Ötszáz év

Aki még sohasem járt Szegeden, és gyalog sétál az Alsóváros alacsony házai között, valósággal rácsodálkozhat a Mátyás téren álló impozáns kolostorra és templomra. Ez a rendház – a kommunizmus éveit leszámítva – évszázadokon keresztül adott otthont ferences szerzeteseknek. Lelki központtá vált, melynek hatása a város, a megye, de még az ország határain túl is érzékelhető.

Ősi kolostorukba a rendszerváltás után visszatért barátok az idén ünneplik templomuk felszentelésének ötszázadik évfordulóját. A ferencesek szegedi megtelepedésének ideje meglehetősen bizonytalan. Vitathatatlan tény, hogy a XIV. században már éltek a városban barátok, és vélhetőleg nem valami jelentéktelen építmény lehetett első kolostoruk, hiszen több rendi káptalant is tartottak a városban. Egy ilyen gyűlésre legalább félszáz szerzetes érkezhetett, akiknek szállást és ellátást kellett biztosítani. Ehhez az első épülethez képest a most is látható rendház alapjait – vélhetőleg egy, már korábban is meglévő, középkori épület részeinek felhasználásával – kétszáz évvel később rakhatták le. Abban az időben történt ez, amikor Magyarországon is mozgalom indult a rendalapító eredeti szándékaihoz, a teljes szegénységhez való visszatéréshez. A törekvés a szerzetesi élet reformját, bizonyos értelemben a szigorítását jelentette, és nem csekély ellenségeskedést eredményezett a régiek és az „újak” között. A ferencesek – birtokaik nem lévén – teljes szegénységben éltek, és koldulásból tartották fenn magukat. Az ellentétek hátterében sokszor az a prózai szándék állott, hogy egy-egy területen valamelyik rendház biztosítani tudja maga számára a kéregetési jogot. A város lakói ugyan szívesen támogatták a szerzeteseket, de az anyagi lehetőségek a legnagyobb jóakarat mellett is korlátozottak. Erre utal a régi szegedi mondás: barátzsák, kántortorok nehezen telik.
A Szűz Máriáról Nevezett Ferences Rendtartomány szegedi kolostorának pártfogója Váradi Péter kalocsai érsek lett, a Legszentebb Üdvözítőről nevezetté pedig Bakócz Tamás egri püspök. Az ő közbenjárásuknak és egyeztetésüknek volt köszönhető, hogy végül mindkét rendtartomány megtarthatta házát, és a városban régebb óta élő mariánusok néhány évtizedig is eltartó huzakodás után végül beleegyeztek, hogy az új szalvatoriánus kolostor lakói is Szegeden maradhassanak, és ugyanazon a területen kéregethessenek, mint ahol ők szoktak. Az új, szigorúbb rendtartás szerint élő barátokat a szegediek papucsosoknak hívták, hogy megkülönböztessék a régebbi mariánusoktól, akik azonban időközben maguk is csatlakoztak a reformhoz. Túl sokáig nem volt alkalmuk elviselni egymást, mert a régebbi mariánus ház a törökök martalékává lett, és 1541-ben végleg megsemmisült. Megmaradt viszont az alsóvárosi új konvent, mely számtalan átépítés után ma is áll.
A török hódoltság alatt a megszállt országrész csaknem valamennyi kolostora megsemmisült, ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni az itt élő ferencesek szerepét a magyar és a betelepülő délszláv katolikusok lelki ellátásában. Nem kényelmes, nyugodt életre vállalkoztak a barátok, és sokszor tették kockára mindenüket, az életüket is feladatuk teljesítése közben. A magyar csapatok 1552 februárjában visszafoglalták Szeged városát, de a budai pasa seregei hamarosan hatalmas vereséget mértek a magyarokra, és az oszmánok március 5-én megtorló vérengzésbe kezdtek a városban. A kolostor lakói nagyobbrészt elmenekültek, és csak hárman maradtak otthonukban: Szegedi Tamás, Zádori László és Lippai Bernát. A bosszúálló, fosztogató törökök mindannyiukat lemészárolták, és a rendház négy évig üresen állott. Az oszmán hódítóknak azonban adófizetőkre volt szükségük, ezért ismét engedélyezték a barátok visszatérését, sőt Vas János, a város egyik XVI. századi jegyzője szerint még ki is javíttatták a leégett zárdát, hogy minél előbb visszatelepülhessenek a szerzetesek. Úgy gondolták, hogy ha van lelkipásztor, könnyebben visszaszivárog az állandósult életveszély miatt megrémült és elmenekült lakosság is. Igazuk lett.
