Még száz év az Európai Unió

Fura fintora a sorsnak, hogy miközben az Európai Unió leendő tagállamaiban – no nem nálunk – szilveszteri hangulat övezi a belépésről szóló népszavazásokat, egy brit gazdaságkutató intézet legfrissebb kimutatásai szerint akár száz évbe is beletelhet a felzárkózásuk a nyugati szinthez. Az Economist brit hetilapot is kiadó társaság gazdaságkutató intézete, az EIU úgy tartja: ha a tagjelöltek nem élnek megfelelően a tagság nyújtotta előnyökkel, akkor évi háromszázalékos növekedési ütem és a mai, változatlanul hagyott gazdaságpolitika mellett több mint 90 évbe telik, mire elérik az Európai Unió GDP-jét. Amennyiben viszont a jobb pozícióban lévő országok – Ciprus, Szlovénia, Észtország és Málta – sikeresen használják ki a tagságból fakadó előnyöket, akkor az EU egy főre eső GDP-jének az átlagát jócskán előttünk tudják teljesíteni.
Számítások szerint Magyarország optimális esetben 34 év alatt hozhatja be az uniós átlagot. Ehhez azonban a következő években négyszázalékos növekedési ütemet kell felmutatni, illetve szükséges még évi 3,5–4 milliárd dollár működő tőke letelepedése. Mindeközben folyamatosan le kell szorítani az inflációt. Az EIU rámutat arra is, hogy a tagságból eredő kötelezettségek teljesítése, továbbá a közlekedési infrastruktúra javítása a GDP 1-1,5 százalékával terheli meg a büdzsét.
A magyar valóság a tekintélyes brit szervezet elemzésénél is aggasztóbb. Jó ugyanis, ha a magyar GDP idén eléri a háromszázalékos bővülést, továbbá gondok mutatkoznak a külföldi tőke beáramlásával is. Míg a múlt évben az egymilliárd dollárt sem érte el a közvetlen befektetések értéke, addig 2003-ban az adat már a negatív tartományba zuhant. A forintgyengítés pedig inflációt gerjesztő folyamat. A siralmas makroadatok mellett a nyugat-európai életszínvonal elérése egyébként felettébb kérdéses; elég csak a közelmúlt stratégiai döntéseire, ügyeire gondolni. A nemzeti valuta említett leértékelésére, a szakmai tiltakozás ellenére elfogadott kórháztörvényre, az agrárium és Kelet-Magyarország egyes részeinek kilátástalan helyzetére, a szándékosan lebutított iskolarendszerre, az immár padlón lévő építőiparra, a multinacionális cégek kivonulására s az abból eredő munkanélküliségre, a felszámolt Széchenyi-tervre és azokra a százezrekre, akik a minimálbér szintjén tengődnek.
A választópolgárok 2002-ben annak az állampárti múlttal terhelt politikai garnitúrának adták vissza a hatalmat, amelynek az évtizedes lemaradást köszönhetjük. Egyébként némi összeadás-kivonás alapján pont annyit kell várnunk a jólét beköszöntére, mint amennyi ideig eltartott hazánkban a szocializmus – plusz hozzá kell adni a Horn- és a Medgyessy-kormány hivatali idejét. Így ki is jön a több mint negyven év.