Orbán és Dávid

A mai napon találkozik egymással Orbán Viktor és Dávid Ibolya. Az eszmecsere célja az, hogy egyeztessék, miképpen kívánnak a továbbiakban együttműködni, és így kezdjék meg egy jövőbeli választási szövetség megalapozását. Eredmény aligha várható; inkább egy többlépcsős tárgyalási sorozat kezdeteként üdvözölhetjük a megbeszélést.
Szinte garantálható az udvarias hang és a barátságos légkör. Várhatólag nem kerülnek szóba a két párt viszonyát az utóbbi időben mérgező témák: a Hende Csaba ellen indított fegyelmi eljárás éppúgy mellékes lesz, mint ahogyan arról sem fognak a tárgyalófelek beszélgetni, hogy miért asszisztált az MDF a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnökségében ahhoz a bohózathoz, amelyik a Fidesz törvénytelen kiszorítását követően végül Ragáts Imrét segítette az elnöki székbe.
Orbán biztosan nem szegezi majd Dávid Ibolyának a kérdéseket, hogy miért határolódott el a Kereszténydemokrata Internacionálé lisszaboni határozatától, miközben egykori igazságügy-miniszterként az elmúlt esztendőben egyetlen jogsértés miatt sem emelte fel a szavát. Arról sem kell majd számot adnia az MDF elnökének, vajon etikusnak tartja-e, hogy pártjának több vezetője és ismert értelmiségi támogatója – így Boross Péter volt miniszterelnök vagy Debreczeni József közíró – rendszeresen Imrédy Bélához vagy Gömbös Gyulához hasonlítgatja a Fidesz elnökét a baloldali sajtóban, ami azért furcsa, mert eszerint az MDF egy ilyen szalonképtelen politikus pártjának a kegyéből élvezheti a parlamenti lét előnyeit.
Mert ez itt a lényeg. 1994 óta nem tudott az MDF önállóan komoly eredményt felmutatni. Az 1998-as parlamenti választások 2,8 százaléka világosan és egyértelműen megmutatta, hogy szoros együttműködés nélkül Antall József pártja képtelen a politikai elitben maradni. A tavalyi helyhatósági választásokon sikerült ugyan néhány megyei közgyűlésbe bekerülniük, de az ebből levont következtetés – miszerint az MDF megerősödött – tévesnek bizonyult. Az azóta napvilágra hozott közvélemény-kutatások egy és két százalék közötti eredményei világosan jelzik, hogy a sokadik, a kormány felé tett gesztus sem hozott változást a párt megítélésében, miközben a Dávid Ibolya szerint rossz úton járó Fidesz jelentős késéssel ugyan, de erősödni kezdett, és pillanatnyilag pontosan negyvenkétszer nagyobb a támogatottsága, mint az MDF-é. Hiába döntöget Dávid Ibolya egyéni népszerűsége továbbra is rekordokat, ez csak még világosabban jelezte, mennyire terméketlennek bizonyult az MDF elmúlt egyévi politikája.
Talán jobb is, ha ezekről a dolgokról nem esik szó. Mert most az a lényeg, hogy az európai uniós választások árnyékában, közeledve egyben az újabb parlamenti megmérettetéshez, létesül-e végre közvetlen kapcsolat a két megmaradt cselekvőképes jobboldali erő között, és remélhetőleg normalizálódik a kapcsolatuk.
De hogy ne legyünk igaztalanok: Dávid Ibolya is megkérdezheti a Fidesz elnökét, hogy a polgári összefogás politikája vajon miért nem hozott tavaly győzelmet egyik választáson sem. Tiszteletben tartotta-e minden esetben a Fidesz a partnereit, nem reagált-e néha a szükségesnél nagyobb ingerültséggel az onnan eredő kezdeményezésekre? Főleg annak a tükrében, hogy 2002-ben egyértelműen bizonyossá vált, egyetlen politikai erő – bármennyire is sokszínű – nem tud mindenkit megszólítani.
Ezért van szükség tehát koalícióra. Az elhidegült kapcsolatok és a sérelmek hangoztatása után végre a felek közötti bizalomra és tárgyalásokra.