Nemcsak visszatértek a környék földművesei, hanem – ami az utókor szempontjából sokkal fontosabb –, többek között a sikeres lelkipásztorkodás következtében, megőrizték nemzeti hovatartozásukat és vallásukat is. Magyarok és dalmáciaiak egyaránt. Amikor ugyanis a délszláv bevándorlók, raguzai kereskedők nagy számban jelentek meg a városban, anyanyelvi szónokot és gyóntatót rendelt a rendi vezetés melléjük. Azt azonban ne képzeljük, hogy harmonikus volt a ferencesek kényszerű együttléte a muzulmán megszállókkal, de a szemfüles barátoknak néhány alkalommal még azt is sikerült kicsikarniuk a török hatóságoktól, hogy a templomon és a kolostoron kisebb javításokat eszközölhessenek. 1645 májusában például a szegedi kádi, minthogy Szejdi Ali efendi jelentéséből megbizonyosodott arról, hogy a „pokolbeli sátánok gyűlhelyéül s kárhozatos ördögök fészkéül szolgáló fertelmes templomuk melletti” barátlakok igen megromlottak, engedélyezte a kijavítást.
A török világ végével a sokat szenvedett szegedi szerzetesközösség is új lehetőségekhez jutott, de csak mintegy húsz esztendővel később, az 1712-es árvíz után kezdődhetett meg a kolostor és templom újjáépítése. Elbontották a régebbi, fachwerkszerkezetű folyosót, melyet szorosan a templom falához építettek, és amelyik egy régi ábrázoláson még látható. A négyszög alapú kolostorudvar köré egységes, kétszintes, barokk épülettömböt alakítottak ki, amelynek főbb részei már korábban is álltak. Az építkezés csaknem hatvan évig tartott, de 1772-re a templomot is, rendházat is sikerült korszerűsíteni. Ezt követően viszont több mint száz esztendeig nem is volt szükség nagyobb átalakításokra, s csak az 1879-es árvíz rombolása után kellett kisebb-nagyobb renoválást végeztetniük a barátoknak. A XX. században pedig több lépcsőben történtek felújítási munkálatok az épületegyüttesen – ám ezek a javítások alapvetően nem változtatták meg a kolostor képét.
Látnivaló tehát akad bőven a Mátyás téri rendházon, és akinek van türelme hozzá, órákig gyönyörködhet ebben a hatalmas épületben, amely sok évszázad alkotómunkájának nyomait viseli magán. A nyugodt szemlélődéshez a körülmények adottak, a városnak ezen a részén mindig nagy a csönd, legföljebb gyerekzsivaj hallatszik a rendház és a Havas Boldogasszony- templom körüli füves terület felől, és csak nagyobb ünnepekkor lepik el tömegek a környéket.
A legnagyobb ünnep kétségkívül a templom búcsúja, mely a szegedi ferences plébániát a római Santa Maria Maggiore-bazilikához kapcsolja. A legenda szerint a római templom alapítása úgy történt, hogy egy Johannes nevű patrícius, aki fogadalmat tett, álmában üzenetet kapott: arra a helyre építtessen, ahol Rómában reggel havat fog találni. Bár mindez augusztusban történt, 5-én reggel a hét halom egyikét, az Esquilinust hó borította. Ide épült a Santa Maria Maggiore-bazilika. Ez a nap a csoda emlékére ünnep lett, V. Pius pápa vette föl a római kalendáriumba 1568-ban, és azóta az egész keresztény világban megülik Havas Boldogasszony napját. A legenda persze későbbi a templomnál, és 1913 óta a római kalendárium augusztus 5-ét már nem a havas csoda napjaként, hanem a Santa Maria Maggiore-bazilika felszentelésének ünnepeként tartja számon. Mindenesetre a szegedi ferences templom búcsúja ekkor van, Közép-Európában talán ez a legrégebbi Havas Boldogasszony titulusú templom, és ezen a napon évszázadok óta zarándokolnak ide messzi földről a hívek. A népi vallásosság számtalan olyan megnyilvánulását lehet itt tanulmányozni, amelyek másutt, más körülmények között már nem léteznek. Nem véletlen, hogy a templomhoz sok szállal kötődő Bálint Sándor néprajztudós is végzett itt kutatásokat. Néhány éve az egyetem néprajz tanszéke nemzetközi diákszemináriumot rendezett a búcsú egyes jelenségeinek feldolgozására, és a tanulmányok Szent és profán között címmel külön kötetben is megjelentek.
