Kincs, ami nincs

Az íróember nincs olyan szerencsés helyzetben, mint a katedrán vagy színpadon szereplők, akik azonnal le tudják mérni a tapsból, a füttyből, netán a tapintható csendből, hogy sikerült az előadás. A magamféle csak napok múlva érzékelhet valamit abból, hogy írása milyen érzelmeket váltott ki, mert ritka, mikor az olvasó azonnal tollat ragad. Most ez történt, s a levelek jelzik, hogy négy héttel ezelőtt közölt gondolataim sokakat indítottak véleménynyilvánításra.
Május 3-án arról szóltam, hogy a múlt óvatosságra int bennünket az Európai Unióval szemben. A tagországok némelyike ugyanis folyamatosan fosztogatta a leigázottakat. Példát is hoztam: Görögországot, ahonnan Elgin lordja, kihasználva, hogy Athén az ezernyolcszázas évek elején török fennhatóság alatt állt, felpakolt néhány márványszobrot, és meg se állt velük Londonig. Hasonlóan jártunk mi is a nagyszentmiklósi kinccsel, ezt 1799-ben ellenszolgáltatás nélkül vitték Bécsbe, és megpedzettem, hogy ideje volna visszakapni őket.
Dessewffy László nem ért egyet velem, de hogy miben, arról szóljon ő maga, íme a levél, amely írásomra reagált:

Néhány hónappal ezelőtt az egyik német tévéadó kvízműsorában jó pár ezer eurót nyert egy hölgy azzal, hogy meg tudta mondani, magyar, román, német vagy svéd zeneszerző volt-e Bartók Béla. Sokáig vacillált a román és a magyar között, míg a moderátor nagy nehezen rá nem vezette, hogy mégiscsak magyar volt. Hogy miért volt zavarban az egyébként tájékozott német hölgy? Jó lesz odafigyelni!
A Mures déli partján fekvő Cenad községtől kilenc kilométerre délre található Sânnicolau Mare, Romániában, ott született Bela Bartok. Manapság, ha a külföldi zenei lexikonok feltüntetik születése helyét, zárójelben – nemzetközi szokás szerint – megjegyzik: Románia. Csak idő kérdése, mikor s mennyire megy ez át a köztudatba. Gondoljunk az ausztriai Raidingben született Lisztre, akiről azt hisszük, hogy Doborjánban született, Sopron vármegyében.
Milyen illetőségű tehát a nagyszentmiklósi kincs, amelyet a régészet nagyon is hajlamos óbolgárnak minősíteni, s azonkívül legalább hat egyéb eredetmagyarázata létezik. Egyedül a Végh Alpár által lekicsinyelt László Gyula valószínűsíti Árpád-kori múltját.
Ami a lelőhelyet illeti, körülbelül kétszáz éven át, a millenniumig Szerbszentmiklós volt a neve. (…) Kétségtelen, hogy a kincs megtalálásakor „átmenetileg” magyar fennhatóság alatt állt. Egy lassan ocsúdó, kizsigerelt országhoz tartozott, amelynek nevet adó népe kisebbségben volt a saját hazájában, törvényes királya Bécsben székelt, és nem volt egyetlen olyan közgyűjteménye, amelyben a kincs megfelelően elhelyezhető lett volna. Neumann abbét és Boráros főbírót csak hála és köszönet illeti, hogy felismerték a kincs jelentőségét, amely egyébként örökre elkallódott volna, és amelyet az átkos bécsi udvar, noha joga lett volna elkobozni, szabályos adásvétel formájában szedetett össze nagy nehezen, hogy megmentse.
(…) Huzatos a mi országunk, és nem biztos, hogy azok a felelősek egy-egy műkincs hollétéért, akik megőrzik. Nagy kérdés, hogy éppen nálunk van-e egy műkincs a legnagyobb biztonságban. Gondoljunk rosszul őrzött, rendszeresen kirabolt múzeumainkra, kastélyainkra. Százhetven évvel a nagyszentmiklósi kincs fellelése után a teljes magyar közigazgatás, rendőrség, határőrség, vámőrség, a magyar oktatásügy és közművelésügy, a korabeli rendőrállam, a magyar lakosság műveltségi szintje, becsületérzése, önzetlensége nem állt azon a fokon, hogy megakadályozza a nagyszentmiklósival egyforma jelentőségű Seuso-kincs elkótyavetyélését, külföldre csempészését. Miközben egy skatulya orvosság, egy pakli cigaretta, egy rongyos újság vagy öt dollár átcsempészése újsághír volt, és büntetőeljárást vont maga után.
Nem hiszem, hogy a neokuruc hetvenkedés, amely Végh Alpár egész írásán átvonul, a felelősségre vonás és a perrel fenyegetődzés alkalmas volna annak a témának a megtárgyalására, amelyet felvetett. Mindazt, amiről ír, csak az események korában, a szokások, az akkori törvények, a politikai és jogi helyzet teljes és tárgyilagos ismeretében lenne szabad tárgyalni. Mint egyébként minden egyebet is. Még akkor is, ha fájdalmat, sebeket okoz, mély érzelmeket érint.
Dessewffy László

