Kórház-privatizáció a törvény szélén

A köztársasági elnök kezében a döntés, hogy aláírja-e a kórháztörvénynek nevezett, ám sokkal inkább az egészségügy privatizációjáról szóló törvényt, amely július 1-jén lépne hatályba, vagy úgy dönt, hogy visszaküldi újragondolásra a parlamentnek, esetleg az alkotmányos aggályok miatt előzetes normakontrollra küldi a jogszabályt az Alkotmánybíróságnak.
A kórházak finanszírozása a világon kétféle elv szerint történik: vagy a társadalombiztosítás (tb) állja a költségeket, vagy az üzleti alapú biztosítás. A tb-alapú finanszírozásnál az egyén jövedelme alapján fizet járulékot, és ezután egészségi állapotának megfelelő kórházi ellátásra jogosult. Az üzleti alapú finanszírozási mód lényege, hogy a magánbiztosító felméri az egyén egészségi állapotát, meghatározza a saját kockázatát, és annyi díjat szed be ügyfelétől, hogy haszna is legyen az üzleten.
Bármilyen elven is történjék a kórházak finanszírozása, a forrás véges. Ha profitérdekű cégeknek adják el a kórházakat, akkor törvényszerűen megváltozik a finanszírozó és az intézmény közötti viszony.
A magánkórház tulajdonosának ugyanis jól felfogott érdeke a jövedelem maximálása. Ezt vagy úgy éri el, hogy igyekszik minél több pénzt kihasítani a tb-pénztárból, vagy úgy, hogy „olcsítani” kezdi a kórházi ellátást. A legrosszabb esetben mindkét módszert egyidejűleg veti be a minél nagyobb profitért. Ha még mindig kevésnek találja a hasznát, ráfanyalodhat a kórház ingatlanjaival való spekulációra is. A kórháztulajdonos úgy is növelheti jövedelmét, hogy a lehető legtöbb szolgáltatást nyújtja, igyekszik minél több páciensre szert tenni. Zsúfoltságot teremt, majd sorba állítja a betegeket, és kiválogatja azokat, akiknek a baját az egyébként is sokat vitatott finanszírozási elven működő tb a legnagyobb összeggel finanszírozza. Vagyis más – a privatizáció szempontjából kevésbé vonzó, nem sok nyereséggel kecsegtető – kórházba irányítja azokat, akik pénzügyi szempontból számára nem kívánatosak. A magánkórházak – profitszerző természetükből adódóan – befolyásolni igyekeznek majd a tb-t. A kórház-privatizációval – egyes vélemények szerint – a korrupció melegágyát is megvetették. Már akadt arra példa, hogy egy egészségügyben érdekelt magáncég titkosszolgálati módszerekkel figyeltetett meg egy tb-alkalmazottat, vélt korruptsága miatt.
Ha a költségvetési törvény által behatárolt egészségügyi kasszából a profitorientált cégek az indokoltnál nagyobb hányadot hasítanak ki, akkor kevesebb marad a privatizáció szempontjából érdektelen fertőző betegségek gyógykezelésére, a közegészségügyi feladatokra, az orvosi kutatásra, az oktatásra. Ezek pedig kötelező közfeladatok. Ezért arra kényszerül majd az állam, hogy hitellel – államkötvény-kibocsátással – pótolja a közfeladatok ellátásához szükséges pénzt. Mindezt pontosan tudták a törvényt beterjesztők, ha máshonnan nem is, ismerniük illik a Világbank elnökhelyettese és főközgazdásza, a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz véleményét, aki A kormányzati szektor gazdaságtana című könyvében határozottan cáfolja, hogy az egészségügyi szolgáltatás piaci szolgáltatás volna, amely mögé oda lehetne állítani a profitérdeket.
A kórház-privatizáció az egészségügyi szolgáltatás piaci jellegét tagadó közgazdászok véleménye szerint súlyos következményekhez vezet. Stiglitz szerint „Az egészségügyi piacok sajnálatos módon nem teljesítik a jól működő versenyző piacok egyetlen feltételét sem.” Mert a piac feltételezi, hogy a vásárló tudja, hogy az áru milyen minőségű és mennyibe kerül. A piac feltételezi, hogy a fogyasztó állja az áru költségét, és ha egy termék jobb minőségű, vagy az eladó csökkenteni tudja az árát, akkor vásárlót hódít el másoktól. A piacon a leghatékonyabban termelő diktálja az árat, amely tükrözi az előállítás költségeit. Ha azonban az eladó monopolhelyzetbe kerül, vagy a vásárló nem kellően informált, akkor nem a leghatékonyabb áron előállított áru kel el, vagyis a vevő veszít, míg az eladó extraprofithoz jut.