Az épület története és a Havas Boldogasszony-templomhoz kötődő szakrális néprajzi ismeretek és emlékek szinte tálcán kínálják egy kiállítás témáját. A közelmúltban el is készült a kolostor folyosóin és a templom sekrestyéiben egy gyönyörű tárlat, melynek rendezője Vass Erika volt. Az ünnepélyes megnyitó során Barna Gábor, a Szegedi Tudományegyetem néprajz tanszékének vezetője avatta fel a szentélyben Bálint Sándor emlékére elhelyezett táblát, melyen a világhírű néprajztudós gondolatai olvashatók: „Istenem, legyőztél, hogy magadhoz magasztalj. Mindent elvettél, hogy megajándékozhass magaddal.”
A hosszú, barokk folyosókat végigjárva végül a rendház refektóriumában kötünk ki a kolostor elöljárójával, fr. Kiss Didákkal. A múltidéző tárlatlátogatás után a kiállítás létrejöttéről és további terveikről is mesélt a gvárdián a hatalmas barokk ebédlőben:
– Alsóvárosi hívekből külön kis bizottság jött létre a kolostor ötszáz éves évfordulójának megünneplésére. Négy főből áll: Vass Erika, Pusztai Bertalan, Valkony Károly és Vilmos Péter a tagjai. A kiállítás szervezését Vass Erika fogta össze. Az egész ünnepségsorozatnak öt fő pillére van: a jubileumi év ünnepélyes megnyitója januárban, a kolostor életét bemutató kiállítás megnyitása május 10-én, a szegedi Havas Boldogasszony-búcsú augusztus 5-én, Szent Ferenc ünnepe október 4-én és az év ünnepélyes bezárása decemberben. Ezeken a nagyobb eseményeken kívül persze még több más kisebb rendezvényt is terveztünk és tartunk. A Ferences esték című előadás-sorozatunkon egy-egy aktuális, mindenkit foglalkoztató témáról beszéltek vendégeink az érdeklődőknek; ennek a rendezvénynek komoly hagyományai vannak. A szegedi, május végi gyereknapnak, családi napnak is tízéves múltja van már, igen népszerű a környéken lakók körében.

A rendház ebédlőjének boltívei tompán visszhangozták a házfőnök szavait, és a sikeres ifjúsági foglalkozások jeleként a közeli játszótérről gyerekkiabálás szűrődött be. Az ablakhoz léptünk. Fiatal szerzetes felügyeletével tíz-tizenöt kisiskolás játszott a májusi napsütésben; a gyerekek valósággal fürtökben lógtak a velük versenyt futó, bújócskázó, focizó baráton. Ahogyan az alsóvárosi felnőtt hívek számtalan módon megnyilvánuló szeretete és ragaszkodása is mutatja, hogy nem eredmény nélküli a ferencesek munkája. Sok régi és új elemből áll ez a rendkívül színes és intenzív lelkipásztori kapcsolat. A kiállítás is része a pasztorációnak, de több is annál, és kicsikét más is.
A házfőnök tovább magyarázta a rendház folyosóin látható tárlat létrejöttének történetét.
– A kiállítás koncepciója folyamatosan alakult, nem volt kész forgatókönyvünk. Rengeteg bemutatható tárgyunk gyűlt össze, de helyhiány miatt ezek közül csak keveset tudtunk a látogatók elé tárni. Külön érdekessége a bemutatónak, hogy helyet kapott benne néhány olyan tárgy, emlék, amelyet a hívek őriztek meg. Kihirdettük a templomban, hogy akinek van valami kedves, a ferencesekhez kötődő emléke, hozza el, és ha bemutatásra érdemes, adja kölcsön a tárlathoz. Könyvek, kéziratok és a népi vallásosság és hagyomány tárgyi dokumentumai gyűltek így össze. Egyik alsóvárosi hívünk például olyan gyógyhatásúnak gondolt készítményt hozott egy üvegcsében, amely nem más, mint barackpálinka, amelybe Szent Antal-napi liliomszirmot tettek. Kisebb sérülések, horzsolások, gyomorbaj gyógyítására használták.