Kedves Olvasóm, azzal nem tudok mit kezdeni, hogy elém állít egy műveletlen német hölgyet. A butaság nem ismer határokat, száraz lábbal átjut akár az óceánon, s igazán nem nehéz egy súlytalanságában hasonlót odaigazítani az ön példája mellé. Franciaországban kérdezte tőlem egy ötvenes férfi: ugye a magyarok osztrákul beszélnek? Nem szerencsés, ha az ilyen „európaiság” volna a trambulin, amelyről vitánk okán elrugaszkodunk. Európa és mindazok, akik számára a kultúra jelent valamit a Lajtán túl, ennél sokkal több.
Igencsak meghökkentett viszont az a mondata, miszerint a bécsi udvar a nagyszentmiklósi kincset, „noha joga lett volna elkobozni, szabályos adásvétel formájában szedette össze nagy nehezen, hogy megmentse”.
Nem tudom, Dessewffy úr, honnan valók az információi, de én semmiféle adásvételi szerződésről nem tudok, pedig alaposan utánanéztem. Az igaz, hogy a huszonhárom aranyedényt másodkézből egy Wittanau nevű bécsi kereskedő vette meg 1472 forintért. Ő vitte fel Pestre, hogy jó haszonnal továbbadjon rajtuk, ám Boráros, a városbíró „elvette a darabokat, és az egész leletet augusztus 3-án leltároztatta”. Az idézet dr. Siklóssy László Műkincseink vándorútja Bécsbe című könyvéből való. Ellenőrizheti, a munka a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból bárki számára kölcsönözhető, s hadd könnyítsem meg a dolgát, hogy ne kelljen a katalógusban keresgélnie: a 8-9612 számon találja.
Örülnék, ha kézbe venné, s közelebbről megismerné, milyen következménye volt például annak, hogy II. József feloszlatta a szerzetesrendeket. Országunkat, ahol a műkincsek többségét az egyház őrizte, e döntés megfosztotta tárgyi kultúrájának és könyvtárainak jelentős részétől. Menjen el Pannonhalmára, és kérdezze meg, mi történt az apátság kincstárával. Az egészet Bécsbe vitték, és soha nem került belőle vissza egy gomb se. És ugyanígy „ott rekedt” Bocskai koronája, remek ötvösmunka, nagy érték, aligha tagadható.
Azt írja, a mi országunk „huzatos”. Meglehet, de az ajtóba, amely a több száz éves huzatot okozta, Bécs tette a lábát. Hogy írásomat kurucos hetvenkedésnek érzi, megtisztelő számomra. Annak idején Rákosi Jenő kurucozta le Adyt, s bár távol áll tőlem, hogy a költő mellé tolakodjam, de azt hiszem, nem döntöttem rosszul, mikor őt választottam példának pályám kezdetén.
Tisztelettel üdvözlöm, és komolyan kérem, olvasson bele Siklóssy doktor könyvébe!

Horváth Zoltán erősen kérte, hogy hozzászólását, akár rövidítve is, közöljük. Mi sem természetesebb:

