Panellakók a szőlőben

Költözködési hullám indult Magyarországon. Ha egy dunántúli falu zártkerti övezetétől néhány kilométerre vasút, közút, buszmegálló van - ingázásra alkalmas távolságban pedig munkalehetőség -, biztos, hogy csak egyetlen soron százával találni húsz–harminc négyzetméteres présházakba, vityillókba költözött családokat.

Főleg a szegények között hódít a helyrajzi számos állandó lakcím pár éve. Egyre gyakrabban foglalnak hont falvak külterületein, szőlő- és kiskertparcellákon pénztelen fiatal házasok, többgyermekes családok, hajlékukat fiuknak-lányuknak átengedő idősek, no meg határon túliak. Utóbbiaknak az olcsón szerzett hely néha még dobbantó is lehet. Mesélik, a mezőföldi szőlőhegyeken csak egyetlen telet kellett kihúznia egy szerencsés erdélyi fiúnak a borospincére épített házikóban. Pesti famíliába nősült be, már nem lakik itt, tőkéhez jutva kiskocsmát nyitott a fővárosban. De tipikusabb, ami földijével történt. Feleségestül, gyerekestül telepedett meg – és maradt. Azóta két, szintén családos rokona is áttelepedett Romániából, ott laknak már a pincesor más bungalóiban.
A Fejér megyei Martonvásár zártkerti övezetében újabban minden negyedik-ötödik épület télen-nyáron lakott. Majdnem ilyen magas az arány Baracskán is vagy éppen Kajászón. E falvak nagyjából félúton vannak Budapest és Székesfehérvár között. Nem agglomerációs települések, ami abból is látszik, hogy külső övezeteikben olcsó az épület- és kertingatlan.
Az Orbán-hegyet az M7-es szeli át. A Martonvásár vasútállomásától északnyugatra, Tordas felé húzódó domboldal panorámát kínál, a Szent László-víz völgyének erdőkkel, szántókkal, halastavakkal változatos látványát. A földhivatali papírokon a művelési ág rubrikában ez olvasható: „szőlő”, pedig egyre kevesebb az ilyen ültetvény. A régi présházak helyén vagy azokra építve már többnyire víkendházak feszengenek. A parcellák eleve keskenyek, sokszor még tovább is osztották őket. Minek az a nagy telek? Az öregek annyit már nem bírnak megművelni, az új nemzedék meg nemigen akar kerttel foglalkozni.

