Majd mi koszorúzunk

Negyvenöt évvel ezelőtt, 1958-ban éppen ennek a napnak a hajnalán végezték ki Nagy Imre miniszterelnököt és mártírtársait.
Ha van még valamicske bőr az elvtársurak képén, ma semmiképpen sem mennek ki háromszázegyest koszorúzni, Nagy Imre-szobrokhoz bohóckodni, ahogyan azt már megszoktuk tőlük. Otthon maradnak szép nyugodtan a villáikban, nyaralóikban, és beérik azzal a tudattal, hogy a szennyes és alávaló nap negyvenötödik évfordulóján még pórázon vezetik a szerencsétlen nemzetet.

Majd mi emlékezni fogunk tisztességgel a bosszú napjára és az azt követő szörnyű évekre, amelyeknek kopjafák százai a mementói, meg a kínzókamrák, a tömött börtönök, az eltűntek ezrei és a kivándoroltak százezrei. Meg a nyolcvankilences újratemetésre is nekünk kell majd emlékeznünk. Arra a szívbemarkolóan nagyszerű napra, amelyen egy ország mondta ki, hogy elég volt diktatúrából, hazudozásból, a gonosz és kétarcú elvtársakból, akik közül néhányan még „díszőrséget” is álltak legyilkoltjaik koporsói mellett. A pofátlanság és a cinizmus igazi kommunista tempó. Volt is, marad is. Merthogy ők is megmaradtak. A csúszómászók, a kaméleonok. A kapitalistává lett főproletárok, akik nemrégen még a Varsói Szerződésben meneteltek, ma meg a NATO-ért tapsikolnak. Nézzétek csak, hogyan lett a MKP-ből MDP, MSZMP, MSZP, nemsokára meg Szociáldemokrata Párt!
Vigyázzunk a nagy átváltozásokkal! Akik akkor akasztottak, most koszorúznak – ugyanazon a helyen.

Szóval ne menjetek ki, elvtársak, a mártírok sírhantjaihoz! Nagy lenne a disszonancia. Még mindig egyenesebb Thürmer Gyulának maradni, aki nem forgatja a köpenyét, megmarad az eszement bolsevizmusnál, amely nemcsak az embert ölte, hanem a tisztességet is.