Tisztelt Szerkesztőség, május 3-i számuk hét végi mellékletében Vuin Neru szerencséje címmel Végh Alpár Sándor neve alatt jelent meg egy nagyon harcias hangvételű írás, amelyben az író „visszakövetelné” a nagyszentmiklósi aranyleleteket. Azért, hogy érvelését alátámassza, megemlíti, hogy Bartók Béla is ebben a községben született, s ezért e község „duplán fontos nekünk”. Hogy lelkesítsen a visszakövetelésre, Melina Mercouri példáját hozza fel, aki az athéni Akropoliszról Angliába vitt műkincseket követelte vissza Görögország számára. Szeretném a szerző és az olvasók figyelmét néhány szempontra felhívni. A vágyak és érzelmek nem helyettesíthetik az érveket. (…) Köztudomású, hogy Nagyszentmiklós ma Romániához tartozik. Az írásban közölt gondolatmenetet alkalmazva: Athén az akropoliszi műkincsek elszállítása idején a Török Birodalom területén volt ugyanúgy, mint 1799-ben Nagyszentmiklós a Magyar Királyságén. Az szerző arra biztat, követeljük vissza a kincseket. Ez alapján az Akropolisz kincseit a törökök követelhetnék vissza. Nem tudok róla, hogy ezt tennék (pedig biztosan született Athénban is számos híres török).
Ha Melina Mercouri harcával azonosulunk, akkor a szerző gondolatmenete szerint egy román hazafi teljes joggal követelhetné vissza a kincseket, mivel Nagyszentmiklós ma Romániában van. Hogy a helyzet bonyolultságát érezzük, nem kell Görögországig menni. Ha úgy érezzük, túl sok magyar vonatkozású műkincs van osztrák kézben, akkor kérdezzük meg például a szlovákokat vagy a románokat (esetleg a romániai magyarokat), jogosnak tartják-e, hogy magyar tulajdonban van M. S. mester híres festménye Lőcséről vagy a menasági szárnyas oltár. Könnyen kaphatnánk indulatos válaszokat.
(…) Amit az egyik nép kultúrmissziónak tart, a másik könnyen minősíti (egy évszázad múlva) rablásnak. Káros a kardcsörtetés és érzelmi húrok pengetése, mivelhogy a helyzet sokkal összetettebb, mint ahogy azt a szerző átgondolatlan és heccelő hangulatú írásában érzékelteti.
Horváth Zoltán

Kedves Olvasómnak ugyancsak szíves figyelmébe ajánlom Siklóssy könyvét, de előbb kérem, nézze meg, tényleg a nagyszentmiklósi kincsről szólt-e május 3-i írásom! Látni fogja, hogy nem. Az aranyedényeket, miként az Elgin-márványokat csupán példaként említettem. Példaként arra, hogy a Lajtán túli Európa kicsit arrogánsan fogadja a Jaltában félszázados rabságra ítélt országokat. Brüsszel úgy tesz, mintha ezeket csak és kizárólag a bolsevizmus tette volna kifosztottá, elmaradottá, s könnyedén megfeledkezik arról, hogy Lengyelország nagyrészt az ő közreműködésükkel tűnt el a kontinens térképéről 1795-ben, s csak az első világháború után sikerült visszakerülnie. Vagy ott vagyunk példának mi, akik Franciaország és Anglia jóvoltából szenvedtük el a trianoni döntést.
Egyébként, ha kedves Olvasóm úgy érzi, hogy jogcím nélkül van Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában M. S. mester Lőcséről való festménye, akkor nyilván visszamenőleges hatályúnak tekinti a trianoni döntést. Minthogy én írás közben egyetlen percre sem felejtem el, melyik nemzet fia vagyok, és annak mivel tartozom, a fenti mentalitást egyrészt különösnek, másrészt igen szomorúnak találom. Határozottan derűssé tett viszont, hogy ön szerint a törököket is megillethetnék Pheidiász szobrai a Parthenonról. Ezt megüzenem majd hazatelepült görög barátomnak. Válaszáról azonnal értesíteni fogom.
Tisztelettel üdvözlöm!

Dr. Moskovszky Éva szakmai szempontból elemzi írásomat, és személyes tapasztalatait is hozzáteszi:

Évtizedekig dolgoztam a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti könyvtárában. Latin–történelem–művészettörténet szakot végeztem, és régész szerettem volna lenni (annak idején ilyen szak még nem volt, vagy tanárképzős volt valaki, vagy „szabad régész”), de nagy tudású professzorom, nem tudván elviselni azt, hogy az ő szakmájába ostoba ideológusok dugják bele az orrukat, és dirigáljanak neki, 1948-ban elhagyta szülőhazája földjét. Tanítványai Alföldi Andrást vagy megtagadták, vagy nem tudtak elhelyezkedni. (…) Végül is könyvtáros lett belőlem, s a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen doktoráltam egy ókori vallástörténeti témából.
Nagyanyám aradi, lotaringiai francia–sváb eredetű telepes családból származott, és Nagyszentmiklóson is voltak rokonaim. Egyikük segítségével sikerült László Gyula könyvének egy példányát kicsempészni, és átadni az ottani muzeális gyűjtemény vezetőjének. A professzor úr által kiküldött példányokat ugyanis elkobozták, hiszen a leletről mint „dákoromán fejedelmi kincsről” jelentek meg publikációk. A személyes kötődéstől eltekintve is megejtett a kincs varázsa, és szomorúan láttam Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban méltatlan elhelyezésben. Nem külön teremben, hanem csak a XIX. századi gyászfekete vitrinek egyikébe besuvasztva, fakult libaganajszín bársony háttér előtt. Ragaszkodtak a Mavrodinov-féle elfogult meghatározáshoz, mely szerint ez óbolgár fejedelmi kincs lenne.
Majdnem mindenben egyetértek írásával, azonban arra kérem, ne hajtsa meg fejét a brit régész, Arthur Evans előtt. Kiásta, de meg is hamisította a krétai kultúrát, nekünk, magyaroknak pedig rosszakarónk volt. Erről kérdezze meg a kitűnő régész-őstörténész, dr. Makkay János véleményét.
Ceram – valódi nevén Kurt Marek –, mint ön is tudja, nem volt régész, hanem újságíró, de nagyon olvasmányosan ír. Nem tartom azonban illetékesnek erkölcsi kérdések eldöntésére, bár a magánvéleményem az, hogy Schliemann magasan a többi műkincstolvaj fölött állt. Ő vagyonát áldozta őrültségnek látszó tervére, és nem a saját zsebére dolgozott, hanem elsősorban Homéroszt akarta igazolni. (…)
Most elgondolkoztam azért azon, mint szólna az iraki fosztogatásokhoz Maxi bácsi és Ági néni, vagyis Sir Max Mallowan: a régész mint Ninive feltárója és hitvese: Agatha Christie, a krimikirálynő mint a bűn ellensége. Biztosan megfordulnak a sírjukban.
A nagyszentmiklósi kincsről annyit: még mindig jobb helyen van Bécsben, mint ha a bukaresti nemzeti múzeumban volna. Mert akkor még az is előfordulhatott volna, hogy a Kárpátok Géniuszának famíliája kikölcsönzi valamelyik villája díszítésére. (Bulgáriában antik aranypénzeket kölcsönöztek ki a pártfunkciknak – az érmék sohasem kerültek vissza a múzeumokba.)
Az erdélyi múzeumok anyagából egyébként nagyon sok nagy értékű műtárgy került a bukaresti múzeumokba. Antonello da Messina szicíliai születésű festőnek, aki nagy hatással volt a velencei Belliniek festészetére, egy fiatalkori munkája, a Keresztre feszítés eredetileg a nagyszebeni Bruckenthal Múzeumban volt. Az MNM könyvtárában a romániai folyóiratokat nézegetve megtudtam, hogy Bukarestben helyezték el. Ismerve a Batthyány-téka viszontagságait, ez a festmény sem fogja megtalálni a Nagyszebenbe visszavezető utat. (…)
Itt van aztán egy hírhedt ügy a közelmúltból. A Seuso-kincs még mindig az orgazda lord tulajdonát képezi. Az USA-ban lefolytatott tárgyaláson a bíróság nem engedte meg, hogy az üstre ragadt földet annak a bizonyos présháznak a talajával összehasonlítsák, de még a magyar nagykövetség is részt vett a piszkos machinációban: a koronatanúkat hazazsuppoltatta. A Fejér megyei régészek abban a reményben is ásatnak egy hatalmas római kori villa maradványai után, hogy ott előkerül a volt tulajdonostól, Seusótól származó felirat. Ez sem ad reményt a nagyszentmiklósi kincs tulajdonjogát illetően. A lord és a bécsiek biztosan úgy érvelnének a visszaadás ellen, mint annak idején az illetékes szervek az ellen, hogy a kivégzett Sólyom László özvegyének legalább a bútorait adják vissza: „Az elvtárs már úgy megszokta a bútorokat.” (…)
A Magyar Nemzetben olvastam egy kis írást, amely az iraki fosztogatások alkalmából emlékeztetett egy amerikai tábornokra, Henry Hill Bandholzra, aki 1919-ben imponáló fellépésével és egy szál lovaglóostorával megakadályozta, hogy a „dákorománok” kifosszák a Magyar Nemzeti Múzeumot. Szobrát a kommunizmus idején eltávolították, de szerencsére nem olvasztották be, s Palmer nagykövet hivatali idejében az amerikai nagykövetség elé helyezték. Az ünnepségen magam is részt vettem – ha mostanra nem lett volna belőlem mozgáskorlátozott öregasszony, most is elmennék egy szál virággal a tábornok szobrához. Rara avis, ritka madár volt már a maga idejében is, mostanra meg a fajtája is kihalt.
Dr. Moskovszky Éva

Úgy gondolom, a régészet történetének minden második lapján szerepel valami gazemberség vagy hamisítás, amilyen Arthur Evansé, akiről levelében ír, s mi mindig azok közé kerültünk, akiket kifosztottak. Jogcím mindig volt, hogy értékeinket elvegyék, arra sosincs, hogy visszakapjuk egy részüket?
Hadd írjam ide befejezésként Deák Ferenc fontos mondatát: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”