Nyírségi világforradalom

Ide, Berecz János könyvbemutatójára komoly álcázás szükséges. Itt most nem elegendő a szokásos liberálisan bárgyú „énnekem minden mindegy” pislogás, mert a közönség masszívan egységes, életkorilag pedig az a kategória, ahol már a férfiak éveinek a számát sem illik firtatni. Előbb a Gyurcsány Ferenctől lopott, magabiztosan felsőbbrendű reformkommunista testtartással próbálkozom, de hiába, ezért inkább úgy teszek, mint akinek a nagyapja Berecz János kollégiumi szobatársa testvére feleségének volt a szomszédja. És ez bejön. Vagy – a hely szellemében önkritikát gyakorolva – Berecz János jön be, de a lényeg, hogy a fürkésző tekintetek végre Németh Péter moderátorra, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Közgyűlése kulturális bizottságának az elnökére szegeződnek.
És nem hiába, mert az egykori múzeumigazgató mindjárt exkluzív bejelentéssel nyitja az ünnepi könyvhét nyíregyházi záróakkordjaként megrendezett író-olvasó találkozót, miszerint Berecz János Vállalom című önéletrajzi ihletésű kötetének címlapján tévesen jelent meg a cím kisbetűvel. Erős kezdés, meg ünneprontó is, és ezt valószínűleg Németh Péter is érzi, mert egy vidámnak szánt anekdotával próbálja eltussolni a baklövést. Így megtudjuk, hogy amikor a rendszerváltozás előtt egyszer nagyon nagy hó esett Szabolcsban – még a katonaságot is riasztani kellett –, akkor ők Berecz elvtárssal kettesben elborozgattak a múzeum egyik szobácskájában. Jó kis történet, bár semmi értelme sincs, na, majd talán a következő méltató, Kopka János, a Kelet-Magyarország nyugalmazott főszerkesztője élvezhetőbbé varázsolja a délutánt.
De csalódás ő is, mert egyrészt rendkívül vontatottan beszél, másrészt unalmasakat is mond, ezért csak akkor kapom fel a fejemet, amikor Kopka János kifejti: ha később születik Berecz János, akkor most lenne a Központi Bizottság tagja. Ám ez csak pillanatnyi fellángolás, és máris süllyedünk vissza a tömény lózungok érdektelenségébe.
A könyv szerzőjének első megszólalásakor azonban kiderül, hogy érdemes volt fél órán keresztül ekképp szenvedni, mert a Központi Bizottság egykori tagja szintén anekdotázós kedvében van. A sok elvtárs között egy kicsit elveszítem a fonalat, de annyi bizonyos, hogy nem hiába hívták a Magyar Népköztársaságot a legvidámabb barakknak, mert Berecz János például csupa tréfamester között tengette polbizos hétköznapjait. Egy alkalommal például a Club Aliga elit pártüdülőjében elárulta két elvtársnak, hogy ő se nem iszik, se nem ultizik, se nem vadászik, mire megkérdezték tőle, hogy akkor miként kerülhetett felelős beosztásba? Egyáltalán hogy lehetett párttag?
Majd kapunk némi aktuálpolitikát is, mert Berecz János szerint helytelen, hogy olyan huszonévesek gyalázzák a Kádár-rendszert, akik még csak nem is éltek azokban az években. A közönség haragos sziszegése közepette példaként Rogán Antal neve hangzik el, ami azt mutatja, hogy Berecz János ha ultizni nem is, de blöffölni nagyon ügyesen tud, mert ebben a közegben fideszest emlegetni olyan, mintha én a már tizenkilenc évesen kiégett modelleknek Mary Zsuzsival példálóznék. Aztán végre az olvasók veszik át a szót. A vendég egyik földije elmagyarázza, hogy egy kép hiányzik a kötetből, méghozzá az a felvétel, amelyen az ibrányi focipálya kezdőkörében épp nem tud labdába rúgni Berecz elvtárs mellett. Megpróbálom elképzelni a hiányzó fotót, de hiába erőlködöm, nem megy, ezért szinte megváltásként élem át, amikor a hátsó sorból egy történelem szakos tanár öt percben azt kérdezi a szerzőtől, hogy van-e egyáltalán forradalom és ellenforradalom. A szerző pedig nem hátrál meg a kérdés elől, mert részletesen elmagyarázza a témában kialakított álláspontját, tovább fokozva a nézőtéren eluralkodó, alapjáraton is tejfölsűrűségű homályt.
Ezek után kész felüdülés a harmadik érdeklődő, aki in medias res megemlíti, hogy nála otthon már van egy Berecz-mű, méghozzá az Ellenforradalom tollal és fegyverrel című, és most akkor azt vegye-e le a polcról.
– Ne vegye le – nyugtatja meg elbizonytalanodott rajongóját az expolitikus, és még azt is hozzáteszi, hogy ő továbbra is állítja: 1956. október 30-ig valami más volt, amire a népfölkelés szót azért nem használná, de később egyértelműen ellenforradalmivá váltak az események, tehát az alapmű igenis sok igazságot tartalmaz.
– Manapság Szent István királynak se rója föl senki, hogy a fél magyarságot kiirtotta – vélekedik Berecz János, majd elmerengve elmeséli, hogy Kádár János is tudott nemet mondani, mert például az 1956. december 4-re szervezett nőtüntetést Hruscsov kifejezett kérésére sem volt hajlandó szétveretni.
A fináléban aztán kiderül, hogy Berecz János meggyőződéssel hiszi: a kapitalizmus nem lehet az emberi létezés legmagasabb foka, még akkor sem, ha a szocializmusnak nevezett kísérlet csődöt mondott. Mert valaminek történnie kell a világban, ugyanis az nem lehet, hogy a hollywoodi színészek egy filmért annyit kapjanak, mint fél Afrika GDP-je.
A megjövendölt világforradalom lángoló képeitől teljesen összezavarodom, de annyira, hogy véletlenül vásárolok egy Vállalomot, sőt, még dedikáltatom is a szerzővel. „Elvtársi barátsággal Berecz János” – olvasni a kézírást a kezdő oldalon.
Először furcsállom, bár, ahogy alakulnak itt Magyarországon az állampolgári jogok, akár még jól is jöhet egy ilyen és így szignált kötet.