– Úgy gondoltuk, hogy közvetlenül a rendházhoz kapcsolható dokumentumokon kívül meg szeretnénk magyarázni minden olyan szimbólumot, képet, tárgyat, amellyel az idelátogató találkozik; és be kell mutatnunk magát a ferences rendet is, ezért a belépő elsőként Assisi Szent Ferenc életével, gondolataival ismerkedhet meg. Igyekeztünk a templom és kolostor történetét és építéstörténetét is megmutatni, legalábbis a nevezetesebb eseményeket. A rendház megőrzött számos olyan, országosan is ismert tárgyat, amelyet mindenképpen ki kellett állítanunk. Ezek közül a legjelentősebb Marchiai Jakab széke a XV. századból. A szent életű szerzetes, Kapisztrán Szent János barátja és a török elleni szervezkedésben hűséges társa először a rend legfőbb elöljárójának utasítására érkezett Magyarországra mint vizitátor. Később a boszniai és magyarországi obszerváns ferencesek elöljárója lett, és a helyi egyházfegyelem megszilárdításán és a huszitizmus visszaszorításán fáradozott. A hagyomány szerint az utókornak megőrzött széke, melyet a XIX. században alaposan felújítottak, ítélőszék volt, ezen ülve hallgatta ki az eléje citált huszitákat és bogumilokat. A másik messze földön híres tárgyunk egy miseruha, melyet Mária Terézia adományozott a kolostornak: ez eredetileg a királynő esküvői öltözékének része volt, abból alakították át. Arra törekedtünk, hogy a látogató ne csak a múltat ismerhesse meg, hanem a ferences lelkiségről is nyerjen valamilyen képet. Talán formabontónak tűnhet Szedő Dénes rajzainak és elmélkedéseinek az elhelyezése: egy olyan üvegfalra ragasztottuk fel a rövid kis „egyperceseket”, amelyet más módon a kiállítás részére amúgy sem tudtunk volna hasznosítani. Hogy nem volt haszontalan gondolat, az jól látható: nagyon sok látogató szemezget az írások közül. Elolvasnak egyet-egyet, továbbmennek, majd ismét visszatérnek, hogy újabbakkal ismerkedhessenek meg. El akartuk kerülni azt a látszatot, hogy itt pusztán múzeumi tárgyakról, a múlt emlékeiről van szó. A szegedi kolostor ma ismét élő szerzetesközösség, és az ötszáz év emlékei szervesen kapcsolódnak mai hétköznapjaink világához.
Didák testvér, a házfőnök búcsúzóul a kapuig kísér. A félhomályos folyosók után a tavaszi napsütés vakító. Idő kell, amíg a szem hozzászokik a nappali világossághoz. Idefelé jövet, az épületet csodálva, észre sem vettem azt a szerény kis szobrot, amelyen Szent Ferenc látható a gubbiói farkassal. A félelmetes bronzfarkas szelíden dörgölőzik a szent lábához. Kétségbe vonhatjuk, hogy hó esett az augusztusi Róma egy dombjára, de azt nem, hogy a Santa Maria Maggiore-bazilika felépült és ma is áll. Vitatkozhatunk azon, hogy Szent Ferenc farkasa adott-e parolát, és csakugyan leszokott volna a ragadozásról, de az tény, hogy a Poverello és követői itt, Szegeden és az egész világban, ahol megtelepedtek, a maguk egyszerűségével és szelídségével gátat tudtak vetni ordas indulatoknak, féktelen szenvedélyeknek. Biztosan nem Szent Ferenc írta azt a neki tulajdonított kis imádságot, amely azonban annyira jellemző erre a lelkületre, hogy sokszor sokan idézik hitelesként: „Uram, tégy engem a békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek, ahol sérelem van, oda megbocsátást, ahol széthúzás van, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétség, oda hitet…” Ezek a tulajdonságok teszik ma is közösségformálóvá a szegedi barátokat.