Lisszaboni anziksz

Szép vastag könyvet is lehetne már írni a Kereszténydemokrata Internacionálé határozatáról, illetve a lisszaboni dokumentum hazai és külhoni visszhangjáról. Az üggyel kapcsolatos történések híven kirajzolják a magyar politikai élet állatorvosi lovát, annak minden kórságával. Ennek a szegény jószágnak a legnagyobb nyavalyája pedig nem egyéb, mint hogy a kormányzó baloldal betegesen irtózik a tényektől, s minden vitát a szimbolikus politizálás mezején, erőből igyekszik lebonyolítani.

A portugál fővárosban elfogadott határozat elmarasztalja a magyar kormányzatot azért, mert az utóbbi egy évben szembetűnően megszaporodtak az emberi jogsértések hazánkban. A kifogások lényege az, hogy a végrehajtó hatalom kiterjeszti csápjait más hatalmi ágak és független ellenőrző funkciók (bíróság, ügyészség, nemzeti bank, sajtóhatóság, sajtópiac) felé. A határozatról hírt ad a Magyar Nemzet külpolitikai rovata, majd némi csend következik, s ekkor robbantja az ügyet a Népszabadság – rögtön Kovács László külügyminiszter vádjaival felturbósítva. Személyesen Orbán Viktort, az internacionálé egyik alelnökét kritizálják, még azt is megkockáztatva, hogy tizenhárom éve nem érte ilyen gyalázatos támadás a hazát és a demokráciát, mint most az „árulkodó” ellenzéki vezető részéről.

A megkésett reagálás azt mutatja: a műfelháborodás nem valami miatt, hanem valami helyett van. Tény, hogy az oktatási tárca korrupciógyanús ügyleteinek koalíciós elsimítása után egyre kínosabbá dagad a miniszter villaügye. A zavaros hitelfelvétel, az üvegzsebből hiányzó tízmilliók azzal a veszéllyel járnak, hogy a közvéleményben életre kelhet a baloldal által gondosan kimunkált villareflex: Magyar Bálint lehet a Medgyessy-kormány Torgyán Józsefe. Azonkívül mégiscsak életbe lépett egy Medgyessy-csomag is, amiről gőzerővel igyekeznek bizonygatni, hogy nem csomag és nem a Medgyessyé, de hát idővel a leglojálisabb választópolgár is a pénztárcáján fogja tapasztalni, hogy rútul átverték. Figyelemelterelésül tehát kapóra jön a lisszaboni határozat: a baráti médiahadsereg végre azon tűnődhet, hogy Orbán árt-e a hazájának, és nem azon, hogy Medgyessy milyen sikertelenül kormányoz.