Aki ismeri az átlagos adottságú önkormányzatok helyzetét, aligha gondolja, hogy lesz pénzük e lakottá vált külterületeket belterületté nyilvánítani. Ez ugyanis nem pusztán adminisztrációs kérdés: súlyos közműfejlesztési kötelezettséggel járna. Fél éve mégis egy kevés aszfalt került az Orbán-hegyi utacskára, amely eddig csak a sztráda feletti hídszakaszon hivalkodhatott burkolattal. Az ingatlantulajdonosok fejenként tízezer forintot dobtak kalapba ezért. Csakhogy a kocsik ettől még nem fognak egymás mellett elférni, hiszen az új házak homlokzata is gyakran az útszélig nyomul, követve a régi pincesori rendet.
Lakóterületnek azért is különös ez a rész, mert a gyaloglót este nem közvilágítás, csak a kétoldali bősz kutyaugatás tartja egyenesben. Napvilágnál viszont ácsorgó-bicikliző gyerekek sokasága tűnik szembe. Ha odaköszönget az idegen, nemegyszer csak szemtelenkedő fintor a válasz… Halmozottan hátrányos helyzet – ez a szakkifejezés sokakra illene itt, ahol pedig senki sem cigány.
– Az építési hatóságnál az élet teljességében mutatkozik meg – mondja Csordás György, aki műszaki főtanácsos Martonvásár és Baracska polgármesteri hivatalában. – Az emberek anyagi helyzete egyre rosszabb, évről évre kevesebben tudják vállalni, hogy valódi lakóházat építsenek. Bejön az ügyfél a faluból, a másik kistelepülésről vagy valamelyik városból, és érezhető, hogy családjával már meghányta-vetette azt a bizonyos tervet mint egyetlen lehetőséget. Elég egy kicsike épület, azon is csak kis ablak legyen – a nagy drága –, de kis ablak se legyen sok! Betonfödém nem kell, mert úgy hallották, a fa olcsóbb, tetőnek meg jó a hullámpala, az bírja a strapát. Nekem meg, ugye, a tájat kellene védenem, meggyőznöm őket, hogy környezetbe illő házat építsenek. De hát ez nemigen megy!
A műszaki főtanácsos persze attól sem tekinthet el, hogy külterületen 720 négyzetméternél kisebb telken semmit sem, 720-tól 1500 négyzetméterig terjedő területen meg három százalékot lehet beépíteni. A fel nem darabolt Orbán-hegyi szőlőparcellák is csak 1000–1200 négyzetméteresek. Csordás György így osztályozza a felmerülő problémákat:
– Huszonöt–harminc négyzetméteres házikóban lakni nehéz, túl azon, hogy ilyen külterületen eleve csak mezőgazdasági célú építmény engedélyezhető. De hát a műszaki átadás után az építési hatóságnak bajos volna megfelelően ellenőrizni, hogy valóban terménytárolásra használják-e az épületet. Ráadásul Magyarországon ma képletesen szólva egy játszótéri padot is meg lehet jelölni állandó lakcímként! A szűkösséget aztán eltérően igyekeznek megszüntetni ezek az emberek. Vagy nagyobbat építenek az engedélyezettnél, amivel szigorú építési bírságot idézhetnek a fejükre, vagy – szintén szabálytalanul – könynyen elbontható bódékat eszkábálnak a ház mögé, hiszen valahová mégiscsak pakolni kell a cuccokat.
– Fékezhető-e valamiképp, hogy a kevés jövedelmen tengődők a falvak külterületeire költözzenek?
– Az sem jelent féket, hogy effajta építkezésre nem vehetnek föl hitelt – feleli Csordás György. – Nehezen fogadják el, ha jogi okból nem tudok olyan igazolást adni, amely családi ház építéséről szól, de szándékuktól ez nem tartja vissza őket: láthatóan nincs más választásuk…
Ugyanezt a szociálpolitikus Czirják Erzsébet így fejezi ki a helyi Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat irodájában:
– A hajléktalanság előtti utolsó állomást is szemlélhetjük ebben a folyamatban. Sok családnak túl hamar jött a piacgazdaság. Jó esetben bruttó 50–80 ezer forintos fizetésekről van szó, sokan munkanélkülivé váltak. Főként rendszeres jövedelem hiányában fordul elő, hogy nem tudják állni a lakásuk, házuk fenntartási költségeit vagy a törlesztési részleteket. Ez megoldást kínál, amikor még kezelhető mértékű az adósság, mert akkor el lehet adni a nagyobb településen lévő lakásingatlant, s új életet lehet kezdeni – például itt.

Az intézményvezető asszony nem tud arról, hogy az országban bárki is kutatná-mérné ezt az újfajta „költözési hullámot”. E szociális térségi társulás falvainál – úgymint: Martonvásár (a központ), Baracska, Gyúró, Kajászó, Ráckeresztúr, Tordas – négy-öt éve észlelhető, hogy belterület helyett zártkerti jellegű külterületekre költöznek új lakók. Egy részük nem jelentkezik be. Az önkormányzatok állami normatívát csak az állandó bejelentett lakosok után igényelhetnek, holott óvodai, iskolai férőhely, egészségügyi vagy szociális ellátás a külterületeken élők számára is szükséges.
Czirják Erzsébet arról beszél, milyen gyökeres életformaváltás az egykori városinak, hogy új lakhelyén jóval kisebb a komfortfokozat, s immár nem épp két percre van a bolt meg a többi szolgáltatás.
– Ez még a tanyára költözésnél is keservesebb – toldja meg a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat vezetője –, mert itt helybéli elvárás is nehezedik a „jöttmentre”… S honnan tudná egy volt panellakó, milyen szakmai teendők vannak a szőlőben?
Czirják Erzsébet az időtényezőt sem hagyná ki a számításból. A leromlott állapotú autó, amellyel a szőlőhegyre, kiskerti övezetbe települtek némelyike rendelkezik, nemsokára végképp elavul. Újabb jármű vásárlására valószínűleg nem lesz lehetőség, a külterületi lakos még jobban elzáródik a világtól. Vagy: mi lesz 5–15 év múlva az idősen érkezettekkel? Részesülhetnek-e majd házi segítségnyújtásban? A községeknek nincs olyan szociális ellátórendszerük, amely könnyen kiterjeszthető volna a távol eső részekre.
A szőlőhegyi ház mellett nagy csomagok. Schiff István rokkantnyugdíjas gépkocsivezető és felesége pakol. Tizennyolc év óta övék a telek és a folyamatosan tovább építgetett, harminc négyzetméter alapterületű pincés, tetőteres kis ház – de most költöztek ki ide „végleg”. Túladtak az angyalföldi lakáson, két másfél szobás panelt vettek belőle a huszonéves gyerekeknek.
– Mert nem akartuk, hogy úgy kezdjék, mint mi, egy szál bugyiban – magyarázza elégedetten a férfi. De azért nem festi rózsaszínűre a helyzetet. – Az eladott közös lakás nem fedezte egészen a két lakótelepi másfél szoba árát, a gyerekeknek hitelt is föl kellett venniük.
Schiffék tudatosan készültek a kiköltözésre, ezért rakattak két éve cserépkályhát a martonvásári víkendházba. Légkábeles telefonjuk van, fúrt kútjukból szivattyúval jut el a víz a csapba, bojlerba és vécétartályba. Vezetékes víz tehát nincs a pincesoron – ahogyan csatorna és gáz sem.
Miközben Schifféknél beszélgetünk, egy idős martonvásári ember teszi tiszteletét. A gyúrói születésű Tálas József helyben termelt bort is hoz magával. Nyílt, barátkozó típus, de nem minden „pestivel” tudott ilyen jó kapcsolatot kialakítani:
– Azok vagy tartózkodóak, vagy más nézeten vannak.
Olyanokról beszél Jóska bácsi, akik nem szeretnek kapálgatni, de talán még visszaköszönni sem. Ám abban mind a három beszélgetőtársam bizonyos, hogy bűnözőket nem rejtenek a környékbeli bungalók. Más kérdés, hogy a betörés az Orbán-hegyen igen gyakori. Schiffékhez is már kétszer betörtek, de ennek az állandó ittléttel nyilván vége szakad. Az autón azért rajta lesz a szemük.
A harminchat éves Kertész Ferenc vegyész szakmunkás birtokát viszont eddig csak róka merte háborgatni. A Kertész házaspár keskeny, 600 négyzetméteres parcellát és házikót vásárolt. Három gyermekük van: a nagylány tizenöt éves; könyvet búj a szabadban. Huszonöt négyzetméternél nem nagyobb az egyetlen szoba alapterülete, igaz, már a tetőteret is szigetelték, téliesítették.
– Az esti gyerekzsivajról is disszertációt lehetne írni! – nevet a családapa.

