Munka közelből és távolból

A tavalyi választások óta, ha a munkaerőhelyzetről volt szó, a kormány tagjai mást sem csináltak, mint hadakoztak a számokkal, pedig az összefüggés egyszerű: 1998 és 2002 között kétszázezer új munkahely jött létre, a munkanélküliség ennek megfelelően csökkent, 8,7-ről 5,6 százalékra. Mostanra azonban ez a tendencia megfordult, és hiába olvassák rá az emberekre állandóan, hogy minden rendben, egyre több a kétség és a bizonytalanság – nyilatkozta lapunknak Őry Csaba, a Fidesz-frakció foglalkoztatáspolitikai műhelyének vezetője.

Mint az Orbán-kormány volt politikai államtitkára, hogyan értékeli, hogy most már sem a munkaügyi tárca vezetője, sem az MSZP munkaügyi szakbizottságának vezetője nem beszél a számokról? Mit hiányol legjobban a kormány foglalkoztatással kapcsolatos tevékenységéből?
– Azért nem beszélnek a számokról, mert nyilván rájöttek, hogy nem érdemes. A legjobban a stratégiai gondolkozás hiányzik. Nem segélyezést szolgáló formákat kell kitalálni, nem a drága, állami pénzen fenntartott ideiglenes foglalkoztatásra kell törekedni, hanem közvetlenül a gazdaságba kell belepumpálni forrásokat, hogy új munkahelyek jöjjenek létre. Ma Magyarországon mintegy 860 ezer vállalkozás van, ezek 96 százaléka tíz fő alatti, és a fele – mintegy 460 ezer – önfoglalkoztató. Egy ilyen szerkezetű gazdaságban az a változás, ami jelenleg végbemegy, tehát hogy a betanított munka helyett magas képzettséget igénylő, „high-tech” jön, azt jelenti, hogy az egyszerűbb munka „elmegy” innen, és helyette jön valami más. Ez a más azonban kvalifikáltabb, kevesebb személyzetet és nagyobb szervezést igénylő munka. Az erre alkalmas munkavállalókból pedig már most hiány van.
– Akkor viszont hol a megoldás? A mostanában állás nélkülivé vált betanított munkások számára nem jön újabb lehetőség, és az sem várható, hogy hirtelen nyelveket tudó, többdiplomás, kvalifikált munkaerővé váljanak…
– Az biztos, hogy ahol mostanában valóban betölthető munkahelyek jöhetnek létre, azok a kis- és középvállalkozások, ezen belül is elsősorban a harmadik szektor, a szolgáltatások világa. Ha tehát egy kormány valóban segíteni akarja az állampolgárokat abban, hogy legyen munkájuk, akkor ezt a szektort kell fejlesztenie, a kis- és középvállalkozókat kell támogatnia. Ezt egyrészt úgy lehet megtenni, hogy csökkentik a bérekre rakódó elvonásokat, terheket. Másrészt a kormány célzott gazdasági támogatást juttathat ezekre a helyekre. A legrosszabb változat az a „píárkormányzás”, amit egy éve folytat a Medgyessy-kormány: nem tesz semmit, várja a csodát, azt, hogy majd maguktól megoldódnak a dolgok.
– Önmagukban a közepes és kisvállalkozások nyilvánvalóan nem lesznek képesek felszívni a megszüntetett gyárakból, a továbbálló multik kiürített üzemeiből elküldött százakat.
– Az csak egyfajta lehetőség, hogy a közepes és kisvállalkozásokban, illetve a szolgáltató szektorban hozhatók létre munkahelyek. Rég el kellett volna már terjednie az úgynevezett nem szokványos jellegű munkáknak. Olyan formákra gondolok, mint a részmunkaidős foglalkoztatás, vagyis amikor ketten, esetleg hárman „osztoznak” egy hagyományos, nyolcórás munkahelyen. Lehetőséget jelenthet a nagy csinnadrattával beharangozott távmunka is, amelynek a műszaki fejlődéssel, az informatika térnyerésével egyre nagyobb a jelentősége. De figyelembe kell venni a korlátait is. Nemcsak azért, mert kevés a számítógép, mert gondok vannak az árakkal, hanem azért is, mert az egésznek hiányzik a kultúrája és átgondolt stratégiája. Hiányzik például az a fajta bizalom, hogy a cégek bizalmas adataikat, fejlesztési eredményeiket egyáltalán kiengedjék a házból. A látványos bejelentések, amelyeket a kormány tesz, hogy ennyi és ennyi idő alatt hány ezer ilyen munkahely lesz, teljesen alaptalanok.
– A távmunka tehát még távoli, de mi az, ami közel van?
