Lassan alakul az európai identitás

Európa erőd vagy egy nagy kincsesdoboz? – teszik fel a kérdést az Európai Unió stratégiai gondolkodói, ám a kérdésfelvetés egyik legfontosabb aspektusával látszólag nem tudnak mit kezdeni. Azzal, hogy pontosan mit is jelentsen az európai védelmi identitás, az egyesülő kontinens mennyire hajlandó eltávolodni az Egyesült Államoktól, s végül, de nem utolsósorban, mennyibe kerül mindez?

Jelentősnek nem nevezhető, de mindenképpen szimbolikus jelentőségű lépést tett március 31-én a formálódó uniós védelmi struktúra, amikor átvette a macedóniai békefenntartó misszió vezetését a NATO-tól. Az EUFOR 27 nemzet képviselőiből álló, 350 fős egysége egy francia tábornok vezetésével látott hozzá teendőihez a Concordia fedőnevű hadművelet keretében. Mandátumuk hat hónapra szól, de megújítható. A kezdet nem volt éppen fényes, mivel a missziónak már előző év októberében útjára kellett volna indulnia, ám egy Görögország és Törökország közötti vita, mely a NATO erőforrásainak EU-zászló alatti felhasználását pedzegette, ezt megakadályozta. A problémát tovább fokozta, hogy a vonatkozó döntést az elmúlt év második felében nem lehetett meghozni, mivel az elnökséget gyakorló Dánia nem vesz részt az unió közös biztonsági és védelempolitikájában. Végül csak az idei év első hónapjaiban, a görög elnökség alatt születhetett meg az elhatározás.

A macedóniai vállalkozást mindazonáltal egyfajta próbakőnek is tekintik Brüsszelben, melyen idővel lemérhetik az uniós gyors reagálású erők (EUFOR) működőképességét. A majdan 60 ezer fősre tervezett, minden szükséges haditechnikával és logisztikai támogatással rendelkező erő első nagyobb célja, hogy idővel átvegye a teljes balkáni békefenntartás felelősségét a NATO-tól. Addig is az uniós küldetés egy kölcsönös megállapodás értelmében használhatja a szövetség tervező- és katonai eszközeit, míg baj esetén (az albánok és macedónok közti békét sokan még mindig „látszólagosnak” tartják) a NATO nápolyi déli parancsnokságának fennhatósága alatt lévő katonai képességekre (légi támogatás vagy éppen evakuálás) támaszkodhat.
Az európai biztonsági és védelmi identitás (ESDI) kialakítása 1998-ban vehette kezdetét, amikor Nagy-Britannia feladta régóta követett álláspontját, miszerint az EU ne alkosson önálló védelmi arculatot. A lépésre a brit–francia úgynevezett St. Malo-egyezményben került sor hivatalosan. Nem sokkal később bekövetkezett a koszovói konfliktus, Jugoszlávia 78 napos bombázása, mely felfedte, hogy az ESDI legfeljebb papíron létezik, a gyakorlathoz semmilyen köze nincs: Milosevicset az amerikai kommunikációs, felderítő és csapásmérő képességek űzték ki az albán tartományból, az európai erők messze nem voltak képesek önálló cselekvésre Európa peremén, noha logikailag elsősorban az ő felelősségük lett volna az intézkedés. A lépések a kudarc nyomán azonban felgyorsultak. A NATO távozó főtitkára, Javier Solana került az unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének székébe, illetve az EU elméletben létező védelmi szervezetének (WEU) főtitkári pozíciójába. 1999 novemberében megegyezés született a védelmi beszerzések összehangolásáról, míg decemberben az EUFOR felállításáról.

A döntések mindazonáltal távolról sem jelentették, hogy tartalommal is megtelnek a frissiben létrehozott keretek. A NATO-ban uralkodó problémának, miszerint óriási különbség van, szakadék tátong az amerikaiak és az európaiak között, az EUFOR-ban csak az egyik oldalát tapasztalni, a képességek hiányát. Elemzők – köztük a legtöbben angolszász intézetek, cégek munkatársai – különbözőképpen közelítik meg a problémát. Van, aki szerint a felépülő katonai képességek (az abszolút értelemben növekvő, illetve racionálissá váló ráfordítások eredményeként) idővel automatikusan olyan helyzetet eredményeznének Európában, hogy az biztonságpolitikai, illetve védelmi értelemben saját lábára tudjon állni. Mások épp ellenkezőleg gondolják, szerintük először a kereteket kell megteremteni, kimondani a vezérszót, s csak ezt követően megtölteni azokat tartalommal. Brüsszel és a tagállamok (nem beszélve a csatlakozó országokról, akiknek az Athénban aláírt szerződésben már fel sem tették a kérdést, hogy akarnak-e csatlakozni a közös biztonság- és védelempolitikához) azonban egyelőre maguk sem tudják eldönteni, hogy pontosan melyik utat is járják. Megfigyelők szerint érdemes egy pillantást vetni a tagállamok céljaira is, s ezekből következtetést levonni.
Franciaország sokak szerint máig saját nagyhatalmi pecsenyéjét sütögeti, míg Németország a maga történelmi és morális okaitól vezérelve még akkor sem lenne jó partner a vállalkozáshoz, ha akaratlan megerősödését Párizsban máig nem néznék ferde szemmel. Nagy-Britannia magatartását jól szemléltette az iraki háború, amikor az általa is aláírt egyezményekkel és az ESDI alapelveivel szemben inkább az Egyesült Államok mellett tette le a voksát. A kis országok megosztottak, a belépők pedig – így Magyarország is – túlnyomó részt csak felajánlásokat tettek az EUFOR számára, ám amikor a politikai kiállásra és erődemonstrációra került volna a sor, nem sorakoztak fel.
Washingtonból máshogy szemlélik a kérdést, és ez alighanem döntő jelentőséggel bír az elkövetkezőkre. Mértékadó elemzők – jellemzően profitorientált szemléletet tükrözve – szerint az egész ESDI a kormányok és a védelmi iparok összefonódásán keresztül azt célozza, hogy az európai védelmi és repülőgépipart megóvják az amerikai versenytől, és számára olyan piacot biztosítsanak, amelyben a beszerzéseket politikai döntések és nem katonai megfontolások uralják. Ha igazuk van az amerikaiaknak, ha nincs, kétségtelenül fontos területről van szó. Amennyiben ugyanis – mint azt Franciaország szeretné – Európának egyfajta erődként idővel önálló nagyhatalommá kell fejlődnie, akkor saját és az amerikaiaktól szigorúan független iparra van szüksége a profitmegfontolásoktól függetlenül. Ha viszont az Egyesült Államokkal harmonizáló, azzal partnerségi viszonyt kialakító, annak befolyásolására képes, valós katonai erővel rendelkező szövetségesként kívánnak fellépni, akkor inkább a transzatlanti kooperációnak kellene utat engedni, mely ráadásul a gyors és szükséges modernizáció útja lenne. Ezt a kérdést jól szemlélteik a jövő európai vadászgépbeszerzései: Nagy-Britannia, Olaszország, Németország és Spanyolország a sokat késő Eurofighter Typhoonra adta le a voksát, míg több kicsiny ország az amerikai vezetésű, egy generációval fejlettebb, lopakodó tulajdonságokkal rendelkező JSF F–35-ös programra. Ráadásul, hogy a dolog ne legyen ilyen egyszerű, a Berlusconi-kormány mindkettőben részt vállal, mely jól jellemzi a európai védelmi identitás máig megoldatlan problémáit.