Az egészségügy – beláthatjuk – soha nem lesz képes piaci alapon működni. Azért nem, mert amikor a beteg orvoshoz fordul, és annak tudását kívánja megvásárolni, képtelen eldönteni, hogy milyen színvonalú orvosi tudást, milyen terápiát vásárol. Mert nem ért hozzá. Mert a gyógyítás nem vásári portéka, hanem a hippokratészi eskü alapjain álló orvostudomány. Mert a beteg rá van utalva az orvosára, akinek tudása nélkül ő nem képes eldönteni: szüksége van-e operációra vagy nincs. Mert a páciensnek – és az egészségügy véges kasszájának – nincs arra módja és pénze, hogy a beteg egyszerre több orvossal vizsgáltassa meg magát, hogy versenyeztesse szaktudásukat. Mert akkor tényleg pillanatok alatt működésképtelenné válna az egészségügy, ha a szolgáltatást vásárló páciens és az eladó kórház azonos informáltsággal dönthetne az „üzletről”. Ezt jól ismerik az egészségügy már jelen lévő üzleti szereplői is. Ezt használják ki, amikor konferenciákra való utaztatással, vagy kisebb értékű orvosi eszközök ajándékozásával igyekeznek befolyásolni az orvosokat, hogy az általuk gyártott gyógyszereket írják fel betegeiknek. (Az Egyesült Államokban ezt például nem tehetik meg büntetlenül az orvosok. Ott kizárják őket a biztosítási rendszerből, ha kiderül, hogy üzleti okból eltorzult gyakorlatot folytatnak.) Ha az orvosok a magánkórházak alkalmazottai lesznek, akkor bajosan lehet majd számon kérni rajtuk, ha üzleti alapon választanak gyógyszert betegeiknek, főleg ha az újdonsült kenyéradó gazda éppen az előnyben részesített gyógyszer gyártócége.
Piaci verseny soha nem alakulhat ki az egészségügyben. A beteg nem az olcsó orvost keresi – mint ahogy az a piaci viszonyból következne –, mert azt hiszi, ha olcsó, akkor biztosan nem jó szakember. Alacsony díjjal tehát nem lehet pácienst szerezni. Az orvos nem is reklámozhatja tevékenységét. Bár egyes gyógyszerek reklámjaival már etetnek minket, lehet, hogy előbb-utóbb az az abszurd helyzet is előáll, hogy a kórházak a túlélési esélyek reklámozásával fognak bennünket elkápráztatni.
De félre a tréfával, az orvosi szolgáltatás olyan sokrétű, hogy a beteg oldaláról azt tényleg nem lehet összehasonlítani. Egyébként is, ha valaki Fehérgyarmaton lakik, és vakbélműtétre van szüksége – piaci alapon –, akkor sem fog Debrecenbe menni vakbelét megoperáltatni, ha az orvos a vakbélműtétek világhírű specialistája, de még akkor sem, ha pulykakakast tálalnának fel a sikeres műtét után. Akkor vajon miként képzelhető el a verseny egy piaci alapon működő egészségügyben? Sehogy. Téves alapon feltett kérdésre nincs értelmes válasz.
Az egyik ellenérv az egészségügy piaci alapúvá tétele ellen az, hogy nem a vásárló páciens állja a számlát, hanem a tb. A beteg – a legtöbb esetben – azt sem tudja, hogy a rajta elvégzett beavatkozás, illetve gyógyszeres kezelése mennyibe kerül a tb-nek. De ha a kórházak azzal akarnának egymással versengeni, hogy ki az olcsóbb, a beteg biztosan a drágábbat venné igénybe. Hiszen nem ő fizeti, hanem a tb. A véges egészségügyi kassza.
Az egészségügy piacivá válásával egyidejűleg megjelenik a tb megfejésének egy sajátságos módja is. Az orvosokat nemcsak a nyilvánvaló műhibák, hanem egyre gyakrabban a haszonszerzés reményében is perelik. Ez pedig arra serkenti a kórházakat, hogy minél nagyobb összegű biztosításra költsenek a gyógyítás helyett. A kártérítési perek megszaporodása mögött nem feltétlenül az egészségügyi ellátás színvonalának romlása áll majd, hanem biztosítótársaságok nyomulása. A kórházak egyre nagyobb összegű biztosításra költött pénze is a tb-kasszát apasztja.
A piaci versenyből – az amerikai példát tekintve – az következik, hogy az orvosok kínálata nő, a kórházi szolgáltatás ára is nő, megjelenik „a sebészek túlkínálata”. New Yorkban egy tanulmány szerint a sebészeknek már csak az egyharmadát tudják foglalkoztatni. Ezáltal megdrágult a gyógyítás, mert a munkával nem rendelkező sebészeket is el kell tartani. De a piac törvényeinek fittyet hányva nem a gyógyítás ára csökkent New Yorkban, hanem a szükségtelen műtétek száma növekedett meg. A fölösleges sebészorvosok a szakértőbizottságokban ülnek, és azon vitakoznak, hogy kell-e operálni a beteget vagy sem.
A profitérdekek érvényesülésnek másik torz hatása, hogy az orvosokat kiszorítják a betegápolásból úgy, hogy csak kevés orvost alkalmaznak és a kevésbé képzett, kis létszámú ápolókra bízzák a betegeket. Ezért készülnek az „eljárási protokollok”, amelyek mint kényszersablonok veszik át az orvos mérlegelésének helyét.