A tizenkét éves középső gyermekkel nem találkozom, de ötéves öccse akkor érkezik édesanyjával a tordasi óvodából. A másik kettő eddig Martonvásárra járt iskolába, hol biciklivel, hol gyalog, hol pedig szánkón. A lány ősztől pesti középiskolába jár – nem adják kollégiumba, „manapság olyan züllött az élet” –, a tizenkét évest pedig átíratják a tordasi általános iskolába. Fölfedezték, hogy Tordas kicsit közelebb esik ehhez a hegyhez. Csak másfél–két kilométer.
A két műszakban dolgozó Ferenc bármikor beér egy és háromnegyed óra alatt a kőbányai munkahelyére. Biciklivel a vasútig, a Déliből metróval, onnan busszal… Tizennyolc éve dolgozik egy munkahelyen. Felesége pilisi; mielőtt itt kötöttek ki, hosszabb ideig Pilisen éltek. A férj sok mindent ellesett a falusi fortélyokból.
– Mondta is a sógorom, a fene se gondolta, hogy egy hitvány pesti gyerekből ilyen jó paraszt lesz!
Valóban ügyes karámot csinált a tyúkoknak, kacsáknak a padlástér korábbi borításából. A disznóólban három malac rágja a méregzöld májusi füvet. Hátrébb, ahol már nem lejt annyira a telek: vetemény. Nagyobb gazdaság nem is kéne, mégis meg akarják venni a szomszéd telket. A háromszázalékos beépítési határ miatt, hogy a ház is bővülhessen. Ferenc kiböki, mi fáj a legjobban:
– Az önkormányzatnál megmondták, hogy se a szocpolt a három gyerekre, se a kedvező kamatozású kölcsönt nem lehet fölvennünk, mert ez itt csak egy kis zártkert… Nem veszik figyelembe, hogy mi itt élünk!
Kérdezem, jártak-e a családsegítő központban anyagi segítségért. Az apa lábával arrébb biccent egy göröngyöt:
– Egy: nem is járna. Kettő: nem is igényelnénk, adjanak azoknak, akik igazán rászorulnak. Nem mondom, hogy szórjuk a pénzt, de megélünk.
Andi, a feleség, a kis gazdaság mindenese úgy becsüli, az állattartás és a kert fedezi a család élelmezésének nyolcvan százalékát. Kertészék nemrég egyszer mégis „teszkócsirkét” ettek. Mindnyájan ízetlennek találták, és az orrukban érezték a táp szagát…