– A foglalkoztatáspolitikának az az alapja, hogy legyen valami átgondolt stratégia a jövőről, amihez hozzá lehet igazítani a képzést. Ha nincs elképzelés, nincs stratégia. A távmunka például eszköz lehetne a kitörésre, csakhogy teljesen tisztázatlanok a szabályok. Meg kellene például határozni, hogy egy távmunkában dolgozónak mennyi a munkaideje, mennyi lehet a számítógép előtt eltöltött magánfelhasználású idő és mennyi a munkaidő. Nem tisztázott, hogy ha egy távmunkavállalónak ráesik a monitor a lábára, akkor az munkahelyi baleset vagy nem? Hogyan fizet tb-járulékot, kap-e az otthoni munka után nyugdíjat és menynyit, kap-e táppénzt, méri-e valaki a képernyősugárzást és így tovább. Ugyanez a helyzet az önfoglalkoztatásnak mint munkavégzésnek a szabályaival is. Érzi a kormány, hogy a cégek egyre nehezebben tudják hagyományos munkaviszonyban foglalkoztatni az embereket, ezért vállalkozói vagy ügynöki szerződéses munkaviszonyba kényszerítik őket. Ezt nem azért teszi a munkáltató, mert eredendően gonosz és ki akarja zsákmányolni a dolgozót, hanem azért, mert olyan nagyok az élőmunka bérterhei, amelyet a munkaadó nem tud kifizetni. Már rég ki kellett volna dolgozni egy olyan foglalkoztatási forma jogi rendszerét, amelyben a cég se megy tönkre és a dolgozó is nagyobb védelmet élvez, mint most. Ehelyett a kormány hozott egy olyan rendelkezést, amelyben a munkaügyi felügyelőket kötelezik arra: állapítsák meg ők, ki a kényszervállalkozó és ki nem. Nemrég került nyilvánosságra, hogy például a közszolgálati Magyar Rádió egyszerűen nem tudja majd kifizetni a munkatársait, ha mindenkit státusba kell vennie, aki most vállalkozóként dolgozik. Kiszámolták, mi mibe kerül, és kiderült: a rendelkezésükre álló pénzből nem futja. De nézhetjük a másik oldalról is: az országban négyszáz munkaügyi felügyelő dolgozik. Ennek a létszámnak a fele munkavédelemmel foglalkozik, marad kétszáz, erre a létszámra akarják 860 ezer vállalkozás 460 ezer kényszervállalkozóját rábízni? Ez a kétszáz ember fogja az olyan cégeket, mint például a Magyar Rádió, rábírni arra, hogy minden ott dolgozóval létesítsen munkaviszonyt? Ha ezt valóban kötelezővé akarják tenni, annak csak egy következménye lehet: aki ott marad állásban, jóval kevesebb lesz a fizetése, mint most. A kormány tehát ezen a téren is csupán látszatintézkedést hozott. Az egyébként indokolt, de átgondolatlan béremelésekkel lehetetlen helyzetbe kerültek az önkormányzatok, emiatt visszafogják a fejlesztéseiket, csökkennek megrendeléseik, tehát nem tudják támogatni a vállalkozókat, sőt még a saját intézményeikben dolgozó embereket se tudják megtartani.
– Korábban több munkahelyteremtésre ösztönző támogatási forma volt. Ezek most mennyire működnek?
– A Medgyessy-kormány megfojtotta a Széchenyi-tervet, így a vállalkozók csak magukra hagyatkozhatnak, és természetesen minden egyes lehetőségre nyitottak, és próbálnak azokkal élni. De persze ez sem ilyen egyszerű. Mondok egy példát. A Munkaerőpiaci Alap segítségével meghirdették a munkahelyteremtő és
-megtartó támogatás elnyerésének lehetőségét. Magyarán: aki olyan fejlesztést valósít meg, amellyel új munkahelyet teremt, és azt legalább két évig fenntartja, vissza nem térítendő támogatást kaphat. Ez nem nagy, összesen hárommilliárd forintos keret, de mégis valami, kizárólag a foglalkoztatottságot segítő támogatás. Mivel ez az egyetlen ilyen jellegű támogatás, érthetően mindenki „rávetette magát”, a keret ki is ürült öt hónap alatt. A szaktárca pedig körlevelet küldött az érintetteknek, mondván, nem fogadnak be több pályázatot. Aztán látva, hogy a visszavonás mekkora kavarodást okozott, a miniszter másnap kiadott egy másik körlevelet, amelyben felfüggesztette a felfüggesztést: majd megpróbálnak valahonnan még pénzt szerezni, tessék csak pályázni. Mi ez, ha nem összevissza kapkodás?