egészségügynek nem a tulajdonszerkezet, hanem a finanszírozás a gondja, ami csak nyolcada-tizede az uniós normának. Ezzel a számaránnyal szeretném érzékeltetni, hogy nem szórja a pénzt az állam az egészségügyre. Ugyanakkor minden, amit a kórház használ – műszer, vegyszer, kötszer –, uniós áron kerül a költségvetésbe. Csak az egészségügyi dolgozók bére marad el az európai színvonaltól, legalább tízszer alacsonyabb, mint Nyugaton.
A több mint harminc éve a gyógyításban dolgozó Kovács doktor azért beszél szomorúan és indulatosan rossz prognózisról, mert jelenleg a születéskor várható élettartam a múlt század eleji életkor határa. Elsők között vagyunk a világon a szív-, érrendszeri és daganatos betegségek miatti elhalálozásban, ezért sem szabadna az egészségügyet üzleti alapokra helyezni. Tavalyelőtt Magyarországon nyolcezer volt a százezer lakosra jutó elveszett életévek száma, ami duplája a szomszédos Ausztria értékének és csaknem negyven százalékkal magasabb a cseh adatnál. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a lakosság egészségügyi állapotáért csak tizenöt százalékban felelős az ellátás. Az európai átlagnál sokkal rövidebb életkor okait a társadalom más területein is keresni kell.
Hódmezővásárhely helyzete sajátos, a lakosság egynegyede nyugdíjas, sokan magukra maradnak öreg korukra, mert a fiatalok elvándorolnak a városból, s ez a körülmény is hozzájárul egészségi állapotuk leromlásához. Csupán azért, mert nincs, aki gondoskodjon róluk. Felmerül a rémképe annak, hogy a kórháztörvény életbelépése után egyes rétegek még kiszolgáltatottabbak lesznek. Ez a véleménye a kórház sebész főorvosának, dr. Tímár Lászlónak is.
– Hosszú távon meg kell fizetnie a kórház új tulajdonosának a nyereségét és azt a hitelkamatot is, amit felvett a fejlesztésekre. Így megbomlik az ellátás egyensúlya, megváltozik a mi helyzetünk is.
Nem rejti véka alá aggodalmát dr. Páger Lajos belgyógyász főorvos annak ellenére, hogy a több évtized alatt nagy tapasztalatokat szerzett szakmájában, elvesztheti állását. Városszerte arról suttognak az orvosok, hogy a kórház privatizációjával az utcára kerülhetnek. Látták, ez történt az iparban és a szolgáltatásban a magánosítás után. A munkahelyekről szinte kisöpörték a negyven év feletti korosztályt, hogy olcsó munkaerőhöz jussanak a befektetők. Miért ne jutnának az orvosok is erre a sorsra, azon a vidéken, ahol nem könnyű új állást találni?
– Biztonságunk érdekében a kórháztörvényt és az orvosok jogállását szabályozó paragrafusokat egyszerre kellene elfogadni a parlamentnek, és nem féléves késéssel, mert így a helyzetünk instabillá válik. A mi konszolidált helyzetünk a betegeink érdeke is. A jó megoldás az lenne, ha megmaradna az egészségügy állami finanszírozása. Ellenkező esetben még a kórházunkat is fenyegetheti az a veszély, hogy leépül, osztályok tűnnek el, pedig eddig komoly területi felelősséget vállalt a több tízezer helyi lakos ellátásáért.
otthon start
Húszezer fiatal jutott hozzá első otthonához az Otthon start programnak köszönhetően
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!