Ám a stratégiát feltehetőleg nem Ron Werber dolgozta ki; a kormányzati kommunikáción ugyanis ormótlan lyukak éktelenkednek. Első lépésben nem volt szerencsés Gál J. Zoltán szájába adni a dörgedelmeket: neki bántóan nincs meg a hitele ahhoz, hogy erkölcsi tényezőként tudjon fellépni egy ilyen kérdésben. Túlzás volt az elmúlt tizenhárom évet is emlegetni, hisz a legrövidebb emlékezetű polgár is visszarévedhet arra: a szocialisták és a liberálisok hányszor szaladtak külföldre abból a célból, hogy a jobboldali kormányokra panaszkodjanak. (Egy ízben még Göncz Árpád is feljelentette a magyar miniszterelnököt az olasz sajtóban.) Kovács László emiatt rögtön magyarázkodással is kezdte a vádaskodást, híven leképezve a fejében uralkodó zűrzavart. A vád természetesen egy orbitális csúsztatásra épült: mintha a kereszténydemokraták a Magyar Köztársaságot ítélték volna el, s nem a Medgyessy-érában tapasztalható konkrét jogsértéseket. A haza nevében megsértődött kormányoldal ráadásul kidomborította, hogy hazánk formálisan Burmával és Kubával (azaz nyilvánvaló diktatúrákkal) került egy sorba – ez utóbbi emlegetése pedig már csak azért is kínos, mert beismerése annak, hogy a kubai nemzeti jövedelmet gyarapító magyar miniszterelnök a rekreációs céllal elköltött koktéljaival tudatosan egy diktatúra továbbéléséhez járult hozzá. További kommunikációs ballépés volt, hogy Kovácsék a jogsértések tényét nemes egyszerűséggel kétségbe vonták. Ez később öngólnak bizonyult.
A fizetett segédhadak első reakciója a bagatellizálás volt. Előbb a Kereszténydemokrata Internacionálét minősítették jelentéktelen gittegyletnek (amit az Európai Parlament legnépesebb frakciójáról kijelenteni azért páratlan szellemi rövidlátásra vall), majd a jelentését időközben a Magyar Nemzet hasábjain közzétevő Szabadság Kis Köre polgári kört igyekeztek kompromittálni. (Ennek legelképesztőbb vadhajtása az volt, amikor egy országos kereskedelmi tévéhez közel álló internetes portál hírül adta, hogy a polgári kör emberjogi jelentése március óta olvasható volt egy anticionista honlapon. Azonkívül, hogy a jelentés a májustól májusig ívelő időszakot dolgozza fel, és június elsejével datálódik – így értelemszerűen nem olvasható márciustól –, a hivatkozott honlap tartalma kifejezetten EU-szkeptikus. Revelatív felfedezés, hogy aki ellene van Brüsszelnek, automatikusan ellene van Tel-Avivnak is.) A jelentés konkrét eseteket sorolt; az on-line változatban az ENSZ emberi jogi egységokmányára való hivatkozások is szerepeltek. Kovácsék ezek után nem beszélhettek megalapozatlanságról, rágalmazásról – a külügyminiszter ehelyett úgy fordított a szón, hogy nem ismer független emberjogi szervezeteket, amelyek kifogást emeltek volna a Medgyessy-kormány (elsősorban rendőri) túlkapásai ellen.
Itt érkeztünk el az ügy lényegéhez. A szocialisták és a szabad demokraták (no meg a roppant feledékeny MDF, amely különutasságát hangsúlyozva talán nem is tartja már kereszténydemokratának magát) ugyanis megszokhatták, hogy a „független” jogvédő szervezetek mindig csak jobboldali kormányzás esetén aktivizálódnak. Ez persze aligha véletlen: az ily módon aposztrofált Nyilvánosság Klub például feltűnő átfedésben van szabad demokrata személyiségekkel. Maga az SZDSZ is az emberi jogok védelmében véli felfedezni a létjogosultságot adó misszióját, s ezt a monopoljogot lassan a koalíciós társ MSZP-re is engedékenyen kiterjesztette. Letaglózó, hogy saját fegyverüket fordítják – konkrét, megalapozott esetekkel illusztrálva – ellenük. Nem csoda, ha fogcsikorgatva védik legitimitásuk vélt alapjait.
Sok minden félrevihet e kérdésben. (S ha félrevihet, félre is viszik.) Senki nem mondta, hogy Magyarország diktatúra – ezt az inget a kormányoldal vette magára. Ám akit felségsértési perbe fogtak, testüregeit megalázó szándékkal átkutatták, munkahelyéről politikai okokból elbocsátották, azt nem vigasztalja, hogy az ő konkrét esete egyelőre nem tipikus. Ami egyszer előfordul, előfordulhat többször, tömegesen is. Soha senki nem állította korábban, hogy az egyetemes emberi jogokat a belügyek kategóriájába kellene sorolni. A nemzetközi határozatoknak épp azért van morális kényszerítő erejük, mert egy kormányzat nem képes objektíven megítélni saját jogsértéseit. (Ugyanilyen alapon ajánlott segítséget Kovácsnak a Szocialista Internacionálé. Titokzatos diplomáciai ellenlépésekkel fenyegető külügyminiszterünk nem azért utasította vissza az ajánlatot, mert ez a szervezet gittegylet volna, hanem mert már ott kapálózott a saját maga által ásott verem alján.) Végül nem igaz az sem, hogy a kormányzatot derült égből villámcsapásként érte volna a jobboldali jogvédelem: ha már nem olvasnak Magyar Nemzetet, legalább arról a sajtóbeszélgetésről tudomást vehettek volna, amelyet Szájer József tartott a Fidesz-kongresszus szünetében.
Baloldaltól bocsánatkérést várni a jogtiprásokért botorság – de talán a verset átírják saját használatra: vigyázó szemetek Lisszabonra vessétek…